–

Szerda, tíz óra. Júliusi este, odakint harminc fok, még mindig nehéz, meleg levegő. Idebent vacogok, remegnek a lábaim, ahogy az orvosi szobában a vizsgálóasztalon fekszem. Egy nagyteljesítményű ventilátor pont a meztelen lábamra fújja a hideg levegőt.

„Nem látok életjelet” – mondja az orvos harmadjára, lassan, tagoltan, részvéttel a hangjában. „Még egyszer megnézem” – teszi hozzá, és elfordítja bennem a műszert.

A lábaim úgy remegnek, hogy két kézzel kell tartanom őket. A férjem a doktor mögött, arca egyszerre zavart és végtelen szomorú. Rám néz, de nem tudom tartani a tekintetét, csak a lábaimat nézem, ahogy önálló életre kelnek a remegésben. Nem tudom megállítani őket, nem tudom lecsendesíteni a testemet.

Rutinvizsgálatnak indult

Azt mondták, hogy be se menjek az ügyeletre egy csepp barna pecsételés miatt.

„De ha megnyugtat, menj be, mondja csak ki az orvos, hogy minden rendben van” – mondja a barátnőm, aki öt héttel előttem jár a várandósságban. Este nyolcra érünk be, a jógaórám után vettem észre a cseppet, és még otthon is vacilláltunk, hogy elinduljunk-e ilyen későn az ügyeletre.

Hétfőre amúgy is volt már időpontunk a saját nőgyógyászomhoz a terhesség megállapítására.

„Valld be, hogy csak nem bírtál várni, és már ma hallani akartad a szívdobogását” – mondta cinkosan a férjem, és valóban, a héten már alig bírtam magammal. Direkt nem rohantam a nőgyógyászhoz az első pozitív teszt után, úgy olvastam, hogy érdemes biztosra menni, és a hatodik hét után kérni az első vizsgálatot, akkor már nagyobb a magzat, többet látnak belőle, és a legtöbb esetben már szívhang is van. 

Sajnos csak a nyolcadik hét elejére kaptam időpontot, így már nagyon vártam, hogy egy hónap után végre megpillanthassam a kisbabánkat az ultrahangon.

„Ne felejtsd el lefotózni az ultrahangon” – mosolyogtam vissza rá, ahogy ültünk a gyér megvilágításban a kórházi folyosón. Amíg az ügyeletes orvosra vártunk, a másnapi bevásárláson gondolkoztunk.

Eszünkbe sem jutott, hogy bármi baj lehetne – pedig pont emiatt indultunk be.

A két óra alatt, amíg sorra kerülünk, többször is mondtam, hogy induljunk el haza. Nálam sokkal nagyobb problémákkal várt több kismama is, ne foglaljuk a helyet előlük. A barna pöttyöt amúgy sem követte több, és fájdalmam sem volt.

„Sajnálom, ez a terhesség már nem él.”

„Nem a maga hibája, ilyenkor ez nagyon gyakran előfordul.”

„Javaslom a felvételét még ma este az osztályra, hogy elvégezzék a műtéti befejezést.”

„Saját felelősségére hazamehet, de nem ajánlom. Komoly komplikációk léphetnek fel, ha otthon megindul a vetélés, ha bármi kórosat tapasztal, egyből jöjjön vissza.”

„Ha hazamegy estére, akkor is javaslom, hogy holnap délelőtt jöjjön vissza, hogy másnap meg lehessen ejteni a küretet.”

Ezeket már úgy mondja, hogy mellette ülök, ahogy írja a számítógépbe a diagnózist: korai missed ab. Felöltöztem, a vizsgálóasztalon még ott a papír, ami alattam volt, amíg vizsgált. Rajta barnás-vöröses folyás szárad, a ventilátor még mindig maximumon fújja a levegőt, de már az üres asztalra. Rajtam hiába van farmer és szandál, a remegés még mindig rázza az egész testemet.

Vasárnap délután, ki tudja, hánykor, a lakás kiürül, csend száll ránk, ahogy anyósomék elindulnak haza. Egyből jöttek, ahogy megtudták, hogy baj van. Nem akartunk kettesben maradni a hétvégére, kellett, hogy valami elterelje a figyelmünket, a szerda esti diagnózis óta napról napra mélyebbre süllyedtünk.

A hálószoba padlóján egy sporttáska félig bepakolva, belőle vécépapír-guriga, papucs, tisztasági betétek emelkednek ki. Szerda este könnyeinket nyelve pakoltunk be – csütörtökön reggel műtétre készültünk.

„Nincs rá kapacitás” – szólt a magyarázat. „Jövő hét csütörtök reggel 7-re van időpontunk. Addig is, ha bármi rendelleneset tapasztalna, egyből jöjjön vissza az ambulanciára.”

Van bármi, ami nem rendellenes ebben? Elindult bennem egy kis élet, és ki tudja, miért, úgy döntött, hogy mégsem marad. Tőlem ijedt meg? Még erre a kis időre sem tudtam jó anyukája lenni?

Pörgetem vissza a napokat, a heteket, hogy mit tehettem rosszul

Jézusom, milyen nagyképű voltam! „A terhesség nem betegség” – mondtam nevetve, és büszke voltam magamra, hogy ugyanúgy tudtam sportolni, dolgozni, szórakozni járni, mint korábban. Betartottam persze az előírásokat, nem ettem és nem ittam az ilyenkor tiltottakat, még a tisztítószereinket is lecseréltem olyanokra, amik bizonyítottan csak természetes összetevőkből készülnek.

