Magyar nő hódította meg az északi sarkkört – Dr. Scheili Eszter kalandjai a Polar expedíción

–

Eszter decemberben tudta meg, hogy ő is a húsz kiválasztott között van, akik a Fjallraven Polar expedíció keretein belül egy különös utazáson vehetnek részt az északi sarkkörön túl. A Vanilia Travels blog szerzője azóta izgatottan várta az áprilist, amikor végre repülőre szálhatott: persze addig is sok teendője volt. Egyrészt online megismerkedett a világ különböző pontjairól érkező csapattársaival, akikkel egyébként napi szinten tartották a kapcsolatot. Másrészt részt vett az online oktatásokon, és áttanulmányozta a szervezők által kiküldött oktató anyagokat, valamint arra is figyelt, hogy az állóképességét megfelelő módon szinten tartsa.

Bár Eszter alapvetően sokat sportol, túrázik, és most éppen maratonra készül, a sarkköri kalandra igyekezett még inkább formában hozni magát az edzései során.

„Először Stockholmba indultam itthonról, hiszen az expedíció előtt rendelkezésünkre állt pár nap, hogy személyesen megismerkedjünk a csapattársakkal. Tudtuk: a kaland során kevésbé lesz erre lehetőség, hiszen a saját négyfős csapatunkon kívül a többiek a kutyakonvoj egy-egy pontján távol lesznek. A pihenőknél pedig nem igazán lesz időnk hosszan gyalogolni a hóban, hogy egymással beszélgessünk” – kezdi Eszter. Ahogy meséli: a világ eltérő pontjairól érkező húsz ember gyorsan megtalálta a közös hangot, hiszen a természet szeretete és a kalandvágy összekapcsolta őket. Volt köztük többek között malajziai fogorvos, amerikai mentőhelikoptertiszt, hatvanas portugál szörfoktató, és ecuadori terepfutó lány is. Eszter legközelebbi csapattársa pedig Melanie Toebbe, egy fotós lányt volt, így külön élményt jelentett látni, hogyan örökít meg ő a soha vissza nem térő pillanatokat.

Mindig a kutyáké volt az elsőbbség

A stockholmi közös találkozó után északabbra repült a gárda, hogy megkapja a komoly expedíciós felszerelését, valamint részt vegyenek az utolsó képzéseken. „Itt többek között olyan létfontosságú dolgokat tanultunk meg, mint például az összetett olajjal működő gázfőző használata. Azt is megmutatták, mi lehet az a kilenc mód, ahogyan ez el tud romlani, és melyik hibát, hogyan tudjuk majd megszerelni” – meséli Eszter, mennyire sokféle ismeretből épül fel a túléléshez való tudás egy expedíción.

Ő egyébként az oktatás napjaira már betegséggel küzdött, és mivel a helyzet romlásnak indult, megbeszélte az expedíciós orvossal, hogy hozzon neki gyógyszert, hogy biztosan bírja a Polar megpróbáltatásait.

Ez utólag is jó döntésnek bizonyult: az első napok arcüreggyulladásos tünetei és a láz ugyanis lassan enyhülni kezdtek. A másik nehézséget az inszomnia jelentette: „Biztosan a feszültség, az izgalom tette, hogy nem tudtam aludni attól a perctől, ahogy megérkeztem Stockholmba. A sátorban aztán ez teljesen elmúlt, de az első napokat nagyon megnehezítette a 3-4 óra alvás” – idézi fel Eszter.

Az utolsó vacsorán már mindenki a másnapra tudott csak gondolni, végül reggel újból repülőre szállt a csapat, hogy felfedezzék az északi sarkkör szűz hóval temetett területeit. „Az első nap nagy része az utazás mellett a helyi oktatással telt: itt megkaptuk az eszközöket, baltát, fűrészt, köteleket, valamint a kutyák ellátmányát, a sátrakat, hótalpakat, ételzsákjainkat, illetve a polifoamokat.”

Fontos és emlékezetes pillanatot jelentett, amikor mindenki megismerkedhetett a hozzá tartozó kutyákkal. Eszter szánját Elfie, Omega, Dexter, Coral, Kinder és Royal húzta, így neki minden egyes állomásnál az első dolga az volt, hogy erről a hat kutyáról gondoskodjon.

