Kurucz Adrienn: Erőss Zsolt és a kőleves – Szubjektív emlékezés a hegymászóra

–

Egyszer Zsolt nyilatkozta valahol – nem emlékszem, hol olvastam, de egy hegymászótárs balesete kapcsán faggatták –, hogy tudni és a szíved mélyén elfogadni, hogy meghalt valaki, az két külön dolog.

2020. május. Görgetem a listát a telefonomon, ott a neve, a száma, nem töröltem ki, nem is fogom, az övét sem. Fura babona ez, érzelgős szokás, mintha számítana bármit is!

Nekem számít. Ragaszkodom a fantomszámaimhoz.

Gondolkodom, mikor menthettem el az övét.

A Google segít, most már tudom, 2000-ben találkoztunk először. A következő évben esedékes Magyar Millenniumi Mount Everest Expedícióra készült a hegymászócsapat, erre emlékeztem, és a ma már nem létező Hölgyvilág magazinba kellett interjút csinálnom a számomra akkor még ismeretlen, fiatal Erőss Zsolttal.

Most, utóbb tudható, hogy az élete csomó fontos eseménye az ezredfordulón még előtte volt, időből viszont már csak nagyon keveset kapott.

Negyvenöt éves volt, amikor meghalt, mint én most (majdnem), fura, hogy behoztam.

Emlékszem, Meskó Zsolt producer, aktuálisan kampányfőnök irodájában ültünk Zsolttal és hegymászó társával, Mécs Lászlóval, körtét ettünk (hogy miért pont ez maradt meg?), ők válaszolgattak a kérdéseimre, és Ambrus Marcsi kolléganőm fotózta a srácokat. Mindig imádtam Marcsi portréit, de azt a Zsolt-képet, amikor akkor készített, máig őrzöm, a kedvencem róla, mert pont olyan rajta, ahogyan én emlékszem rá, nekem nincs róla jobb kép. (Pár napja írtam Marcsinak, és amikor említettem ezt a közös munkát, rögtön tudta, miről beszélek, sőt, még arra is emlékezett majd húsz év távlatából, hol volt pontosan a helyszín. Fotósok vizuális memóriája, na igen, azzal nem érdemes versenyezni.)

Na de én meg arra is emlékszem, ha már vizualitás, hogy Zsolt pár nap múlva bevágtatott a szerkesztőségbe az alpinista felszerelésével, mert akkor még abból élt, hogy felmászott városszerte oda, ahova más nem tudott, meg egy csomó diával a hátizsákjában a készülő cikkhez (dia és átvilágító asztal, őrület, tényleg!), és hirtelen az összes kolléganőmnek arra volt dolga.

Odavoltunk érte mindannyian, szerintem észre se vette. A diáival molyolt, magyarázta, melyik szakkifejezés mit jelent, türelmesen válaszolgatott a naiv kérdésekre, és nevetgélt.

Olykor iszonyú sületlenségek jelentek meg és jelennek meg ma is a sajtóban a hegymászással kapcsolatban. Mint legutóbb, novemberben, amikor körbejárt egy hír, miszerint Zsolt holttestét keresgélik kínai serpák a „Himalájában” (sic!). A névelőkön kívül gyakorlatilag minden szó hülyeség volt a cikkekben, egy lap benézett valami korábbi sztorit, a többi átvette, de ha Zsolt olvasta volna, szerintem nagyot nevetett volna. Úgy emlékszem, sosem húzta fel magát piszlicsáré dolgokon. A hisztéria, a melodráma, az önsajnálat idegen volt tőle.

Egy ország hüledezett, amikor a tévékamerák kereszttüzében derűsen mesélte a tátrai balesete után a kórházi ágyban, hogy az orvosai javaslatára az amputáció mellett döntött, és nem a járáson töri a fejét, hanem rögtön a hegymászáson, ugyanis esze ágában sincs visszavonulni.

Ez 2010 elején volt, már abban az évben a hegyen volt újra. Ezt én már nem tőle, hanem a sajtóból tudtam meg. Sűrűbb lett az élet, másfelé kanyargott, én gyesen voltam, a gyerekemmel a karomon bámultam a híreket a tévében, és mondtam magamban, hogy azta!

Próbálom visszakeresni a 2001-es interjúnkat, de nincs sehol, a fene egye meg!

Flopira mentettem akkor még az anyagokat – Dorka, a lányom azt sem tudja, mi az. A kazettás diktafont is meg kellene mutatnom neki, na, azt megtaláltam.