A világon a legnagyobb problémám az volt, hogy a sok baráti, munkahelyi összejövetelen hogyan fogom kibekkelni az alkoholfogyasztást, hisz „olyan szép idő van, üljünk be egy sörre valahova”.

Az egyébként majdnem teljesen lapos hasamon elkezdett egy kis felfújódásnyi pukli lenni, ami esténként alsóneműben már egészen látványos volt. A melleim megnagyobbodtak és érzékenyek lettek. Ha bármi egészségeset ettem, fél nap szenvedtem a gázoktól és a felfújódással. Néha olyan álmosság tört rám, hogy alig tudtam nyitva tartani a szememet, és már csak a testem volt jelen ilyenkor a meetingeken. Első trimeszteri tünetek, mosolyogtam magamban, nem vészes, de azért jó lesz, ha egy hónap múlva már lassan belépek a másodikba, és visszakapom az energiámat.

Büszkén, néha aggódással néztem a testem változásait, Cserkónak becéztem a kis cseresznyemagot, aki bennem növekedett.

Miért kellett elmennem arra a nyáresti kocogásra múlt pénteken? Biztos akkor kezdődött minden. Kinek kellett megmutatnom, hogy én erre is képes vagyok? Miért nem tudtam alázattal viselni ezt az új helyzetet?

„Nem a te hibád” – hallom a fejemben a férjemet.

„Nem tudott olyat csinálni, amivel maga okozta volna ezt – hallom az orvosom hangját. – Ebben a korban leggyakrabban kromoszóma-rendellenesség miatt áll meg a fejlődés.”

Szerda este összeesett petezsákot láttak, benne szikhólyagra vagy embrióra utaló jelet nem. Csütörtök reggel ugyanúgy látták az összeesett petezsákot, benne egy fényes „képletet”, ami életjelenséget nem mutat.

Hétfőig reménykedtem, hogy a fényes képlet Cserkó lesz, nem egy összeesett sejtcsoportosulás, amire a csütörtök reggeli doki gyanakodott. Kényszeresen olvastam téves diagnózisokról, késői szívhangokról szóló beszámolókat, kétféle AI-jal elemeztem ki a diagnózisaim minden mondatát, miközben napról napra egyre jobban éreztem, ahogy távozik belőlem a kis Cseresznyemagom. Kényszeresen kapaszkodtam még egy-egy pici pukliban a hasamon, vizsgáltam a melleimet, de napról napra csökkent a méretük és az érzékenységük.

Összebújva sírtunk. „Érzem” – mondtam, és a férjem könnyes szemmel bólintott. „Minden rendben lesz” – mondta, átölelt, és simogatta a hajamat.

Csütörtök délután egy óra, a kórházi ágyon fekszem

Rajtam nejlon műtősruha, a bugyimban óriásbetét, érzem, ahogy percről percre telítődik. A folyosó- és az erkélyajtó tárva nyitva, a függönyt ritkán meglengeti egy kis szellő. Harminc fok van, gyönyörű júliusi idő. Résnyire húzom a szemem, próbálom elképzelni, hogy Dél-Olaszországban nyaralok egy apartmanházban. 

Próbálom elképzelni, hogy a fuvallat nem a XIII. kerület büdös benzinszagát hozza, hanem a tenger sós illatát.

Azt képzelem, hogy a teraszajtón túl a Földközi-tenger van, hogy épp feljöttünk a tengerpartról, hogy a testemen még keveredik a naptej, a homok és a sós tengervíz. Hogy csak ledobtam magam az ágyra, hogy egy perc múlva a férjem kijön a fürdőszobából, és megcsókol.

Révedezésemet megszakítja, ahogy folyik belőlem a vér. Kimegyek a fürdőszobába, pisilni próbálok. Hatalmas, tenyérnyi vérdarab szakad ki belőlem, és placcsan a WC-ben. Nem merek lenézni. Félek, hogy most esett ki belőlem a Cseresznyemagom.

Egy óra múlva visznek a műtőbe, egész testemben remegek. Folyik a vérem az ágyra, amivel visznek, folyik utána a műtőasztalra is, amire át kell másznom. Lefolyik egy könnycsepp is. „Sajnálom” – mondom az orvosnak, és szégyellem magam. Mosolyog, megnyugtat, és rám helyezi az altatómaszkot. Még érzem, ahogy megnyugszik és elernyed a testem, utána minden elsötétül.

Fél óra múlva ébresztenek: „Minden rendben ment, pihenjen.” A fal felé fordulok, és hatalmas zokogás tör ki belőlem. Végleg vége.

A zárójelzésen „missed AB műszeres befejezése” szerepel. A terhesség a hetedik hétben megszakadt.

Este nyolcra jön értem a férjem. Az ajtóban kikapja a kezemből a sporttáskát, megpuszil. „Minden rendben lesz” – mondja este otthon, ahogy hozzábújok. Még mindig nehezemre esik elhinni neki, de még erősebben bevackolom magam a karjaiba.

 

WMN szerkesztőség

Kiemelt kép forrása: Pexels/ cottonbro studio, Pixabay, Unsplash/ Valentin Salja