Köblös Aranka: A megalázó érzés, amely a hajléktalanságomat végigkíséri

–

Állok a kapu előtt a Dózsa György úton, várom, hogy beeresszenek. Sosem értettem – most sem: miért kell kint az utcán félórát, vagy órát várni a hidegben fagyoskodva, hogy beeresszenek? Holott a kamerán keresztül látják, ki is szeretne bemenni

Mégis meg kell várni a felet vagy az egészet, hogy bebocsátást nyerjek. Megalázó érzés, amely a hajléktalanságomat végigkíséri, mert mindenhol van ilyen szabály.

Szóval itt állok a hatalmas fekete rácsos kapu előtt – sokadmagammal. Az arcokon fáradtság, beletörődés. Az én arcom, remélem, sohasem lesz ilyen.

Nyikorogva nyílik a kapu. Sorban sietünk befelé. Fázunk. Az ajtóban csomagellenőrzés. Bent valami meghatározhatatlan rossz szag terjeng.

Még sosem éreztem ilyet: nem dohosság, nem ételszag – egyszerűen a helynek a szaga. Belebújik mindenbe és mindenkibe. Másnap, mikor felülök a trolira, elülnek mellőlem. Sírás szorongatja a torkomat, most először. Szégyent érzek, mérhetetlen szégyent… 

Most viszont csak hallgatom a folyosón állva, ahogy a szociális munkás sorolja a szabályokat, majd egy ajtó felé terel. A folyosó fordulójában egy kis kerek asztal, rajta barna drótból egy mini karácsonyfa. A fa egyik ágán egy fél pár gyerekkesztyű lóg. Ez a legszomorúbb karácsonyfa, amit életemben láttam. A sivárságot, a reménytelenséget testesíti meg. Bent a hatalmas teremben 24 ágy van. Nem csak hajléktalanoknak – tudom meg. Drogosok is vannak itt, akiket összeszedtek az utcán. Van, aki aztán egész éjszaka üvölt. Orvos itt nincs, el nem tudom képzelni, miért jó ez így.

Vacsoraosztás van. Hatalmas karéj körözöttes kenyeret osztanak. Mikor a kenyér felé nyúlok, egy hatalmas nagy csótány szalad ki két szelet közül. Még időben visszarántom a kezemet. Már nem is vagyok éhes. Forog a gyomrom.

A terem felé veszem az irányt. Az ágyamon egy párna és egy takaró vár. Lepakolom azt a kevés holmit, amit magammal hoztam. Már figyelmeztettek: soha, semmit ne hagyjak őrizetlenül. A ruhákat behajtogatom a párna alá. Közben körbenézek. A teremből van leválasztva a fürdőszoba, vagy is az, amit itt annak neveznek. Egy lebetonozott helyiség, amiben a WC is helyet kapott. A zuhanyzó egy falból kiálló rozsdás cső. Van még egy mosdókagyló, amiben koszos lé lötykölődik. El van dugulva.

Közben lassan megtelik a terem. A többiek már ismerhetik egymást. Barátságos csevely alakul ki körülöttem. 

– Hát, Te ki vagy? – kérdezi egy testesebb idősebb nő, akit többen vesznek körül. Röviden elmondom a történetemet, figyelmesen végighallgatnak. A testes nő, akit Ibolya néninek szólítanak, megértően bólogat. Látszik, ő itt nagy tekintélynek örvend, a többiek hallgatnak rá. 

– Vacsoráztál már? – kérdezi kedvesen.­ 

Elmesélem a csótányos kalandomat.

A többiek nagyot nevetnek. Ó, ez itt hétköznapi dolog. Minden tele van vele, hiába irtják. 

– Akkor éhes vagy, ugye? – veszi vissza a szót Ibolya. Elővesz egy kenyeret, és lekanyarít belőle egy jókora szeletet. 

– Házi zsír – húz elő egy dobozt mosolyogva. Alaposan megkeni a kenyeret. 

–  Még paprika is kerül – kacsint rám kedvesen. Nagyon jólesik ez az emberi gesztus. Meghatódom, hisz neki sem lehet sok mindene, mégis megosztja a keveset is.

