Beck és Grecsó a Müpába is hoztak valamit magukból

Különösen érzelmes előadás

Az érzelmesség nyilván abból is adódik, hogy amikor ez a két alkotó magából hoz valamit, az mindig mélyen személyes. Esendők, kiszolgáltatottak, meztelenek, amikor elénk állnak ezekkel a művekkel. Még akkor is, ha épp egy 30Y-sláger szólal meg, amit már ezerszer hallottunk. Mégis: az itt elhangzó szövegek és dallamok Beck és Grecsó legmélyebb rétegeiből törtek elő annak idején, ezektől pedig valójában sosem lehet elég távolra kerülni.

Szentimentalizmus járja át az előadást.

Az első blokk neheze megszólítja és bevonja a nézőket

Az emberi figurákkal benépesített színpadtérre két oldalról belép a szerzőpáros. Egymástól távol vannak, nincs még közöttük kapocs. Beck hangot csihol a csendbe, Grecsó a Magánapokrif vers szavalásába kezd. Két világba vetett ember, akik keresik még a helyüket, próbálnak értelmet adni az életnek, megtalálni a mindennapokban rejtőző szentséget. Ima és könyörgés ez a vers. Súlya lesz a levegőnek, ahogy megtelik a nehéz mondatokkal, a közönség is magába fojt minden szusszanást. Akkor sem leszünk felszabadultabbak, amikor meghallgatjuk Grecsó Negyvennégyes novelláját. A sivár reménytelenség terében járunk, el is hangzik, hogy az ilyen helyeken nincsenek angyalok, aztán végül mégis kigyúl a fény, megszületik a világosság, ezen a ponton pedig kicsit könnyedebbé válik a hangulat is.

Nagyon izgalmas az előadás íve

Azt követjük végig, ahogy egy ember (vagy hát jelen esetben kettő) formálódik az átélt múlt hatására. Ahogy ő maga megtelik történetekkel, úgy válik az alakja egyre kézzelfoghatóbbá, úgy lesz mind élesebb a karaktere. Az előadás így végeredményben az emberi élet legfontosabb állomásait járja végig a születéstől a gyerekkoron és a szerelembe esésen át egészen a szülőségig, majd az öregkorral és a halállal zárul.

Ezen az íven, mint gyöngyök a nyakláncon, vannak egészen kiemelt pillanatok. A közönség egy emberként rendül meg, amikor Beck Zoli egy szál gitárral belekezd a Megöltek egy legényt… kezdetű népdalba, olyan mélyről hoz fel magából valamit, hogy szinte patakzik a könny a szememből. Aztán végül egyként oldódunk fel, amikor a népdal átvált az Ahogy elképzeltem 30Y-számba.

A szerzőpáros is belelazul az estbe, most először meg is szólalnak, Grecsó konferál, szerethetően hebeg és dadog, Beck pedig mintegy rezonőrként értelmezi az elhangzottakat.

De hasonlóan dolgoznak ők az alkotás során is, zenész és költő folytonos párbeszéde rímel a másikra, így a két életmű bizonyos pontokon szépen összefonódik és megszólítják egymást. Izgalmas és pezsgő szövetet alkotnak ők ketten, amelyben a teremtés fontos mozgatórugó.

Nem csak a két művész inspirálódik egymás energiáiból, mindkettejükre hat a tágas irodalmi hagyomány is

Grecsó Tanulni kell verse például Nemes Nagy Ágnes költeményéből született, a Belső ruhatár pedig Mándy Ivánhoz vezet vissza. Amikor a szerelemről énekelnek, még Petőfi hitvesi költészetét is beemelik a színpadra. Ezen a ponton egymásba olvasódik egy Grecsó-vers egy Beck-dallal, ami minket is ráébreszt az érzés egyetemes jellegére. Mert legyünk bárkik, a szerelem mindannyiunkkal azt teszi, mindnyájunkat ugyanúgy von ki a valóságból. 

A Bóbita-dalok előtt elviccelődnek az előadók azon, hogy milyen nehéz az apaság, és mivel Beck a gyakorlottabb, ezért Grecsó sokszor felhívja, hogy tanácsot kérjen. „Olyan jó közepes traumákra van szükség” – mondja Beck, szerinte ez a legjobb tanács, ami adható, mert ha túl kicsi súlyt helyezünk a gyerekünkre, abból nem tud művészetet kreálni, ha pedig túl nagyot, az agyonnyomja a személyiséget. Ha viszont Grecsónak épp nem sikerül eltalálni a megfelelő arányt, akkor csak áthívja magukhoz Becket.

„Ezzel meg az a baj, hogy múltkor a lányom már azt mondta, hogy legyek olyan, mint a »beckzoli«” – panaszolja, majd a zenész rávágja, hogy a szülőség gyereknek, felnőttnek egyaránt trauma.

Ebben a blokkban a bóbitás versek felhőtlenségét szépen ellensúlyozza a Felhő drámája

A kisírt szemmel teli reggel, amikor a fiú a szíve egy darabját a kávé mellé kínálja, újra csak mázsányi nehezéket helyez az estre. Nem könnyíti ezt meg már az anekdota sem, amit a Százéves udvar előtt mesélnek el az alkotók. Amikor Szegváron fotózták őket, végül abból lett a jó fotó, amikor a kerti budit támasztották két oldalról. Ezután következik a Százéves udvar, ami Grecsó szerint olyan, mint egy iskolai csendélet. „Éppen az benne a legnagyobb boldogság, hogy nincs tétje, és mégis beleég a retinába.”

Az előadás Istenhez való fohászkodással kezdődött, azzal is zárul. Babits Mihály Balázsolás versét olvassa Grecsó, ebbe fonódik bele a saját Balázsolás költeménye, amit még annyira közel érez magához, hogy azt nem tudja hangzóvá tenni. Így Beck lesz az, aki ezeket a sorokat elmondja.

A Kovakővel zárul a sor, a díszlet bábuin szívek villannak fel, miközben a páros énekli: „Azt mondják, ennyi van benne, kihagy, pislog a szív, akárha kovakő lenne…”

Végül is olyan ez, mint egy konklúzió: minden történet, legyen az vidám vagy szomorú, hozzánk tesz valamit, minket gazdagít, aztán úgyis mindannyian megöregszünk, és teljesen mindegy lesz minden. De addig mégis érdemes küzdeni azért, hogy legyenek történeteink. Igazak, hamisak, jók és rosszak.

A visszatapsolás után elhangzó Sárga nyár már a feloldás része, varázslat igenis létezik, az Élni csak pedig megerősíti, hogy akárhogy legyen, megéri az az egész, amit életnek nevezünk.

Képek: Bands Through The Lens

Kocsis Katica