A flopikat amúgy megnyitni sem tudnám ma már. És az újság sincs meg, amelyben az első közös interjúnk megjelent. Sosem gyűjtöttem a cikkeimet, a Nagyi igen, de ő meghalt 2003-ban, és én gyorsan elsuvasztottam valahova a dossziét, amibe rólam vagdosott meg rakosgatott.

Nagyi ismerte Zsoltot különben, elvittem hozzá.

A csalánlevest, amit együtt főztek, élete végéig emlegette. Erdélyből származott ő is, mint Zsolt, és kisütötték, hogy meg kéne kóstoltatniuk velem azt a bizonyos levest, amit ők gyerekkorukból ismertek. Zsolt menten ki is nyargalt a közeli erdőszélre tépni némi friss csalánt – csupasz kézzel persze –, aztán nekiláttak. Arra emlékszem, hogy állnak homlokráncolva a fazék felett, és kevergetik felváltva a levest, aztán aggodalmas képpel konzíliumot tartanak, majd dobnak bele még valamit, ami akad épp otthon, és „amitől még jobb lesz az íze”.

Egy ponton megjegyeztem, hogy kezd emlékeztetni ez az étel a mesebeli kőlevesre, amelyet a vándor főz furmányosan a kamra válogatott finomságaival feljavítva a kőalaplevet, de elengedték a fülük mellett a megjegyzést, és kavargattak meg rakosgattak bőszen tovább, és vigyorogtak. (A leves amúgy finom lett, nem tudom, hogy a csalánnak ebben mekkora része volt.)

Azon a nyáron nem jutott fel Zsolt a Mount Everestre, de egy évvel később igen, a magyarok közül elsőként, 2002. május 25-én. Úgy emlékszem, apukám keltett a hírrel, hallotta a rádióban.

Zsolt nemzeti hős lett, megismerte az egész ország a nevét. Pedig ő igazából nem erre a teljesítményére volt a legbüszkébb, voltak sokkal nehezebb, technikásabb, vakmerőbb mászásai is – ezzel kapcsolatban Földes András könyvét, remek írásait ajánlom, aki barátja, expedíciós társa és krónikása volt.

Szakmai méltatója én nem lehetek, kibic vagyok.

Egyszer elkísértem egy sziklához, egy televíziós forgatásra, barát volt a szerkesztő is, jó murinak ígérkezett. Zsolt meglepetésképpen hozott nekem is egy mászócipőt, hogy itt a remek alkalom, próbáljam ki a mászást. Mondtam neki, hogy hagyjon ezzel békén, tériszonyom van.

Megvonta a vállát, mosolygott, nem erőltette, tökre bírtam benne, hogy ebben a kurva erőszakos világban ő, a világ makacsa, mással nem szkanderozott.

Őt szoktam különben példának hozni arra, hogy nem a macsó kakaskodás a férfiasság, az legfeljebb a férfiasság paródiája, az igazi erő a szelídség. Szerintem.

Kicsit ma is bánom, hogy visszaadtam azt a cipőt. A szikla aljából néztem, hogyan kapaszkodik villámgyorsan egyre magasabbra, és dekkoltam lent irigykedve, de ezt persze be nem vallottam volna!

Fogalmam sincs, mit látott fentről, csak elképzelni próbálhatom.

Azt sem tudhatja senki, aki a tengerszinten karosszékből véleményez, hogy milyen érzés lehet egy nyolcezer méternél is magasabb csúcson állni (Zsoltnak ez tízszer sikerült, kétszer már műlábbal), és miért kellett újra és újra visszamenni a hegyekbe, miért kellett neki az újabb és újabb grandiózus próbatétel.

Meg sem próbálom magyarázni, véleményezni, mi hajtotta, mit keresett valójában, honnan is tudnám?

De egy képet még szeretnék felidézni, egy utolsó emléket, ami bennem megmaradt. Egy videót láttam, az egyik részben Zsolt kapaszkodik egy sziklán, és azt meséli lihegve, hogy épp az imént zúgott el mellette egy lavina, és csak azért úszta meg ép bőrrel a találkozást, mert be tudott ugrani egy kicsi mélyedésbe. Hallatszik a hangján a túlélésre eszmélés eufóriája, a megkönnyebbülés, amikor azt mondja:

„Hát ez aztán adrenalin és újjászületés! Jó élni…”

Ha van, ha lehet egyáltalán üzenete bárki életének, ha ez nem csak egy üres, szentimentális ábránd, amivel értelemmel próbáljuk megtölteni a magunk számára a halált, akkor én, aki őt egyszer régen ismertem, azt mondanám, ez a mondat lehetne az.

Jó élni!

És jó erre valamiképp újra és újra ráeszmélni.

Kurucz Adrienn

Kiemelt kép: Ambrus Marcsi