Az iskolában bukdácsoló, diszlexiás kislány, aki meghódította a sarkvidéket: Ann Bancroft története

–

Magyarországon és világszerte is egyre több a részképesség-zavarral élő gyerek. Habár ma már sok segítséget kapnak a közoktatásban is, a szülőket sokszor aggodalommal tölti el, ha kiderül, hogy „diszes” a gyerekük, és nehezen tudják elképzelni, hogy mindez áldás, sőt, érték is lehet. De a valóság erre rácáfolhat.

Ann Bancroft sarkkutatónő többször is nyilatkozott arról, hogy diszlexiája nem gátolta céljai elérésében, álmai beteljesítésében, sőt. A honlapján ez olvasható:

„A diszlexiám és az iskolai kihívások tökéletes felkészülést jelentettek egy expedícióhoz. Az expedíció tagjai egy lépéssel járnak egymás előtt, nem haladnak túl gyorsan, és iszonyú kemény munkát végeznek.”

Egy különleges kislány

Bancroft 1955-ben született Minnesota államban, és korán kiderült, hogy más, mint a többiek. Nehezen viselte a bezártságot, állandóan a vadont járta volna édesapjával, és már hétévesen téli túlélőtábort szervezett az unokatestvéreivel a kertjükbe, amikor is sátrakban éjszakáztak odakint a fagyban. Hogy az unokatesók mennyire élvezték a kihívást, arról nem szól a fáma, ám ez a bátorságpróba életre szóló élmény volt Ann Bancroftnak.

A szülei sem voltak hétköznapiak, hiszen amikor ötödik osztályos lett, Kenyába települt át a család a négy gyerekkel. Apja szociális munkát végzett, anyja pedig az angol nyelvre és könyvelési ismeretekre tanította a kenyai lányokat. Sokan bolondnak nézték őket, de a felfedező szerint ez a kaland is lökést adott neki ahhoz, hogy akármilyen abszurdnak tűnhet is mások szemében, küzdjön az álmaiért. És Ann Bancroft álma az volt, hogy egyszer meghódítja a sarkvidéket. Mind a kettőt. Ám mivel akkoriban a sarkkutatásban kizárólag férfiak vettek részt, megvalósíthatatlannak tűnt sokak szemében a lány terve.

Főként, hogy az iskolában sem teljesített jól. Elsősorban az olvasással, az írással és a matematikával voltak gondjai, de ezt próbálta eltitkolni a szülei és mindenki más előtt is. Úgy vélte, ha elég keményen dolgozik, képes lesz leküzdeni ezeket az akadályokat. Ám a tanárai észrevették, hogy a gyerek nem teljesít olyan jól, mint ami a képességei alapján várható lenne, ezért elküldték egy vizsgálatra, ahol diszlexiát állapítottak meg nála. Tünetei alapján valószínűleg diszgráfiás és diszkalkuliás is volt, de ezt a hatvanas években még Amerikában sem vizsgálták.

Bancroft eleinte szégyellte, hogy más, mint a többiek:

„Szörnyetegnek éreztem magam. Hetedikesként ugyanis semmire sem vágysz jobban, minthogy ugyanolyan legyél, mint társaid.”

A sztereotípiák megdöntése

Bár kamaszként olyan akart lenni, mint a többiek, később rendre lerombolta az előítéleteket. Noha a szülei nagyon szerették, és minden segítséget megadtak neki a tanuláshoz, mégis nehezen tudták elképzelni, hogy lányuk a diszlexiája mellett akárcsak a középiskolát is el tudja végezni. A tanárai is próbáltak segíteni, rengeteget korrepetálták, nyári iskolai felkészítőkbe járt, de mindez nem hozott sok eredményt. Az egyik tanára azt javasolta, hogy hagyjon fel a sporttal, mert az is csak az időt veszi el a tanulástól. 

De Ann nem hallgatott rá, és milyen jól tette! Hiszen az, hogy sportolhatott, fiatalon túrákat szervezett a vadonba, kenuzott a vadvizeken, mind-mind kitörést jelentett számára abból a kalodából, amibe úgy érezte, bezárja a „mássága”.

„A fizikai aktivitás volt az, amelynek során barátokat szereztem, és az lehettem, aki vagyok. Ez tartott életben, és ez volt az, ahol kitűntem, mert az osztályteremben nem jeleskedtem.”

A fizikai próbatételek segítettek neki a tanulási nehézségeken való átjutásban is, sikerélményt adtak neki, megmutatták, hogy ő is jó valamiben, sőt, akár a legjobb is lehet, ha kitartóan dolgozik.

