Nagyon jól emlékszem arra a napra, amikor a kisfiam kosármeccsén azon kaptam magam, hogy szorongani kezdek. Nyolc vagy kilenc éves volt a sulicsapatban, a legkisebbek között szaladgált ő is, ahogy mindenki, fel-alá, lelkesen és őszintén, semmi másra nem figyelve, csak a rohangálásra. De voltak ott kicsit nagyobb és sokkal ügyesebb gyerekek is. Ők már kezdtek úgy viselkedni – vagyis, inkább kezdtek viselkedni, egymásra figyeltek, néha összepacsiztak és nem nagyon vettek be mást a játékba. Én pedig arra gondoltam közben, mikor jön majd el nálunk is ez az idő? Talán észre sem vesszük... és az én kisfiam is viselkedni fog, kicsit eltávolodva másoktól, főleg tőlünk – mikor ér véget a gyerekkora, és mi lesz azután?

Csendes szorongás volt ez, a kocsiban hazafelé mindketten hallgattunk. Ő azért, mert fáradt volt, én meg a gondolatok miatt. Jól van, kisfiam, akkor mostantól szorongjunk együtt – mondtam magamban biztatásul.

Nagyon gyorsan telik az idő. Tavaly tavasszal kiraktam a suli előtt, ahol már nem kosárlabdázik, azóta más sportot választott. Előtte jót beszélgettünk valamiről, azonos hullámhosszon voltunk, aztán néztem utána. Nem a szorongás jött vissza, csak a szomorúság, hogy talán még közelebb kellett volna lennem hozzájuk gyerekkoruk első felében. Lehetett volna több ilyen közös, együtt eltöltött pillanatunk. Szomorú voltam, mert azt éreztem, nem csinálom jól, és feltettem magamnak a kérdést, vajon mennyit érez ő ebből az iparkodásból? Érzi, hogy még közelebb szeretnék lenni hozzá, és természetesnek tudni, hogy mindig közös hullámhosszon vagyunk.

Arra gondoltam akkor, hogy ugyanilyen hamar eljön az a pillanat is, amikor már egyáltalán nem viszem sehova, és nem is tart rá igényt, azt sem fogom tudni, merre van. Akkor is kellene valami közös, hogy tudja, ott vagyok vele, neki. És bárcsak lehetne ez egy ki nem mondott, meg nem nevezett támpont... Mindkettőnknek, mindannyiunknak, a fiamnak, a lányomnak, nekem.

„Nem könnyű apának lenni, és korrigálni sem, ha nem voltam mindig jó apa. Nem könnyű ott lenni, és mindig mondani nekik valamit, amikor szükségük van rá” – gondoltam akkor.

Én se tudtam sokszor. És ezt most értettem meg.

Tudtam viszont utánanézni, amikor már távolodott, vagy csak ült, és nem volt kedve beszélni – ám a hiányt, hogy akkor nem voltam vele igazán, már semmivel nem tudom pótolni. Akkor, másfél éve, végül így zártam a gondolataimat: nos, majd megfordul a dolog hamarosan, és ő kísér engem, vagy jön néha hozzám – bízom benne, hogy így lesz. Olykor hallgathatunk is együtt, vagy külön-külön, de legalább néha találkozzon a bennünk levő hiányérzet.

És most eljött az a nap, amikor a fiam segített berakni a biciklimet az autóba. Elköltöztem otthonról, mert úgy alakult, hogy mennem kellett. Mert nem voltam jó férj, és nem voltam jó apa sem. A hűségem a családom iránt soha nem töretett meg – és mégsem csináltam jól. Sodródtunk egy megrázó végkifejlet felé, én pedig hagytam, hogy sodródjunk, és amikor kellett volna, nem álltam ott mellettük, sem a feleségem, sem a gyerekek mellett. Nem álltam ott eléggé. Hogy ne csak én érezzem elviselhetetlennek az életet nélkülük.

Amikor megmondtuk a gyerekeknek, hogy elköltözöm, a fiamból és a lányomból nem tört ki a tiltakozás. Ebből értettem meg igazán, hogy megbuktam. A fiam, ahogy segített berakni a biciklit, kedves volt és kissé felületes, mint aki azért már menne a dolgára.

Semmit nem tudtam mondani neki, nem kérlelhettem, hogy ne engedjen el. Amikor kellett volna, nem voltam vele, velük eleget, hát ő hogyan lehetne most velem? Éjszaka, már az új (régi) lakásban, a szüleimnél, nem jött álom a szememre, a fiamra gondoltam, hogy mit mulasztottam, és mégis, mi az, ami jó volt. Szereti magát kínozni az ember. Felnyitottam a laptopot, régi családi nyaralások, együttlétek képeit nézegettem... égő szemmel. Ott voltunk, együtt voltunk. És örültünk egymásnak. De mégsem voltam velük, nem voltam ott.

Nem tudom, hogy lesz most, nem tudom, hogyan bírom ki. A hiányérzet sem találkozik már bennünk, ahogy tavaly reméltem. Nem vagyok jelen az életükben, én csak annyit tehetek, hogy a távolból megpróbálom a jelenlétemet növelni bennük. Nem igaz, hogy jobb későn, mint soha, mert már nem kisgyerekek. Lekéstem.

Szeretném azt írni ide, hogy: nem adom fel. (És hogy nem csak, mint apa akarok hiányozni, azt akarom, hogy egyáltalán hiányozzak. Hogy legyen visszaút.) Akadtak jó hallgatásaink a mindennapos, felületes rutinjaink között. A legkedvesebb perceim azok voltak, amikor hazavihettem edzésről. De nem voltam annyit vele, hogy most azt tudja mondani, amikor nagyon vágytam volna rá:

– Apa, ne menj el!

Ákos

A fotó illusztráció