Első közös nagy családi ebéd. A kedvesem családja és az én családom. Együtt, egy asztalnál. Nagy alkalom ez, bő egy év udvarlás után nem lehet már tovább várni, össze kell ereszteni a szülőket. Sokan vagyunk, kicsi helyen.

Már előre szorongok, ahogy elképzelem, amikor majd apám bizonyos alkoholmennyiség után elkezd kommunistázni, és megtoldja a mondandóját azzal, hogy beleesik a bóléba. Kedvesem arcát is átszínezi némi félelem, mert az ő apja meg szereti a káposztát, de nem eheti, ám ha mégis megteszi, akkor rá kell küldenie néhány pálinkát, hogy feloldja a feszültséget. És sajnos előfordult már, hogy hanyatt fekve csasztuskázott a lábával, miközben boldog arccal elfingotta a Csárdáskirálynő legnépszerűbb dallamait.

Mégsem a férfiakkal volt a baj.

Anyósom és anyám hosszas telefonos egyeztetés után kitalálták, ki mit főz, ki mit hoz. Ketten rakták össze az étkészletet is. Mi voltunk a két család közül a szegényebbek, így fordulhatott elő, hogy a nagybácsi, aki fontos poszton dolgozott a minisztériumban, az én fületlen Nesquik-feliratú bögrémből itta a Törley pezsgőt... Ezért aztán anyám a közös ebéd előtt még a kanalakat és a villákat is felmatricázta, a dobozra meg ráírta, hogy: „Dögölj meg, ha elviszed!" Ezt amolyan elriasztásnak szánta a másik családban fellelhető eccájgtolvajok ellen... Még napokkal az események után is kemény hangú esemesekkel bombázott valakit, akiről feltételezte, hogy lenyúlt egy kiskanalat.

De még mindig nem ez volt a legrosszabb.

Anyósjelöltem jól főzött. Igaz, csak négy-ötféle ételben utazott, de azokat jól csinálta. Folyton etetett, ha akartam, ha nem. Anyu viszont a világ összes receptjét kipróbálta, csak egy picit a maga képére formálva. Nálunk a görög saláta receptje is úgy kezdődött, hogy „végy fél kiló zsírt, fonnyassz meg benne egy kiló szalonnát!"

Tehát ülök ott a párommal, kezünket egymás lábán nyugtatva az asztal alatt. Ő valamit félreért, mire feljebb csúszik a keze... Nekem ettől... de azt hiszem, eltértem a tárgytól.

Szóval, minden asszony tolja a Kiss Ádám rap szöveget: szedjetek-vegyetek-egyetek-szedjetek-vegyetek-egyetek! Mosolyogva kínálgatják, amit hoztak. Nekem pedig van egy olyan érzésem, hogy mosolyuk álnok, huncut, sőt: fals. Mert nem mindegy, kitől fogadod el az ételt.

Ez egy amolyan speciális mexikói felállás; mindenki fegyvert fog mindenkire... Mindketten velem szemben állnak, anyám nyújtja a pörköltet, mert azt szeretem, de addigra a mama csípőből előránt egy csomó rántott csirkét.

Mire bármit mondanál, már a tálcádon van négy kiló nokedli, rajta az aranybarnára sült csirke a gyümölcslevessel.

Gyorsan visszakínálom az uborkasalátát, ők egyszerre nyúlnak érte, bár anyám epézik tőle, de naná, hogy kell neki. Kedvesem anyja a szagát is utálja, de most harcol érte. Ahogy egymásra néznek, abból látszik, hogy mégiscsak jobb volna eltüntetni az asztalról az élesebb tárgyakat.

Menekülő útvonal után kutatok. Lelki szemeim előtt a két asszonyság szétlocsol a kertben pár liter Vénusz étolajat, és tangára vetkőzve megküzdenek egymással... Ettől a valószínűtlen képtől aztán hetekig nem tudok megszabadulni, súlyos idegállapotba kerülök.

A közös ebédet végül az menti meg, hogy apám és apósom jól elvannak. Röhögnek rajtam, és együtt hintáznak a hintaágyon. Apu iszik, dúdolgat, az öreg meg káposztasalit majszol. Ha jól hallom, már hangolja a hangszert... Ekkor fel-felrémlik bennem a hangzavaron túl felcsendülő Ó, torreádor! csupa basszus hangból.

És azt remélem, hogy talán mégis minden rendben lesz.

Kabai Sanyi

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Ground Picture