Először ugyanis mindig az állatok eledelét kellett elkészíteni, levenni a hámot, elkészíteni az éjszakai helyüket, majd a hajnali szélvihar miatt szélfogót építeni számukra, ami valójában egy 20 méter hosszú, majdnem egy méter magas hófalat jelentett.

Az első napi oktatás miatt délután kelt útra a csapat, ezért a kutyák viszonylag kevesebbet dolgoztak – nekik a hidegben való mozgás ugyanis lételemük – így ezen az éjjelen elég sokat vonyítottak. „Ha egy rákezdte, hamarosan a másik 179 is csatlakozott” – nevet Eszter, aki társaival együtt nem bánta az elsőnek megtett rövidebb távot.

„Első nap 25, utolsó nap több mint 80 kilométert haladtunk a szánnal, aminek az irányítását meg kellett szoknunk. Először még estünk néhányat, mire ráéreztünk az egyensúlyozásra, a kanyarok bevételére. Később már tudtunk enni, inni, akár öltözni is a szánon” – osztja meg a fejlődés útját a magyar delegált.

A kutyák kezes jószágok voltak, akik nemcsak erre a feladatra születtek, de egész életükben a szánhúzásra képezték ki őket. Minden 4 tagú expedíciós csapathoz tartozott egy ötödik tag, a „musher” (angolul szánhajtó, aki kutyákkal és szánozással foglalkozik), egy vezető: ő hozta a négy kiválasztott expedíciósnak a saját kutyáit, így tökéletesen ismerte őket. „Hiába vonyítottak a kutyák, a kezdeti nem alvás miatt én első éjjel úgy aludtam, mint a bunda. Még a sarki fényt is átaludtam” – mondja Eszter, aki másnap reggel el is ejtett emiatt néhány könnycseppet. De aztán később maga is szemtanúja volt a különös természeti csodának.

Fokozatosság és folyamatos odafigyelés

Ahogy arról múltkor beszéltünk, a kiválasztás során három videót kellett készíteni három témában: így főleg a kreativitás és az egyéniség került középpontba. Amikor arról kérdezem Esztert, hogy vajon az állóképesség miért nem lehetett szempont egy extrém hidegben tett expedíció kapcsán, így felel:

„Az egész Polárnak tulajdonképpen az a lényege, hogy bárhonnan jöhet húsz amatőr, aki megfelelő képzéssel és felkészüléssel, valamint a megfelelő ruházattal és felszereléssel végre tudja hajtani az expedíciót. Bár 8 órát állni és figyelni a szánon is igényel egy bizonyos állóképességet, valójában fizikailag mégsem az izommunka volt kimerítő, inkább a folyamatos feladatok, kevés alvás és az odafigyelés.

A napi 2-3 óra hólapátolást azért megéreztem” – magyarázza mosolyogva a Vanilia Travels blog szerzője.

A reggeli keléstől az indulásig 2-3 órán át a tovább haladást készítették elő: hóból vizet forraltak a kutyák eledeléhez, saját ételeikhez, sátrat bontottak, kiszárították a hálózsákokat, betemették az ásott gödröket. A szemetet egész úton egy erre kijelölt zsákban kellett gyűjteniük, és vinniük magukkal.

A következő táborhelyre való megérkezéskor pedig ismét órákon át tartó munka kezdődött: sátorállítás, szélfogó építés maguknak és az állatoknak, valamint etetés.  A feladatokat megosztották: ahogy Eszter mondja, neki például többször meggyűlt a baja a gázmelegítővel, így egy idő után a hófal felelőse lett és órákon át havat lapátolt. A szervezők figyeltek a fokozatosságra is: egyre több kilométert tettek meg szánnal, egyre korábban keltek: a harmadik napra már szinte rutinná vált a feladatlista, olyan lelkesen tanult bele a csapat.

„Ezt már soha nem fogom átélni, de éppen ettől különleges”

Miképpen zajlik az étkezés az Északi sarkkörön?

A Földnek egy olyan területén, ahol egyébként melegvizes palackokat kell tenni a hálózsákba, és húsz guggolást szükséges elvégezni lefekvés előtt, hogy a tested fokozott hőtermelésben legyen.

