„Fogadok egy pezsgőben, hogy egy hónap múlva szétmentek!”

Ej, ráérünk arra még?

A szülők egymás között hajlamosak poénkodni azzal, ha egy kisfiú születik, hogy „Jaj, hát ő egy szívtipró lesz!”, meg ráadják a „Zárjátok el a lányaitokat!” feliratos rugdalózót. Lányoknál pedig azzal szokás viccelődni, hogy „Na, apa készülhet, mivel hajtsa majd el a pasikat”. Nagyokat nevetünk, hiszen olyan messze van még, bele se gondolunk, milyen hamar eljön az idő, amikor már nem biztos, hogy tudunk az ilyesmin nevetni.

Az egyik legjobb barátnőmmel máig előkerül, hogy az ő veszedelem szélvész fia és az én veszedelem szélvész lányom hamar nagyszülőkké tehetnek minket, ha nagyobb korukban esetleg összefújja őket a szél. Morbid, tudom, de a kialvatlan és kiégett agyú szülők humora nem mindig kimondottan szofisztikált.

Ám legutóbb, amikor a két gyerek cukin hintázott egymás mellett, és újra előjött ez a téma, azt vettem észre, hogy nem nevetek annyira. Belegondoltam, hogy

ha rajtam múlna, egy laborban fejleszteném ki az ideális partnert a gyerekeimnek, mintha tudnám, mi nekik az ideális.

Persze tisztában vagyok vele, hogy nekem ebbe semmi beleszólásom nincs, vagyis van, csak épp pont le lesz szarva, és minél jobban ellenállok, annál vonzóbb lesz az, akiről le akarom őket beszélni. Úgyhogy már most melegítek, hogy felvértezzem magam arra az időszakra, amikor a gyerekeim életük (akkori) szerelmével hazaállítanak majd.

Érdekes kérdés, hogy vajon milyen elvárásai vannak egy szülőnek a gyerekei párválasztásával kapcsolatban. Mi a hangsúlyosabb? Hogy a legjobbat akarja a gyereknek? Vagy hogy a szerinte legjobbat akarja? Mert nagyon nem mindegy. 

Az én szüleim például nyilván boldogabbak lettek volna, ha, mondjuk, egy orvost választok, aki mellékállásban vízilabda olimpiai bajnok, ehelyett egy zenészhez mentem hozzá. És nem, nem komolyzenészhez, hanem egy inkább kísérleti, alternatív területeken mozgó gitárosra esett a választásom. Minden apa álma… (Nem.)

Szóval megmozgatott ez a téma, miután egyre többször szembesültem azzal, hogy az idő tényleg veszettül rohan, úgyhogy most azon kell ezerrel dolgoznom, hogy megalapozzak egy olyan kapcsolatot a gyerekeimmel, amiben őszintén tudunk egymással beszélgetni, hogy tényleg ismerhessem őket és megértsem a majdani választásaikat.

De a jelenben még persze elutasítom a gondolatot is, ej, ráérünk arra még, ugye, és inkább megkérdeztem a követőimet és egy zárt Facebook-csoport tagjait, hogy van-e ilyen történetük, amikor az anyós-após elutasítja őket, vagy a szülők a választottjukat. Persze, van, nem is kevés, és meg is osztották velem. (A neveket természetesen megváltoztattam az anonimitás védelmében.)

Akik nem azonnal vágták el magukat

„Eleinte imádták a páromat, mindig jól eldumálgattak, soha nem volt gond. Aztán elvettem feleségül, gyerekünk született, akit hároméves koráig szoptatott. Anyámnak ez nem tetszett, szóvá tette, hogy ez nem normális, sőt már inkább gusztustalan, mire a feleségem azt mondta, hogy a mi gyerekünk, a mi döntésünk, a mi dolgunk, legyen szíves, ne kritizálja. Ennek már két éve. Anyám úgy megsértődött, hogy azóta a párom nevét se hajlandó kimondani, köszön neki, de amúgy nem szól hozzá. Próbáltuk már százszor megbeszélni, de nem tűnik úgy, hogy enyhülni akarna.” Gábor 

