Az énekesnő, akinek hangjától a halott is táncra perdül – Lisa Gerrard-portré
Támogatott tartalom
Lisa Gerrard multitálentum, egy olyan hang, akit Björk, David Bowie és Hans Zimmer is a legmagasztosabb szavakkal méltat. Ráadásul úgy tűnik, közel 50 éves pályafutása során sem fogy ki az újabb és újabb ötletekből. Legutóbb '21-ben készített új közös lemezt Jules Maxwellel, amit január végén a Müpa közönsége is élőben hallhat. A Dead Can Dance énekesnőjét Takács Dalma mutatja be.
–
„Pontosan tudom, hogy életem végéig énekelni fogok. Amíg csak élek, énekelek, mert hiszem, hogy ez egy isteni ajándék, amit megoszthatok másokkal. […] Olyan baromi nehéz életben lenni. Minden elképzelhető nehézséggel meg kell küzdeni, ha élsz, mintha csak azt választottad volna, hogy nem kérsz az egészből. De valamilyen okból kifolyólag itt vagy, és az érzékszerveid segítségével magadhoz ölelheted a természetet, szeretheted a gyerekeidet és a családodat – csakúgy, mint ahogy szembenézel a megélhetés és a biztonságkeresés horrorjával, hogy ne végezd az utcán éhezve, fagyhalálban. Léteznek ezek a rendszerek.
Azonban művészként folyamatosan keresed a kis repedéseket a rendszeren, amiken keresztül dacolhatsz anarchista módon. Ha pedig egyszer megtalálod a repedést, egységet alkotsz másokkal, és valami igazán mély dologban osztozhattok. Számomra ez a zene”
– mondta Lisa Gerrard egy 2019-es interjújában, és noha ezekben a sorokban szó sem esik még élettörténetéről, zenei pályafutásáról, vállalásairól, mégis átadja vele teljes ars poeticáját. De vajon mi az az út, ami ehhez a gondolkodásmódhoz vezetett? Minek köszönheti az idén 63 éves művész, hogy minden idők egyik legkülönlegesebb orgánumaként és előadójaként tartják számon? Miért hasonlította a munkásságát David Bowie kísérteties tájakhoz, Hans Zimmer pedig valódi transzformációhoz?
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Mise, pofonok, szabadság – és rengeteg, rengeteg dal
Lisa Gerrard Melbourne-ben született ír bevándorlók gyerekeként, és noha Ausztráliában élt 19 éves koráig, legalább akkora hatással volt rá a görög bevándorlókból álló szomszédság kulturális (és zenei!) hagyománya, mint a helyi muzikalitás. Visszaemlékezései szerint egy olyan háztartásban nőtt fel, amit sean-nós énekek és a költészet lengett körbe, a család vasárnaponként misére ment, utána közösen megebédelt, lerészegedett, énekelt, és elcsattant pár pofon is – persze mindez a jókedv jegyében. Noha anyagilag nem álltak túl jól, és sosem voltak otthon drága lemezeik és lejátszóik, a zene a közösséget összekötő nyelvként ivódott be az életébe. Talán részben ennek köszönhető, hogy saját dalaiban nemcsak hogy több nyelven énekel, de sokszor ő maga is kitalál új nyelveket. Játékosságában és szabad önkifejezésében ugyanis mindig támogatta a családja:
„Az, hogy egy ír otthonban nőttem fel, nagyban hozzájárult az önbizalmam növeléséhez. Nem tudom, milyen ez manapság, de amikor gyerekek voltunk, úgy ünnepeltek bennünket, mint sehol máshol”
– fejti ki.
Énektehetsége és „out of the box”-gondolkodása már viszonylag korán nyilvánvalóvá vált, ám tizenéves korában elsősorban a helyi punk szcénában foglalt el zászlóvivői szerepet. Ebben a közösségben ismerkedett meg Brendan Perryvel is, akivel aztán 1981-ben megalapították a Dead Can Dance-t, amire Perry így emlékszik vissza:
„Álmaimban sem gondoltam volna, hogy egy napon kollaborálni fogunk, mert akkortájt azt gondoltam, Lisa túl avantgard.
Emlékszem, volt egy száma, ami arról szólt, hogy talált egy fickót egy parkban, és kérlelte az anyját, hogy hadd vigye haza, és tartsa őt a gardróbban”
– mesélte nevetve egy interjúban a férfi, akivel mára több mint 35 év zenei közösség köti őket össze.
A zenei kincsesláda, amit csak együtt lehet kinyitni
A zenekar indulása cseppet sem volt zökkenőmentes: egyrészt, akkortájt Lisa énekelt még a Microfilm nevű punkbandában is, ami sok kapacitását lekötötte, ráadásul a duóhoz csatlakozott Paul Erikson basszusgitáros és Simon Monroe dobos is, akik a végül kiváltak a Londonba való költözés környékén. Perry és Lisa kapcsolata viszont felbonthatatlannak bizonyult.