„Expedíciós ételeket kaptunk, ezek zacskós kaják voltak, amiket a hóból forralt vízzel kellett felönteni. Talán elsőre meglepő, de kifejezetten ízletesen étkeztünk. Mindenki személyre szabott csomagot kapott, és általában egy-egy étkezés 700-800 kalóriát jelentett. Egy nap 3000-3500 kalóriát vittünk be. Napközben teát, forró csokit, izotóniás italport készíthettünk el, lefekvés előtt pedig levest kellett ennünk, hogy a végtagokban és ujjakban megfelelő legyen a vérkeringés és ne fázzunk” – magyarázza Eszter.

Minden napra volt új tanulnivaló: így például a biztonságos éjszakai öltözet és a fagyás elleni praktikák, vagy a tűzgyújtás tudománya, de akadt, amikor a szabad ég alatti alvással ismerkedhettek meg -18 fokban.

„A domboldalban ki kellett ásni egy szobányi területet, gallyakat gyűjteni rá, majd jöhettek a polifoamjaink és az expedíciós hálózsákunk. Egy kicsit sem fáztunk, csak élveztük, ahogy felettünk cikázik a sarki fény” – idézi fel a magyar kalandor, aki nem tagadja, nemcsak a kiválasztás hírére sírta el magát, hanem az öt nap alatt is többször.

„Amikor a hihetetlen tájban száguldasz a szánnal és azt hiszed, ennél szebb már nem jöhet, aztán beveszel egy nagyobb kanyart és előtűnik még egy fehér hegycsúcs, még egy lélegzetelállító látvány, az elmondhatatlan. Többször eszembe jutott, hogy mennyire jó lenne megosztani a férjemmel az élményt, és akkor mindig rájöttem: ezt már soha nem fogom átélni. Viszont éppen ettől különleges, hogy egyszeri, megismételhetetlen” – összegez Eszter.

Az ember apró, védtelen lény a természetben

A kétgyerekes édesanya abban is jól működött a Polar idején, hogy át tudta magát adni a jelennek, és nem azzal foglalkozott, mi történhet éppen otthon. Nagyon hálás a férjének, amiért nem is volt rá oka, hogy a család miatt izguljon.

„Teljesen megbízunk egymásban ebből a szempontból is. A férjem előtte többször és hosszabban volt távol a munkája miatt, ezért neki is nagyon jól jött ez a visszakapcsolódás a fiúkhoz. Néha váltottunk egy-egy üzenetet, de nem igazán volt térerő, és nem is várta el, hogy rendszeresen jelentkezzek” – meséli Eszter.

Számára egyébként az élmények mellett a szervezők munkája, hozzáállása miatt is örökre jó emlék lesz a Polar. Számos apró gesztus segítette őket, miközben az egész program minden részlete azt képviselte, ami neki is nagyon fontos: a természet tiszteletét és a fenntarthatóságot. „Minden egyes felszerelésünkhöz, öltözetünkhöz kaptunk olyan elemeket, amivel javítani lehet őket: hiszen a fő, hogy ne kelljen újat venni. A végén egy kis diplomát is átadtak nekünk, mi pedig már azt tervezzük, milyen kaland során találkozunk legközelebb így húszan” – fejti ki az utazó blogger. Hozzáteszi: utóbbi esemény valószínűleg egy jövő nyári vándortúra lesz, amit tényleg úgy várnak, mint egy osztálykirándulást.

Esztert nagyobb sérülés nem érte az úton: bár az ujjbegyei fagyása, berepedezése sok kellemetlenséget okozott neki, de kitartóan viselt minden fájdalmat, hiszen közben éppen valóra vált az egyik álma.

Olyan helyen járt, ahol eddig az egész világon mindössze 500 ember taposta a havat előtte, a természetnek pedig – amivel eddig is szoros kapcsolatot ápolt – még egy új arcát ismerhette meg.

„Haladtam előre a végtelen fehérségben, csak egy kutyaszán ment előttem. Körülöttem hatalmas hófödte porcukros hegyek. Ez az, amit a zsebemben hazahoztam magammal az expedícióról: mennyire kicsi is az ember valójában a hatalmas erejű természetben. A Polar értette meg velem: éppen ez az az élmény, amit újra és újra keresek az utazásaim során” – mondja Eszter.

Széles-Horváth Anna