Őt nem adta el „torzszülöttként” a családja: a nő, akiről Andersen Hüvelyk Pannát mintázta

–

A 19. század első felében a nők helyzete közel sem volt rózsás még Európában sem. Egész életükben a férfiak gyámsága alatt éltek, előbb az apjuk, majd a férjük határozta meg a lehetőségeiket, nemcsak gazdaságilag, hanem jogi és érzelmi tekintetben is. A lányok tanulása igen korlátozott volt. Az akkoriban közkedvelt leánynevelő intézetekben a jó feleségek és családanyák nevelése volt a cél, akik ismerik az etikettet, kiválóan táncolnak, esetleg hangszeren játszanak, és csacsognak az akkoriban divatos nyelveken. Ám az, hogy egy lány részese lehessen saját kora művészeti életének, s hogy partnernek tekintsék a neves alkotók, igencsak nehezen volt elképzelhető.

Főleg akkor, ha egy lány testi fogyatékkal élt. Mert Henriette Wulff (felehetően 1804–1858), akiről Andersen vélhetően Hüvelyk Pannát (más fordításban Pöttöm Pannát) mintázhatta, törpenövéssel és púpos háttal született.

Akkoriban általános szokás volt, hogy a jól látható fizikai fogyatékkal vagy torzulással született gyermekeket a szülők mutatványosoknak adták el, és cirkuszban, vásárokon „emberi különlegességként” vagy „csodabogárként”, „szörnyszülöttként” mutogatták őket.

A nélkülözések mellett a testi-lelki bántalmazás is mindennapos volt, hiszen a „nézők” és legtöbbször a „tulajdonosok” is azzal szórakoztak, hogy látványosan megalázták és kínozták ezeket a szerencsétlen embereket.

Azok a szülők, akik nem szabadultak meg könnyűszerrel a fogyatékkal élő gyermeküktől, legtöbbször elrejtették őket a világ szeme elől. Leginkább védelemből, azonban ez sok esetben életre szóló házirabságot jelentett.

Különösen nehéz helyzetben voltak a nők, hiszen a lányok értékét (hozományukon túl) a szépségük, valamint nemzőképességük jelentette. Ráadásul akkoriban úgy vélték, hogy a törpenövés együtt jár az értelmi fogyatékossággal vagy visszamaradottsággal is.

Egy felvilágosult dán család

Ehhez képest Henriette Wulff kivételezett helyzetben nőtt fel. Apja, Peter Frederik Wulff tengerésztiszt volt, mégpedig a Királyi Dán Tengerészeti Akadémia ellentengernagya. Élénken érdeklődött az irodalom iránt. Maga is írt és fordított: ő ültette át elsőnek Thomas Moore és Byron verseit dánra, valamint Shakespeare drámáinak egy részét is. Palotájában élénk irodalmi élet zajlott, a Wulff-szalon az irodalmi élet központjának számított a 19. század első harmadában.

Henriette szó szerint a dán kulturális élet közepén nőtt fel, hiszen a palotájuk tele volt írókkal, költőkkel, színészekkel. Ez a kulturális gazdagság alakította Henriette személyiségét, mert tőle nem akartak megszabadulni a szülei, nem „dugták el”, hanem ugyanúgy részt vett a fogadásokon, a szalonesteken, az irodalmi vitákon, mint a testvérei. A szülei, a testvérei és így természetesen a család barátai is egyenrangú partnerként kezelték a lányt, aki élénken érdeklődött a művészetek iránt. Maga is festett, rengeteget olvasott, az angol és francia szerzőket eredetiben is, és igen intelligens volt. Éles elméjét szerette is csillogtatni, és esztétikai kérdésekben kevesen tudtak vele vitába szállni.

Barátság Andersennel

Mivel Wulffék szalonja igen közismert volt Koppenhágában, nem csoda, hogy egy napon a kezdő meseíró, Hans Christian Andersen is meghívást kapott egy estélyre. Az apa, Peter Frederik Wulff felismerte Andersen kivételes tehetségét, és befogadta a házába a nélkülöző írót. Andersen szó szerint mesebeli ajándékként élte meg, hogy Wulffék támogatták, hiszen olyan luxusban élhetett náluk, amiről álmodni sem mert volna. Erről így ír visszaemlékezéseiben:

„Két szobát kaptam a tér felé néző oldalon, az egyiket alváshoz, a másikat, amely fűtött, reggelente olvasáshoz. A mennyezet magas, boltíves, így valósággal azt képzelhetem, hogy egy lovagvárban vagyok. (…) Ezerféle érzés árad bennem! Ó, mit nem tett értem Isten! Ugyanaz történik velem, mint Aladdinnal, aki a mű végén, a palota ablakából kinézve így szól: Egykor ott lent sétáltam, mint egy elhagyott gyermek, és félve néztem fel a szultán palotájára. Most pedig itt vagyok!”

Andersen visszaemlékezései szerint Henriette, akit a családtagok és a barátok csak Jettének neveztek, már az első találkozásukkor mély hatást gyakorolt rá magas műveltségével, tiszta logikájával és azzal az egyszerű, ám kifinomult móddal, ahogyan az érveléseit fel tudta építeni.

Igen sokat beszélgettek, vitáztak az irodalomról és a művészetekről. Andersen a fiatal lánynak mutatta meg először a meséit, aki nem fogta vissza magát a kritikával, annak ellenére, hogy elismerte Andersen páratlan tehetségét.

