–

Néhány napom volt még a sugárkezelés megkezdéséig, minden erőmmel azon voltam, hogy megfékezzem a gondolataimat. Tudom, hajlamos vagyok elszállni a valóságtól – néha már egészen zavarba ejtő messzeségbe.

Szóval, mi a legegyszerűbb módja annak, hogy lefoglaljam magam, mielőtt teljesen szétesem? Hát persze: szétbombázni a lakást, és nagytakarítást rendezni.

Először is, amúgy is ráfért. Az utóbbi időben nem sok sikerrel vettem fel a harcot a porcicák ellen. Egy Greenpeace-aktivista simán átrepülne Vancouverből, csak hogy kitüntessen a pókok megmentéséért folytatott fáradhatatlan munkám miatt.

Másodszor, ha netán magatehetetlenné válnék, vagy – ne adj’ Isten – távoznék ebből az árnyékvilágból, legalább egy rendezett lakást hagyjak magam után. Az embernek legyen stílusa, még a halálhoz is.

Valójában arra vágytam, hogy a takarítástól annyira kimerüljek, hogy ne maradjon erőm gondolkodni

Sajnos ez nem sikerült.

Következő projekt: nézzünk meg minden spirituális filmet, amit csak találok – plusz azokat is, amelyekben valaki csodás módon meggyógyul. Spoiler: nem ajánlom senkinek.

Egy-két film még elment – a harmadiknál viszont már elkezdtem gyanakodni, hogy valami nincs rendben velem. Minden történetben a súlyos traumák után egy erdei kunyhóban lel békére valaki, vagy egy titokzatos idegen hirtelen megmondja az élet értelmét. A rák pedig csak egyfajta beavatás, egy éteri tanfolyam, ami után a főhős olyan bölcs lesz, hogy a fák is meghajolnak előtte…

Közben meg bőg, tisztul, elfogad, megbocsát, fényt lát, megbékél a múltjával – és csodával határos módon a daganat is elolvad benne, mint vaj a nyári napon.

Én viszont csak ott ültem, néztem, és magam sem tudtam eldönteni, hogy pontosan mi az a lélekállapot, ahol az ember már egy hegedűszólón is sírni kezd. Nem meghatottságból, csak úgy, kicsit túltöltve, kicsit fáradtan, kicsit túl sok rezgéssel a levegőben. Egy ponton annyira eluralkodott rajtam ez a „mindjárt megvilágosodok, csak előbb leborulok a nappali padlójára” érzés, hogy komolyan fontolgattam: megkérdezem Csabát, nincs-e otthon egy használaton kívüli szerzetes, aki átvenné velem a traumáimat három felvonásban.

Maradt még egy kis időm, így úgy döntöttem, legalább utánanézek, hogyan működik a sugárkezelés

Mármint tényleg a működési elv érdekelt, a többit köszönöm, nem kérem.

Szépen szabályoztam is, hogy milyen információt engedek be. Szigorúan csak annyit és úgy, ahogy elbírom. Nem fogom magamba szívni a világháló feneketlen bugyrának minden rémhírét és gyógyulást ígérő őrületét.

A professzorral történt megbeszélés után Csabával közösen döntöttük el: csak azt alkalmazzuk, amit az orvos jóváhagyott. Pont.

Ha egyszer elkezded böngészni a netet arról, mit egyen egy rákos beteg, milyen csodabogyók, cseppek, gombák vagy alternatív terápiák léteznek, elszabadul az információs pokol. Az ember csak kapkodja a fejét, miközben a kétségbeesése egyre nő.

Én nem fogok senki fölött pálcát törni – mindenki a maga meggyőződése, hite szerint válogat erről a spirituális svédasztalról. De azt igenis tudni kell: minden test más, minden daganat egyedi, és minden válaszreakció különböző. Ez az egyediség ad esélyt a gyógyulásra – de ugyanígy magában hordozhat váratlan, negatív fordulatokat is.

Mi végül három vitamint választottunk. Csaba volt a konzulens ebben – természetesen egyeztettünk a professzorral, és a jóváhagyása után kezdtem el szedni őket.

Mivel sem a takarítás, sem pedig a filmnézés nem hozta meg a belső békét, visszafordultam ahhoz, ami mindig is segített: a meditációhoz.

Régebben is nagy hasznát vettem. Imádtam ellazulni lágy zenékre, kikapcsolni a gondolatokat, és eggyé válni a semmivel. Volt egy kedvenc zeném, de vezetett meditációkat is hallgattam – szigorúan csak az ellazulás céljából.

Most azonban valami megváltozott

Hiába csicseregtek a madarak, zúgott a patak, és szóltak a 669 Hz-es relaxáló és a 432 Hz-es regeneráló frekvenciák, a fránya békés, elmélyült állapot egyszerűen nem akart rám találni.

A nyugalom szigete valahol a szoba sarkában nevetett rajtam:
– Haha, ma úgysem érsz ide!

Csaba látta, hogy nem vagyok jól, és próbált segíteni. Egy reggel ezzel nyitotta a szokásos eszmecserét:
– Figyelj, szívem. Tegnap, mikor már aludtál, utánanéztem, mivel lehetne egy kicsit oldani a feszültséged. Mit gondolsz a tibeti hangtálakról?

– Igazából csak informálisan ismerem őket – válaszoltam. – Tudom, hogyan működnek, és szeretem a hangjukat.

– Szerintem próbáld ki, megéri. Már meg is rendeltem egyet.

– Ó, imádlak, szerelmem! Még sosem volt hangtálam – ujjongtam, mint egy gyerek.

Aztán valahogy nem egy, hanem rögtön négy hangtálam lett – és ahogyan megszólaltak... Az első hangtálazás… nos, olyan volt, mint egy furcsa találkozás valami ismeretlennel, ami valahogy mégis otthonos.

Megütöttem a peremet – nem túl ügyesen, inkább csak óvatosan, nehogy felébresszem az univerzumot vagy valami szellemet –, és ahogy megszólalt, a hang úgy rezgett végig a szobán, mint amikor egy buddhista szerzetes véletlenül bekapcsolja a mosógépet meditáció közben.

Nem történt semmi látványos. Nem repültek angyalok a plafonról, és a csí sem zúdult át a testemen, valami mégis elmozdult bennem. Egy pillanatra csend lett – bennem is. Nem nagy, nem drámai csend. Inkább csak olyan, mint amikor egy gyerek végre abbahagyja a sírást, és elkezd nézelődni.

Ha feszültebb voltam a kelleténél, Csaba mindig csak annyit mondott mosolyogva:
– Kicsim, kongassál már egy kicsit.

És igen, olyankor újra visszataláltam magamhoz. Egy pillanatra.

 

WMN szerkesztőség

Kiemelt kép forrása: Pexels/ RDNE Stock project, Blue Bird, Magicbowls, Unsplash/ Salvatore Andrea Santacroce