Mert Ann Bancroft nem adta fel. Ha kellett, egy vizsgának többször is nekifutott, és elvégezte a középiskolát, majd 1981-ben megszerezte az első egyetemi diplomáját is. Testnevelőtanár és gyógypedagógus lett, szívén viselte (és viseli ma is) a fogyatékkal élő gyerekek testi fejlesztését.

A második sztereotípia, amit megdöntött, az volt, hogy „a sarkkutatás csak férfiaknak való, és a nők nem alkalmasak erre a feladatra” – főleg nem a sarkköri expedíciók vezetésére.

Ann Bancroft volt az első nő, aki a jégmezőkön átkelve, kutyaszánnal, illetve sítalpakon elérte mind az Északi-, mind a Déli-sarkot. Az Északi-sarkot Kanadából indulva közelítette meg, 1600 kilométert tett meg kutyaszánon.

Az Antarktiszon többször is járt. 1993-ban egy négytagú női csapatot vezetve jutott el a Déli-sarkra, hatvan nap alatt 1600 kilométert haladtak szánkóval és sítalpakon. 2001-ben pedig Liv Arnesen norvég sarkkutatóval jégvitorlázva és síelve szelték át a kontinenst őrült szélben, mínusz 34 fokban (nyár volt épp…) három hónap alatt.

De egyéb merész vállalásai is voltak: 1992-ben ő volt az első olyan női csapat vezetője, amely átsíelte Grönlandot.

2017-ben a Gangesz folyón vezetett egy hatvannapos expedíciót, hogy felhívja a világ figyelmét a környezetszennyezésre, a vizek tisztaságának a fontosságára. Hasonló missziókat tervez a jövőben is.     

Mondhatni, nem ismer lehetetlent.

„Amikor mások azt mondják, hogy valamit úgyis képtelen leszek megcsinálni, akkor én megmakacsolom magam, mert biztos vagyok benne, hogy nincs igazuk” – vallja magáról. „Ez a gyerekkoromra vezethető vissza, amikor az iskolában tanulási nehézségeim voltak.”

Az északi-sarki expedíció során is ez a makacsság és kitartás mentette meg az életét.

„Emlékszem, egyszer az Északi-sarkon a hátamra zuhantam. Kimerült voltam, én is, a kutyák is. Teljesen egyedül voltam, csak a kutyacsapat meg egy 1500 kilós szán volt mellettem. Amikor megcsúsztam és elestem, annyira fáradt voltam, hogy még sírni sem tudtam.

És mivel senki sem hall téged az Északi-sarkon, hangosan kimondtam: ha végig tudtam csinálni az egyetemet, akkor ezt is meg tudom csinálni.”

A lányok álmaiért

Az első sarkköri expedíciója szélesebb horizontot nyitott előtte, mint amiről korábban egyáltalán álmodni mert volna. Úgy érezte, az ismertsége által még több gyerek számára adhat iránymutatást. Hiszen a sarkköri utak mellett fontosnak tartotta a pedagógiai munkát is, és elsősorban azt, hogy a hátrányos helyzetű lányok is elérhessék álmaikat. Az általa létrehozott Ann Bancroft Alapítvány éppen ezért dolgozik.

A Dare to Dream program célja, hogy olyan élményt biztosítson a felső tagozatos lányoknak, amelyek segítik a kiteljesedésüket. Ez nem csak a sportra vagy a fizikai erőpróbákra vonatkozik, mentorprogramjaikban a sporton kívül van nyelvi és művészeti fejlesztés is, és speciálisan a veszélyeztetett lányok felé fordulnak.

„Kifejezetten olyan gyerekeket keresünk, akik rövid életük során sok elutasítást kaptak, és nem érzik magukat jól a bőrükben” – nyilatkozta Ann az alapítvány munkájával kapcsolatban. 

Az alapítvány másik programja, a Let Me Play, amely hat év feletti lányokat szólít meg, és elsősorban a testedzéshez kapcsolódik, mert Ann Bancroft is azt vallja, nagyon fontos, hogy már kicsi korban megszeressék a gyerekek a testmozgást. Az alapítvány támogatja a hátrányos helyzetű lányokat a sportfelszerelések megvásárlásával, vagy a nevezési díjak befizetésével. 

Bancroft egyébként keresett előadó is, s míg egykor titkolta diszlexiáját, most nyíltan beszél róla olyan szülők előtt, akiknek a gyerekei érintettek a problémában. Három könyvet is írt, és két szerzőtársával együtt, a No Horizon Is So Far című műve elnyerte a feminista könyveket elismerő Amelia Bloomer-díjat.

Források: annbancroftfoundation, around.uoregon.edu

Kiemelt képünk forrása: Getty Images/ MCT / Contributor

Miklya Luzsányi Mónika