Nem csoda, hogy Andersen életének egyik legmélyebb és legtartósabb barátsága Jette Wulff-fal alakult ki, aki nemcsak bizalmasa, hanem gyakran egyetlen támogatója volt a nagy mesemondónak. Ezt tükrözi az Andersen 1833-as párizsi leveléből származó részlet, amelyben egy barátjának panaszkodik magányára:

„Két hónapja vagyok távol Dániától, de egyetlen levelet sem kaptam, kivéve egyet, amelyet Jette Wulff küldött nekem. Gondolj bele, milyen érzés lehet olyan messze lenni egy idegen országban, és hogy mindenki, akit szeretsz, elfelejtett téged.”

Mint minden barátságban, itt is voltak hullámhegyek és hullámvölgyek. 1838-ban Henriette rövid időre megszakította a kapcsolatát az íróval. Ennek okát nem tudjuk. Ám valószínűleg elsimultak a nézeteltérések, mert még közel két évtizeden keresztül folytatódott a levelezésük és a barátságuk.

Szerelem? Vagy valami más?

A kutatók szerint a barátságuk egyik alapja az lehetett, hogy Andersen mindig is a társadalomból kitaszítottnak érezte magát, és Jette osztozott vele ebben a tapasztalatában. Megértette művészi ambícióit is, elismerte tehetségét, azonban nem félt kritikát mondani barátja írásairól.

Vannak, akik szeretnének egyfajta szerelmi románcot látni a kapcsolatukban, de a kutatók szerint ez kizárt. Andersent sokáig aszexuálisnak tartották, életrajzírója, Elias Bredsdorff Andersen naplói és levelei alapján 1993-ban közreadott kutatásaiban szintén úgy vélte, hogy az író soha nem létesített szexuális kapcsolatot senkivel. Bredsdorff szerint azonban ennek oka nem az aszexualitása lehetett, a nagy mesemondó feltételezhetően homo- vagy biszexuális volt, amit a korban titkolni és tagadni kellett, hiszen a férfiak közötti szexuális kapcsolat bűncselekménynek számított. Ám a leveleiben Andersen, ha burkoltan is, de kimutatta érzelmeit. Egy levelében így írt barátjának, Edvard Collinnak:

„Barátságunk olyan, mint egy misztérium, nem szabad elemezni. … Úgy sóvárgok utánad, mint egy szép calabriai lány után.”

Weimar nagyhercegével is szoros barátságot ápolt. Egy 1844-es levélben így írt neki:

„Igen, igen, nemes barátom, úgy szeretlek, ahogy egy ember csak a legnemesebbet és a legjobbat szeretheti. Ezúttal úgy éreztem, hogy még hevesebb, még gyengédebb vagy hozzám. Minden apró vonásod megőrződött a szívemben. Azon a hűvös estén, amikor fogtad a köpenyedet és rám terítetted, nemcsak a testemet melegítette fel, hanem a szívem is még hevesebben izzott fel.”

Ezek alapján nehezen elképzelhető, hogy Henriette és az író között szerelmi kapcsolat alakulhatott volna ki. Mélységes és őszinte barátság volt az övék, amely Henriette tragikus haláláig tartott.

Egy világlátott dán hölgy 

Henriette Wulff szenvedélyes utazó volt, ami a nők számára nagy kiváltságnak számított akkoriban. (Összevetésként: Szendrey Júlia nagy álma volt eljutni Velencébe, Párizsba, majd Törökországba, mert úgy vélte, ott bujdoshat a férje, de egyik útja sem valósult meg.)

Henriette azonban bejárta Európát, annak ellenére, hogy testi fogyatékkal élt. A dán történészek szerint ő volt a korszakban a legviláglátottabb dán hölgy. Ezt a kiváltságot a családjának, elsősorban testvérének, Christiannak köszönhette, akivel Németország-szerte utazott. Christian biztosította Jettének, hogy Drezdában festészetet tanuljon. Az 1840-es évek elején Portugáliában élt, 1850 nyarán, Andersen biztatására Svédországba utazott.

Christian Wulff a családi hagyományt folytatva szintén tengerésztiszt lett, mint az édesapjuk. Amikor a Karibi-térségbe vezényelték, Henriette is elkísérte, majd 1852-ben az Egyesült Államokban töltött néhány hónapot. Hazatérve, 1853–54 telén Olaszországban élt, mert egyre nehezebben viselte az északi éghajlatot. A következő években többször járt az Egyesült Államokban, ahol megismerkedett a szocializmus eszméivel.

Bátyja halála után döntött úgy, hogy kitelepül Amerikába, mert egy szabadabb és demokratikusabb országban akart élni, mint amilyen Dánia a 19. század közepén volt.

1858 szeptemberében szállt fel az SS Austria nevű hajóra, ami útközben kigyulladt és elsüllyedt. A 19. század legnagyobb hajószerencsétlenségének tartott balesetben közel ötszáz ember vesztette életét. Közöttük Henriette Wulff is.

Andersent mélyen megrázta barátnője halála. Emlékverset írt hozzá, amely mély megrendülését tükrözi.

A lángoló hajón, hullámzó tengeren,
oly rettegésben és kibírhatatlanul,
mi fel nem fogható, találtad sírhelyed,
ily rettenet között halandó mit tanul!?

A kutatók úgy vélik, hogy Andersen róla mintázta Hüvelyk Panna karakterét is. Az aprócska lányét, akit a „nagyok” világa ide-oda dobál, ő mégis képes megőrizni szépségét, tisztaságát és odaadó szeretetét a barátja iránt.

Miklya Luzsányi Mónika