„Nagyon hittünk abban, amit csináltunk – olyannyira, hogy a zene iránti rajongásunk minden mást elvakított számunkra. Semmi mást nem láttunk. Baromi rossz körülmények között éltünk, nagy szegénységben […] sokszor szó szerint éheztünk, és úgy néztünk ki a színpadon, mintha nagyon betegek lennénk […], de mindez semmit sem jelentett.
Volt egy zenével teli kincsesládánk, amit bármikor meglátogathattunk, és amiben eltűnhettünk”
– emlékszik vissza erre az időszakra. És noha Brendan és Gerrard zenei kapcsolata sem volt teljesen zökkenőmentes – egyszer fel is oszlottak jó pár évre – utólag úgy látják, a köztük létrejött szövetség és intimitás elszakíthatatlan, még akkor is, ha külön földrészen élnek, vagy ha időnként szünetel is a felállás.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Lisa és Perry összesen hét lemezt rögzítettek a 4AD kiadónál, és némi szünet, majd azt követően két világturné után újabb kettőt a PIAS Recordingsnél, zenéjük pedig több filmbe is bekerült – a legismertebb talán a Samsara és a Baraka.
Egyedül, de sosem magányosan
Noha a Dead Can Dance is meglehetősen sajátos és felismerhető hangzásvilággal operál – egyaránt fellelhetők benne középkori énekek, népballadák, barokk stílusjegyek, görög, kelta dallamok, goth és elektronikus jegyek – az énekesnő mindig is vágyott rá, hogy külön utakon is bontogassa szárnyait. Voltaképp ez már 1995-ben elkezdődött: Lisa ekkor írta meg a The Mirror Poolt, majd a Dualityt, amik aztán rövidesen filmzeneként is beváltak, de ugyanígy hallható a hangja többek között A bálnalovas, a Balibo, a Burning Man, a Mission Impossible 2, a Dűne és a Jane Got a Gun filmzenéiben.
Szólókarrierje legnagyobb áttörését a Hans Zimmerrel közös kooperáció hozta el: a legendás zeneszerző eredetileg Ofra Hazával kezdett dolgozni, ám az izraeli énekesnő tragikus halálakor felkereste Gerrardot, akivel a Gladiátor film zenéjét készítették, és Grammy-díjat is nyertek vele. Így nem meglepő módon Gerrard nevét sokan végül filmzenei munkássága kapcsán ismerték el, pedig az évek folyamán rengeteg izgalmas kollaborációban volt része olyan egészen eltérő zenei nagyágyúkkal is, mint Klaus Schulze, a Bolgár Állami Televízió női énekkara, Ennio Morricone, David Kuckhermann vagy Jules Maywell, a Dean Can Dance turnébillentyűse, akivel közösen januárban Budapestre is ellátogatnak majd.
Szinte mint Enya, csak egy weird(ebb)-változatban
És hogy mi a közös a megannyi, látszólag egymástól gyökeresen eltérő projektjében? Nos, természetesen Lisa autentikus, szokatlan, meglehetősen határfeszegető énekstílusa és zenei attitűdje. Az előadó, ahogy az már gyerekkorától kezdve kirajzolódik, sosem hitt a műfaji, kulturális vagy hangzásbeli korlátokban. Amellett, hogy alázattal veti bele magát mindenféle tradíció megismerésébe, bátran és pimaszul keveri zenei impulzusait, bemutatva: egy számon belül ugyanúgy megfér az elektronika, mint a világzene. És noha ez felveti a kérdést, hogy nem lesz-e túl „niche” a végeredmény, maradjunk annyiban: a Now We Are Free jelenleg közel 300 millió megtekintésnél jár. Ugyanakkor az énekesnő, noha igazi multitálentum, mélyen megveti a zenei sznobizmust:
„Utálom, ha valaki azt mondja egy zenére, hogy az túl mainstream. Az ilyen zenék is áldozatos munkát igényelnek. Ezeknél is érezned kell, meg kell adnod magad, ki kell hoznod magadból a költőt.
Én abban hiszek, hogy minden verssor, minden művészeti termék megérdemli a figyelmet és a tiszteletet, hiszen ezek előállításához valakinek a bátorsága kellett”
– fejti ki.
Esetében ez a fajta bátorság legutóbb a '21-ben jegyzett, Burn című lemezen mutatkozik meg. A Jules Maxwellel közösen készített lemez mindössze harminc perces, ám Lisa egyik legizgalmasabb eddigi munkája. A néhol kísérteties, fémes hangzású dalok az előadó szerint egy sötét időszakból kivezető út fényjelzőiként jelennek meg. A lemez dalait január 28-án élőben is hallhatja majd a magyar közönség, a legendás énekesnő és Maxwell ugyanis a Müpában adják elő azokat.
