„Nem vagyok hajlandó azon görcsölni, hogy 50 éves vagyok” – 5 fontos gondolat Ábel Anitától
Rovattámogatás

Ábel Anita – aki nemrég töltötte be az ötvenet – 10 év után újra beült D. Tóth Kriszta mellé az Elviszlek magammal autójába, hogy a korához való viszonyáról, mozaikcsaládos létről, életről, halálról és traumákról beszéljen. Ha még (!) nem nézted meg a videót, akkor érdemes elolvasnod a következő 5 gondolatot tőle a műsorból, amit minden nő, ember (legyen 50 alatti vagy feletti) magával tud vinni. Tóth Flóra összefoglalója D. Tóth Kriszta interjújából.
–
Traumatizált generáció
Ábel Anita 4 éves korában lépett először színpadra, tiniként pedig már az egész ország ismerte a Szomszédoknak köszönhetően. Ez nyilvánvalóan hatással volt a személyisége, az önértékelése alakulására.
„A mi generációnkban valahol mindenki traumatizálódott, és ezt meg is lehet most nézni.
Nagyon fontos szerintem, hogy az ember fejlessze magát. Ne másokat akarjon megváltoztatni, hanem saját magát kezdje el vizsgálni,
mert ez az első lépés ahhoz, hogy jól éljünk ebben a nagyon zűrzavaros, szorongató 2025-ben. Szerintem fontos, hogy az ember lássa magát ennyi idősen, azt, hogy hol tart. Annak örülök, hogy nagyon rövid időn belül meg tudtam mutatni, hogy az ember képes a változásra. Teljesen más energia vesz engem körül, amit én is érzek. Ha szóba kerülök, teljesen más jelzőket használnak velem kapcsolatban, mint 10, 15, 20 évvel ezelőtt. Mert azt, amit álmodtam magamnak a pályán, megcsináltam.
Az emberek önazonosnak gondolnak, és ez a legfontosabb.
Nem vagyok más a podcastomban, a tévében vagy a jógaórán, mint amilyen vagyok. Azt hiszem, visszataláltam a forráshoz.”
Nagyiként az olasz tengerparton
Ábel Anita rendben van a korával, a közelmúlt veszteségei után pedig (ismert 50-es emberek is hunytak el, és a baráti társaságában is történt tragédia) inkább hálás az éveiért.
„Elkezdhetek azon görcsölni, hogy »úristen, 50 éves vagyok«,
elmehetek és csecsemőfejet rakathatok az arcomra, de minek?
A testünk akkor is érzi… és persze, ha valakinek ez jó, akkor csinálja, nem vagyok ellene. Mindenki csinálja, amiben jól érzi magát, mert akkor fognak boldog emberek ugrálni az utcán. De a szervezetedet úgysem tudod becsapni, mert az öregszik. És én is szeretek adni magamra és jól érezni magam. Végülis az arcomból élek, és mindent meg kell tennem, hogy fizikálisan is jó állapotban legyek.
A jóga azért nagyon sokat adott. Még szeretnék a lányom esküvőjén táncolni, aztán jöhetnek az unokák, és igen,
látom magamat egy piros, egyrészes fürdőruhában az olasz tengerparton, egy picit már potrohos hassal. Iszom a proseccót, és azt mondom, hogy »Carlitó, ne ugráljál már be a tengerbe, mert a nagyi már nem tud utánad menni«.
Nem akarok azzal foglalkozni, hogy »úristen, 50 éves vagyok«. Az elmúlt években, nézd meg, a korosztályunkból mennyien mentek el… Legyünk hálásak az életnek, hogy 50 évesen itt ülünk.”
Jól működő mozaikcsaládban
Anita nem tagadja, hogy az életébe sok változást hozott új párja, Roberto, akivel teljesen váratlanul ismerkedett meg 7 hónappal a válása után, amikor nem is kereste a szerelmet. Az ő olasz életszemlélete Anitán is nagyon sokat csiszolt.