„A férjemet azóta nem szeretik, amióta őszintén elmondta a véleményét egy családi problémával kapcsolatban. Nálunk a gyereknek csönd a neve, hiába családos, nincs joga véleményt formálni. Azóta hűvös udvariassággal telnek a találkozások, a karácsonyi és húsvéti összejövetelekre viszont már meg sem hívják, olyankor én megyek külön a gyerekekkel.” Bea

„Engem addig szerettek anyósomék, amíg be nem jelentettük az eljegyzésünket. Mint azt a sógornőmtől megtudtam, átmeneti barátnőnek tökéletesnek tartottak, de feleségnek már nagyon nem. Hogy miért, az már nem derült ki, egyszerűen nem tartanak elég jó partinak a fiuk számára. Az esküvőnkön hallottam, ahogy apósom, már enyhén spiccesen azt mondta az egyik asztaltársaságnak, hogy tegyék meg tétjeiket, meddig tart ki ez a házasság. Ez tíz éve volt, azóta két gyerekünk is született, de még mindig nem törődtek bele, hogy maradni tervezek.” Panni

Nyílt utálat

Nehéz lenne eldönteni, mi a jobb, ha nyíltan utálják az embert, vagy ha csak a háta mögött. Az biztos, hogy a nyílt konfrontáció igazi vékony jég, ha az anyósékról van szó, hiszen mégsem akarja senki sem a földbe döngölni élete párjának szüleit, vagy ha mégis, csak fejben. De mi van, ha az utálkozó szülőktől érkezik a támadás?

„Engem anyósom izének nevezett, amikor arról érdeklődött, megyek-e vasárnapi ebédre. Nem hajlandó a nevemen szólítani.” Sári

„Engem, azt hiszem, az első pillanattól kezdve gyűlölt az anyósom. A párom ezt hónapokig titokban tartotta, félt, hogy emiatt elhagynám. Ha ott aludtam, áttúrta utánam a szemetest is, a kézzel írott leveleimet átolvasta, nyomozott utánam.” Ági

„Apa utálta a férjemet, már akkor, amikor még csak a barátom volt. Egyszer azt mondta neki, hogy fogadna egy üveg pezsgőben, hogy egy hónap múlva szétmegyünk. Ez nem jött be. Amúgy apának az a baja, hogy én diplomás vagyok, a férjem meg nem. Az nem számít, hogy diploma nélkül is volt idő, amikor ő többet keresett, mint én.” Luca

„Az én szüleim elfogadták már a férjemet, hiszen tizenöt éve együtt vagyunk, három gyerekünk is van. De titkon még mindig várják, hátha szétmegyünk és találok végre egy szerintük hozzám illőbb párt. Ahányszor hullámvölgyben vagyunk a sok teendő, hitelek, gyerekek miatti sok feszültségtől, azonnal bedobják, hogy egy igazán jó pár mellett ezektől nem stresszelnék, mert tudnám, hogy minden rendben lesz.” Emma

„Nyolc hónapja voltunk együtt, amikor elhívtak a közös családi nyaralásra, amit magamnak fizettem. Anyósom közölte, hogy mögötte sétáljunk, mert nem akarja látni, ahogy fogjuk egymás kezét. Sok ilyen történt, de a csúcs az volt, amikor anyósom telefonált, hogy egy rokon lakásában ingyen élhetne a párom. Após a háttérből mondta, hogy a feltételt is tegye hozzá, ami az lett volna, hogy nélkülem költözzön. Anyósommal valamennyire sikerült helyreállítani a dolgokat, apósom máig nem hajlandó rólam tudomást venni. És hát a klasszikus húzás is megtörtént, hogy anyósom fehér ruhában jelent meg az esküvőnkön. Na jó, csak fehéres volt, de fehérebb, mint az enyém.” Kinga 

„Mi gyakorlatilag azért szakítottuk meg a kapcsolatot apósomékkal, mert elviselhetetlenné vált, ahogy próbálta ránk erőltetni a politikai nézeteit, ami szöges ellentétben van a miénkkel. De neki meggyőződése, hogy én vagyok a libsi fertő, aki átmosta imádott kislánya agyát, hiába mondta neki a feleségem már ezerszer, hogy sose azonosult az otthoni nézetekkel és amúgy is egy tüntetésen találkoztunk először. Meg sem hallja. Szomorú.” Péter

A burkolt utálat

Van, hogy a negatív érzések nem szemtől szemben érkeznek, csak gesztusokban, amelyekből aztán már nem is olyan nehéz olvasni. Ebben egészen színes a paletta.

„Apósomék mindig nagy gondot fordítanak a szülinapok, névnapok megünneplésére, mindenkiére. Még a könyvelőjüknek is visznek egy üveg bort, ha névnapja van. Engem még soha nem köszöntöttek fel, még egy nyamvadt üzenetben sem, sőt egyszer megsértődtek, amiért a szülinapomon nem ment át a férjem a gyerekekkel pár órára, hogy kipróbálják az új trambulint, amit az unokáknak vettek.” Olívia

„Engem inkább burkoltan utáltak a párom szülei, de az, mondjuk, nem volt kimondottan diszkrét, amikor házat akartunk venni, és anyósom azt mondta, szerinte az lenne a legjobb, ha a ház a fia nevén lenne, ha esetleg elválnának útjaink, ki ne semmizzem. Persze ezt nem így mondta ki, de ez volt a lényege, vettük a lapot.” Petra

„A szüleim azzal tüntetnek a férjem ellen, hogy következetesen ugyanazt veszik neki minden karácsonykor. Ugyanazt a könyvet. Már nem mondjuk, mert mindig ők sértődnek meg. Szóval, ha valakinek kell Bud Spencer életrajza, csak szóljon, nekünk legalább hat példányban megvan.” Bogi

Hála istennek azért vannak olyan történetek is, amelyek hepienddel végződnek, és végül sikerül elásni a csatabárdot, ezeket hagytam a végére.

Minden jó, ha a vége jó

„Kettesben voltunk apával egész gyerekkoromban, anya meghalt, amikor ovis voltam. Megértem, hogy a legjobbat szeretné nekem, de a férjemmel túlzásba esett. Megfenyegetett, hogy nem jön el az esküvőnkre, ha tényleg hozzámegyek a páromhoz. Azt kifogásolta, hogy a párom elvált már egyszer és biztos velem is ez lesz. Végül sikerült megnyugtatnunk, pláne amikor végre hajlandó volt meghallani, hogy azért váltak el, mert az exneje fűvel-fával megcsalta. Lassan, de összebarátkoztak, és mára olyan is van, hogy apa csak úgy felhívja a férjemet dumálni, és ezt annyira jó látni, pláne hogy mennyire nem innen indultunk.” Lujza

„Azt hittem, engem soha, de soha nem fogadnak majd el apósomék. Mindenféle kifogásuk volt ellenem, például, hogy gazdag a családom, hogy nem vagyok hajlandó az étkezőasztalnál politizálni, és a legfőbb bűnöm az volt, hogy visszautasítottam, amikor felajánlották a tegeződést. Megbántódtak nagyon, pedig csak rettenetesen zavarba jöttem, még csak pár hónapja voltunk együtt, és valahogy nem jött a számra, hogy szia, Laci, helló, Böske. Próbáltam elmagyarázni, de évekre elvágtam magam, nem hívtak, ha ünnep volt, ha mentem, nem szóltak hozzám. Aztán egyszer megtört a jég, természetesen egypár kupica házipálinka után feljött a téma, és akkor végre újra feltették a kérdést, hogy nem tegezném-e őket. Akkor már ment, és megy azóta is. Tök rendben vagyunk, végre.” Máté

Szóval van remény, hol az idő, hol némi alkohol, hol pedig szimplán (több) konstruktív beszélgetés segítségével.

Ezekből a történetekből kiindulva én már csak abban bízom, hogy amikor eljön az idő, képes leszek túllépni a saját szempontjaimon, és nem látok mást, mint két embert, akik igazán szeretik egymást. Mert ha ez lesz a helyzet, akkor nagy baj nem lehet. Ugye nem?! 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: InterCom

Szabó Anna Eszter