–

A lányom egy gombóc vaníliát kér, én egy csokit. Azaz egy gömböt – ahogy Szabolcsban mondják. Felpattanok a pult melletti bárszékre, gyerek az ölembe. A kassza mellett sakktábla. De jó! Apukám is sakkozik – bukik ki belőlem önkéntelenül is e mondat a bábuk láttán. Szokatlan a sakktáblával felszerelt fagyizó. De felénk, Kínában a fagyizó is igen ritka. Ahogy egy ilyen beszélgetés is: Tudom, apukád ezért is szeret ide járni – vágja rá azonnal az ismeretlen srác. Honnan is ismerjük egymást? Mit raktam fel mostanában a Facebookra? A Nagy Testvér egy nyíregyi fagyizóban figyel… vagy memóriazavarban szenvedek?

Mire a srác lehetséges információforrásait átpörgetném magamban, újabb dózist kapok: Azt is tudom, hogy két hétig lesztek itthon – teszi fel a pontot az i-re. Ahogy a srác-apukám-én háromszögű kirakós darabjait illesztgetem össze fejben, ahogy közelítünk egymás felé, a kisváros és én, a nagyvárosba került vidéki lány, a meghökkenés helyét átveszi valami más. Jó érzés fut át rajtam. Olyan, amilyet nekem igazán csak egy kisváros tud adni: a mindenki-ismer-mindenkit szövevény adta biztonság, otthonosság és közelség egyvelegét.

Nárcizmusra való hajlam nélkül állítom, hogy Eszményi Viktória dalát egyértelműen én ihlettem: egy lány vagyok csupán a sok közül, ki vidékről a városba került… Igaz, viszonylag nagy, 120 ezer lakosú vidéki városból kerültem Budapestre, de az első önálló találkozás a fővárossal kis híján traumatizált.

A Nyugatitól mindössze a Móriczig villamosoztam el, és húsz perc belvárosi élmény után, a szélsebesen robogó villamosról leszédülve ülőalkalmatosság híján egy lépcsőre rogytam a körtéren.

Multifilteres dobozomat keresve közöltem a barátommal, hogy nekem ennyi élmény Budapestből nem egy életre, de négy reinkarnációra elég volt, és én köszönöm, de ebből körutastul, tömegestül és a villámgyorsan repesztő villamosostul úgy en bloc inkább nem kérek. Mielőtt pesti álmaimat félresöpörve felpattanhattam volna a Szabolcs felé zötykölődő első vonatra, valami történt. Az biztos, hogy a Pest kreálta rémálom elég gyorsan a tudatalattim mélyére került, vagy a léleknyugtató Multi füstjével a távolba szállt.

Valójában sem az idejét, sem a módját nem tudom megmondani, de Budapest valahogy ripsz-ropsz befészkelte magát a szívembe, idővel körutastul, tömegestül, és villámgyorsan repesztő villamosostul – ahogy a dal is szól: már megszoktam, hogy nagy a forgalom, hogy mások állnak saját lábamon… Na, és persze a fővárosi élményhez tartozott rengeteg Művész-mozizás, margitszigeti futás, számtalan színházi előadás, „Évavermutos” éjszakák, körfolyóson átbeszélgetett esték, és hideg reggelek a Komjádi-uszodában.De van valami, amiért mindig Nyíregyházáig kellett mennem: „az anyukám anyukáddal járt gimibe, a szomszédod az unokatestvérem, a lányom nálad járt KRESZ-tanfolyamra” jelenség, amely keresztbe-kasba átszövi a közösséget.

Hol jó ez, hol nem jó, hol szűk, hol biztonságot ad, hol közelséget jelent, hol túl közelre húzott falakat, de mindezzel együtt is benne van az ismerős érzés adta otthonosság.

És odáig kellett mennem még néhány dologért. Másnap a piacon a gyümölcsök között válogatok. Szedjen csak, kedveském – mondja a nénike, majd úgy tűnik, hallgató fülekre talál bennem. – Már a nap sem olyan színű, mint régen – mondja panaszos hangon, és azonnal részletekbe is merül a globális felmelegedéssel kapcsolatban. Mostanában fehér, pedig régen olyan szép sárga volt. Szedegetem a meggyet a zacskóba, és közben hallgatom, hogy másképp érnek mostanában a gyümölcsök, a zöldségek. A zöldbab a legrosszabb, alig lehet fejteni. De nem lesz málna sem, mert nem jön már senki napszámba, mert nem éri meg. Ki fog halni a málnás errefelé.

Rövidke találkozások, nyúlfarknyi beszélgetések, szeletnyi részletek emberi sorsokból, amelyek életek, nehézségek mélyére láttatnak. Olyanok, amelyek ott maradnak velem a nap végéig, majd később is felbukkannak a gondolataim között. Például amikor a helyi buszon ülök, amely komótosan rója az utcákat. Eddig megyek egy ráérősebb tempóért, gyorsabban induló beszélgetésekért. És egy hiúságlegyező vidéki jelenségért. Pesten automatikus a Jó napot kívánok!, amikor belépek a boltba. Nyíregyházán természetes a Szia. Ez a Hogy is rakjam össze az arcom? reggelek után üdítő tud lenni.

Megesszük a fagyit. Zsolti nem fogad el pénzt. Ne, hülyéskedj! – mondja. Apukád tanítja sakkozni a fiamat. És a mondatban, az arcán, a mosolyában ott van az, ami néhanapján olyan jól tud esni: a mindenki-ismer-mindenkit érzése, a ráérős tempó és az időnként megállítható idő illúziója. És a dal továbbra is ott cseng a fülemben: … Én akkor is vidéki lány vagyok.

Trembácz Éva Zsuzsa

Ha tetszett szerzőnk írása és szívesen olvasgatnál még tőle vagy utaznál el vele messzire gondolatban, akkor feltétlenül nézd meg a Facebook-oldalát is!

Kiemelt kép: Wikipedia/ Thaler Tamas