„Nem gondoltam volna, hogy egyszer az én életemben ez megtörténik, de megtörtént. Nagyon komolyan építjük egymást (..), de azért volt ebben küzdelem. Azt kell, hogy mondjam viszont, hogy ma már egy nagyon jól működő mozaikcsalád vagyunk. Nagyon jó viszonyban vagyunk a Luca apukájával. Mondhatom azt, hogy átment egy ilyen rokoni-testvéri kapcsolatba.
A Robi (Anita párja – a szerk.) meg a Krisztián (Anita volt férje, lányának édesapja – a szerk.) is nagyon jóban vannak.
Amikor szétmentünk, az elsők között azt beszéltük meg, hogy köztünk bármi van, az a Lucára semmilyen hatással nem lehet. És ezt tartottuk is. Egy válás sosem jó, az ember nem így készül az életre. De szerintem az jó volt, hogy
mind a hárman jártunk egy külön szakemberhez, én is, az apja is és a gyerek is.
És az is jó, hogy a Robi erre nyitott volt, találkozott külön a gyerek apjával, tisztáztuk, hogy itt senki nem jön senki helyére. Azt kell nézni, hogy a gyereknek mi a jó.”
Dobj magadnak egy lájkot!
A beszélgetés egy pontján Kriszta felvetette, hogy nemcsak egymást nem dicsérjük, de magunkat sem. Anita azonban elárulta, hogy ő az elmúlt években már elkezdte gyakorolni ezt a jó szokást.
„Robi mondta mindig, hogy »nem igaz, hogy nem tudok magamnak adni egy lájkot«. Mert azt gondoljuk, hogy ha dicsérjük magunkat, akkor azt fogják gondolni, hogy egoisták vagyunk, el vagyunk szállva… de nem, nem szabad ezt gondolni! Bárkinek bármilyen munkája van, és úgy érzi, hogy egy jó napja volt, hogy tudott adni – legyen ez egy burkoló, egy pénztáros –, igenis, tessék azt mondani, hogy »ma ez jó volt, ma odatettem magam«! Mert
nagyon fontos az önszeretet. Ha nem szereted magadat, nem várhatod el másoktól sem, hogy szeressenek – ez egy közhely, de szerintem ez egy alap bölcsesség is.
És én elkezdtem szeretni magam, elkezdtem szeretni a testem, amivel nekem óriási problémáim voltak egész életemben, állandóan sanyargattam magam. És ahogy ez megszűnt, felszabadultam.
Persze, lehetnék 10 centivel magasabb – nem lettem. Lehetnék 6 kilóval vékonyabb – nem lettem. Viszont olyan feszes a seggem, hogy csak na!
Miért felejtjük el, hogy mi milyenek voltunk?
Anita arról is beszélt: nagyon bírja a lánya kamasz korszakát, de eddig minden időszakot szeretett. Igyekszik megértő lenni a tini sajátosságokkal is, és van módszere arra is, ha ez nem sikerül elsőre.
„Persze, hogy rámcsapja az ajtót, úgy szól vissza… Ma reggel bementem az szobájába, és azt gondoltam, hogy »édes istenem, miért nem érzem kint ezt a rohadásszagot?!«. Mert az eper, amit 3 nappal ezelőtt evett, a szendvicses zacskó, a nem tudom, még mi, mind ott vannak bent. De aztán arra gondoltam, hogy ez az ő szobája: akkor legyen kupleráj, ez az ő bűze, akkor legyen így.
Mi milyenek voltunk? Hát miért felejtjük el? Én sem akartam kimenni a szobámból, engem is idegesített, amikor anyám félpercenként bekopogtatott… Szóval ezekért nem haragszom. Néha azért odaszólok, hogy kislányom, ez nem egy szálloda,
jó lenne, ha azért csinálnál valamit, de segít a maga módján.”
A szüleiről, a traumáiról, és az önismereti útjáról még többet mesél, szóval nézzétek meg a teljes beszélgetést is: