Karácsony, családi feszkó nélkül – ez tényleg csak illúzió?

–

Tipikus karácsonyi helyzet: a család a nagyihoz megy az ünnepi ebédre. Apa talpig díszben toporog az ajtóban, hiszen szeretne indulni. Az egyik gyerek a kabátját veszi, közben a másik babaülésben, már overallban, tarkóig rottyantja magát. Anya, már-már hisztérikus kétségbeeséssel, melltartóban-harisnyában, félig kész sminkben próbál eljutni a fürdőszobába. A nagyi – akihez ebédre indulnának – meg egyre feszültebb otthon, mert bár a gyerekek délre ígérték magukat és még csak fél tizenkettő van, rosszak az előérzetei. Joggal, hiszen később az após és a vő menetrendszerűen összevesznek a politikán, az ajándékok feléről senki se tudja, hova került, a gyerekek lezabálják a szaloncukrot a fáról, a buli közepére pedig mindenki leginkább arra vágyik, hogy az egésznek vége legyen.

És még mielőtt rám jönne az a csomó kő, amire sok-sok kenyeret dobálhatok vissza, ha épp bibliai kedvemben vagyok: igen, tudom, hogy sok-sok családban a szenteste és a karácsony valóban a szeretet az ünnepe, amikor mindenki meghitt békében, együtt ünnepel. De most azokról a családokról beszélünk, amelyeknek egyes tagjai – vagy egésze – úgy érzik, el kellene már engedni az ilyen-olyan kötelezőket, de senki sem meri kimondani, hogy eljött a változtatás ideje.

A tökéletesség tényleg csak illúzió

„Szeptember óta árad a karácsony szelleme, és folyamatosan jelen van az indirekt üzenet, hogyha nem kezdünk el azonnal vagyonokat költeni mindenre, lemaradunk valamiről, de nagyon – mondja ki a sokak gondolatát Papp-Huszár Anikó klinikai szakpszichológus. – Az adventi időszak ideális esetben egy kóstoló abból, ami az ünnepi napok alatt vár ránk. A gyakorlatban viszont december 24-re már telítődnek az érzékeink és túlterhelődik az idegrendszerünk.

Mára szinte státuszszimbólummá vált állandóan fáradtnak és kimerültnek lenni, ugyanakkor huszonnegyedikén este hatkor gombnyomásra kellene tudni megállni, és békésen együtt üldögélni a családtagokkal.

Közben persze udvariasan kerüljük az olyan témákat, mint a politika, a gyereknevelés, a pénz és a régi, szőnyeg alá söpört sérelmek.”

A szakember azt mondja, a békés karácsonyok, amelyek során senkinek sem sérülnek a határai és mindenki megélheti önmagát, illetve kielégítheti a szükségleteit, nem túl gyakoriak. Ennek pedig sok oka van. Például az, hogy a tökéletesség valójában nem létezik.

„A social media eldönti helyettünk, milyen a tökéletes karácsony, illetve melyek annak elengedhetetlen részletei. Csakhogy már az elengedhetetlen szó használata is nagyon káros, hiszen ez csak illúzió, ilyen valójában nincs. Sőt, épp

ezt lenne fontos először megtanulnunk: hogy hogyan lehet elengedni az elmúlt dolgokat, a szürreális elvárásokat, az örök fiatalságot, és talán pont így a tökéletes karácsony illúzióját is

– mutat rá Papp-Huszár Anikó, aki úgy véli, hogy a konfliktusok valódi forrása a transzparens kommunikáció hiánya. – Azzal, hogy őszintén elmondjuk, mire vágyunk, sebezhetőbbé válunk. Hiszen, ha kimondjuk, amit eddig senki sem mert, elindítunk egy folyamatot, amelyről nem tudjuk pontosan, hova vezet. Azt többnyire persze tudjuk, hogy a családunk szeret minket. Ahogy az is egyértelmű, hogy örömet akarunk szerezni egymásnak. Csakhogy a közös boldogság elérésének valós útja-módja nem mindig az, amit annak gondolunk.”

Papp-Huszár Anikó azt mondja, a viták kialakulásának és elfajulásának leggyakoribb oka, hogy a családtagoknak többnyire különbözők a kommunikációs skilljeik, eltérő szintű az önismeretük és a konstruktív vitában való jártasságuk, különféle mértékű az önérvényesítési képességük.

A szakember arra is rámutat, hogy azok, akik kisgyerekként nem kaptak kellő figyelmet, ezért kvázi hozzá vannak szokva ahhoz, hogy a vágyaik csak remények maradnak, úgy érezhetik, kockázatos érzelmi és fizikai szükségletüket nyíltan vállalva kommunikálni. Hangsúlyozza azonban, hogy hosszabb-rövidebb önismereti folyamat során igenis szert lehet tenni ezekre a képességekre, ezáltal pedig könnyebben elérhetővé válnak az intim, érzelmileg biztonságos kapcsolódások a családon belül.

Megszokások, vágyak, szükségletek

A dolgoknak minden családban megvan a maga megszokott rendjük. Csakhogy ez a rend előbb-utóbb valakinek tarthatatlanná, diszkomfortossá válik, ennek nyomán pedig kialakulnak a konfliktusok.

„Vegyük például a klasszikusokat! Az olyan berögződéseket, mint hogy »szenteste mindig hozzánk jön a család« vagy »olyan nincs, hogy nem sütök semmit!«, esetleg »én üres kézzel biztos nem állítok be sehova«. Mindannyian fel tudunk idézni egy-egy megváltoztathatatlannak tűnő mondatot, ami alapjaiban határozza meg az ünnephez kapcsolódó attitűdünket.”

Gyerekként ezek a gondolatok bekerülnek a saját magunkról és az ünneplésről alkotott képünkbe, később pedig hosszú önismereti, vagy terápiás folyamat kellhet ahhoz, hogy felismerjük és meg tudjuk változtatni őket.”

A klinikai szakpszichológus azt mondja, különösen komplikálttá válhat a helyzet akkor, amikor már nemcsak a saját családunk elvárás- és szokásrendszeréhez, hanem a párunkéhoz is igazodni kell. Ilyenkor ugyanis különféle narratívák és nézőpontok találkoznak, vagyis a közös nevező megtalálása során már-már szükségszerűen kialakulnak kisebb-nagyobb konfliktusok. A stresszorok, krízisek és kihívások hatására egyes sémák és alaptételek megremegnek, mások pedig megerősödnek, ami további vitákhoz vezethet. Árnyalja a képet az is, hogy

az egykori családi otthonba lépve a szülei szemében egy kicsit mindenki újra gyerek lesz, ez pedig önkéntelenül is aktiválja a régi mintákat és szerepeket, amelyek a család korábbi életciklusában voltak jelen.

Papp-Huszár Anikó véleménye szerint a közhiedelemmel ellentétben a téli ünnepkörben sem több a feszültség a családtagok között, mint máskor. Egyszerűen csak a több közös program és a lényegesen több rendelkezésre álló idő következtében az ellentétek nehezebben leplezhetők. Ennek következtében pedig a családi játszmák és feszültségek fellángolhatnak.

„A milliódolláros kérdés, mit és hogyan érdemes ezekben a helyzetekben elengedni. Vajon tényleg megéri az ünnepi asztalnál belemenni a véget nem érő politikai vitába? Lehet találni olyan semleges témát, amiről tudjuk előre, hogy nem lesz belőle azonnali konfliktus? Ezekben a kérdésekben nagy szerepe van az egyéni önismeretnek, vagy annak, hogy alaptételként fogadjuk-e el, hogy a karácsonyi együttlét többet ér, mint hogy éppen kinek van igaza, vagy melyik családtagnak jobb az érveléstechnikája. Kivédeni a vélt vagy valós támadásokat minden előzetes rákészülés nélkül nagyon nehéz. De az ünnepek előtti időszakban a tiszta, egyenes és asszertív kommunikációval igenis lehet határokat húzni. Épp úgy, ahogy később a saját szabályainkat is be lehet tartani, illetve tartatni.”

Azt meséli,

tipikus konfliktusforrás például, hogy a családban lévő gyerekek szülei szeretnék mérsékelni az ajándékmennyiséget, ezért azt kérik, a gyerekek csak egy-egy ajándékot kapjanak. A nagyszülők viszont ajándékozással fejeznék ki a szeretetüket, ezért elhalmozzák a gyerekeket tárgyakkal.

A szakpszichológus szerint ilyenkor egyértelmű határokat húzva, ugyanakkor a másik fél irányában tiszteletet mutatva igenis lehet tartani az eredetileg vázolt tervet. Például úgy, hogy az extra ajándékok onnantól kezdve a nagyszülőknél lévő játékkészlet részei lesznek. 

Az ajándékozási paradoxon

Azt persze Papp-Huszár Anikó sem tagadja, hogy a határok felrajzolása és megvédése jókora terheket ró az egyénre. Mint mondja, a másik leggyakoribb konfliktusforrás, hogy miközben a családban élő felnőttek valójában teljesen felesleges pénzszórásnak élik meg az ajándékozást, ami inkább nyűg, mint öröm, hiszen sokszor lehetetlen kilesni a másik valódi nagy álmát. Mégsem mondja ki senki, hogy ideje abbahagyni a kínlódva összeválogatott és irodából lepattintott borok és desszertek körbeajándékozását.

„A gondolkodásunkban gyakran fellelhetők úgynevezett attribúciós hibák, azaz téves következtetések. Mondhatni »mindenki magából indul ki«. Hajlamosak vagyunk például azt hinni, hogy azért, mert együtt élünk valakivel, vagy mert valaki felnevelt minket, annyi mindent tud rólunk, hogy szinte már a gondolatainkat is olvassa. Vagyis pontosan tudja, mire vágyunk.

Csakhogy a szeretet érzése nem feltétlenül befolyásolja, hogy ki mennyire figyelmes vagy mennyire képes – pszichológiai szakszóval kifejezve – mentalizálni, azaz a másik viselkedése mögé nézni.

Így aztán a kimondott és kimondatlan vágyak, illetve elvárások találkoznak az egyéni preferenciákkal és működési sémákkal, illetve az életkori és nemi sajátosságokból eredő különbségekkel.”

Mint mondja, az már csak hab a karácsonyi katasztrófatortán, hogy sokszor bizonytalanok vagyunk saját érzéseinkben, szorongunk vagy épp nincs kellő eszköztáruk arra, hogy adekvátan kifejezzük, mit akarunk. Így inkább nem fejezzük ki azokat sehogy.

„Ha nyíltan elmondjuk a vágyainkat, akkor a vágyteljesülés izgalma mérséklődik, ráadásul veszítünk abból a képzetből, hogy a másik valóban mélyen ismer minket, és igazán fontosak vagyunk számára – tárja fel a dolog hátterét Papp-Huszár Anikó. – Az ember társas lény, vagyis alapigénye a hovatartozás-érzés, illetve a »fontos vagyok, szeretve vagyok« megélése. A dolognak hormonális háttere is van: az agyunk arra törekszik, hogy minél többször éljünk át örömöt, izgatottságot, meglepettséget, mert a természetes hormonális reakció következtében egy lágy, meleg érzelmi állapot jön létre. Épp ez az oka annak, hogy

tudni, hogy szeretnek és érezni, hogy szeretnek nem ugyanaz.”

A klinikai szakpszichológus tippjei az ünnepekre

• Gondolkodj előre! A karácsonyi konfliktusok elkerülésének legjobb módja a megelőzés–önreflexió–asszertív kommunikáció mesterhármasa. Vagyis időnként rakd mérlegre az érzéseidet, vizsgáld meg, mit bírsz ki, és a másik érzéseit figyelembe véve közöld azt is, mire van szükséged. Ha hibázol, kérj bocsánatot. Ha bántanak, mondd el énközlésekkel. Ha egy helyzetben nem érzed jól magad, ne félj önmagadat és a saját biztonságérzetedet választani.
• Képzeld magad a másik fél helyzetébe! A mentalizációs szemlélet lényege, hogy az emberek, miközben élik az életüket, a kapcsolataik során szinte folyamatosan mentalizálnak, tehát próbálják megfejteni a másik ember viselkedése mögötti szándékokat, érzelmi állapotokat. Vagyis próbálnak rájönni, mit akar, mire vágyik a másik – ahogy arra is, hogy ők mire vágynak. Optimális mértékben alkalmazva ez a szemlélet segíti a másik mély megértését és az empátiát, túlzott mértékű használata azonban a sokak által ismert „baszd meg, nyuszika, a fűnyíródat!” állapothoz vezethet. 
• Rajzold fel előre a határaidat! Mondd el, mi az, amire feltétlenül szükséged van és azt is, hogy az hogyan szeretnéd elérni. Ne engedj abból, ami fontos neked, de igyekezz kompromisszumra törekedni és vedd figyelembe a többiek érzéseit, szükségleteit is.

• Tartsd magad ahhoz, amit ígértél! Ha előre megbeszéltetek valamit, de a másik fél nem tartja magát az egyezséghez – például a fa alatt hegyekben áll az ajándék; vegzálják a pufókabb gyerkőcöt, hogy ne egyen annyit; esetleg százharmincadszorra is megkérdezik, mikor leszel már végre terhes, pedig szóltál, hogy neked ez illetlen tolakodás –, tedd meg, amit előre megígértél. Konfrontálódni, határt tartani, kellemetlen helyzetekbe beleállni nagyon nehéz és a düh vagy sértettség mellett számos már rossz érzéssel is járhat. Fontos ugyanakkor szem előtt tartani, hogy ha a határsértő tetteknek nincsenek következményeik, ha az előre vázolt reakció nem történik meg, akkor az előkészítő kommunikációs szakasz felesleges, a végkövetkezmény pedig kontraproduktív lehet. 
  Mózes Zsófi: Nincs linzer meg hókifli, és te sem vársz már

  WMN Ünnp – 2024. december 24. – MZS

• Mondd el őszintén, de ne nyiss vitát! Az énközlések jellegzetessége, hogy nem a másik tetteit vagy személyét minősítjük, hanem beszámolunk azokról az érzésekről, amelyeket bennünk a tettek kiváltottak. Nem azt mondjuk el, a másiknak mit kellene csinálnia, hanem azt, hogy nekünk mire lenne szükségünk. Nagy különbség van például aközött, hogy azt mondod „Hihetetlen, hogy csak azért is fás parfümöt vettél nekem, pedig tudod, hogy utálom!” és aközött, hogy „Kedves tőled, hogy emlékeztél rá, hogy parfümre vágyom, de ez az illat számomra nem az igazi. Gondolod, hogy ki lehet cserélni?” De ugyanez igaz a „Mégis mekkora bunkónak kell lenni ahhoz, hogy évente hússzor megkérdezd, terhes vagyok-e már?!” és a „Kérlek, ne kérdezd meg tőlem újra meg újra, hogy mikor tervezek gyereket, mert ez a téma magánügy, ami csak rám és a páromra tartozik. Akkor tudok itt maradni, ha ez a továbbiakban nem kerül szóba” mondatpárokra és társaira is.
• Tartsd észben: csak azért, mert karácsony van, nem kell eltűrni, hogy bántanak! A tökéletes családi karácsony illúziójának megteremtésénél lényegesen fontosabb saját magad védelme. Különösen akkor, ha a családi kapcsolatok erősen terheltek, pláne bántalmazók. A határszabással sajnos nem jár együtt az, hogy a másik, akivel szemben a határt szabom, ezt meg is érti és rendben is van vele. Sőt, a legtöbb esetben épp ennek az ellenkezője történik. Ilyenkor célszerű emlékeztetni magad arra, hogy a határszabásnak az a célja, hogy önazonosak tudjunk maradni, megmaradjanak a saját igényeink, szükségleteink, az érzelmi biztonságunk, hiszen saját pszichés jóllétünk, a gyerekeink érzelmi biztonságának fenntartása a saját felelősségünk.

„Az egyik legfontosabb dolog, amit karácsonykor sem szabad elfelejtenünk, hogy más felnőtt emberek mentális jóllétéért nem tartozunk felelősséggel, a saját tetteinkért és mondatainkért viszont igen”

– mondja mintegy útravalóként Papp-Huszár Anikó.

Z. Kocsis Blanka