Kezdek feloldódni. Hatalmasat harapok a karéj kenyérből. Úgy érzem, még sohasem ettem ilyen finom kenyeret. A többiek, úgy öten-hatan, barátságosan cseverésznek. Próbálok én is bekapcsolódni. A beszélgetés alatt lassan megismerem a történetüket. Egy dolgot szűrök le.

Nagyon könnyű megcsúszni és hajléktalanná válni. Egy rossz válás, egy megváltozott bankihitel-konstrukció, egy munkahely elvesztése, egy rosszul felmért szituáció – mind ide vezethet. Az állam nem ad kapaszkodókat a lecsúszó félben lévő embereknek. Nincs tolerancia, sokszor semmilyen segítség sincs a megbicsaklott élethelyzet korrigálására. 

Némelyik arcon beletörődést látok. Másokon még ott a remény: sikerülhet visszakapaszkodni. Nekem vajon sikerülhet? – gyorsan elhessegetem magamból a kétséget. Sikerülnie kell, nem történhet másképpen! 

Közben valakinek sikerül alkoholt becsempészni. Valami rossz kannás bor. Körbejár a műanyag flakon. Én nem kérek. Az arcokat elönti a mosoly. Most az is, aki az előbb reménytelenségről mesélt, csillogó szemmel, kuncogva fog bele egy vidám kis történetbe. Halk kacajok törnek fel itt-ott.

Közben bejön egy szociális munkás. Egy cetlit tart a kezében. A mellettem lévő ágyhoz hozza. Munkalehetőség – szerepel a papíron.

– Holnap reggel a Lehel piacon takarítani lehet. El tud menni? – kérdezi az ágy mellett álló vékony kis nőt. A nő egyik lábáról a másikra áll, tétova mosoly ül az arcán. Hát már nagyon régen nem dolgoztam… Több mint egy éve. 

– Jó munka ez – biztatja a szociális munkás. – Ha holnap reggel minden rendben fog menni, felveszik közmunkásnak. Lesz állandó keresete. 

A nő most már boldogan mosolyog. 

– Persze, elmegyek mindenképpen – veszi a cetlit, majd hozzám fordul: lesz munkám látod!

Még odaszalad két-három emberhez, hogy elújságolja az örömhírt. Ismét körbejár a műanyag flakon. Jókorákat húz belőle. 

– Ne igyál olyan sokat, hogy fogsz így reggel felkelni? 

Hirtelen omlik össze. 

– Azt sem tudom, hogy kell odamenni. 

– Nincs messze, biztatom. 

Mintha csak a falnak beszéltem volna. Kétségbeesetten elkezd az ágy körül körözni. 

– Nem fogok tudni elmenni, nem fogok odaérni – ismételgeti. 

Próbálom lenyugtatni, de nem sikerül. Hiába mondom, hogy egyszerű oda jutni, elmagyarázom… Egyre csak azt hajtogatja: nem fog odaérni időben. Egyre kétségbeesettebb, már sír. Miközben teszi a köröket az ágy körül, vékony patakként folyik le a  lábaszárán a pisi. 

– Lerajzolom neked, hogy jutsz oda – próbálom vigasztalni. 

Valaki felajánlja, hogy elkíséri. Lassan megnyugszik. Zuhanyozz le, öltözz át. Még mindig remegve indul a fürdőszoba felé. Valaki fogja a felmosót, feltöröl az ágy körül. Tiszta ruhában, de még mindig remegve jön ki. Odaül mellém. Elkezdem neki lerajzolni, hogyan juthat el a Lehel térre. Leírom, milyen metróra kell felszállni, hány megállót kell menni. Mikor végzek, hálásan kapja ki a kezemből a papírt. Zavartan gyűrögetve megy oda ahhoz, aki kisérőnek ajánlkozott. 

– Látod, erre kell menni. 

– Tudom, majd ketten megyünk.

– Villanyoltás! – dugja be a fejét az ajtón a szociális munkás.

Lefekszem, de aludni még sokáig nem tudok.

Az imént lezajlott dráma kavarog a fejemben. Vajon miért nincs itt egy orvos, akitől segítséget lehetne kérni? Abban ugyanis teljesen biztos vagyok, hogy ez nem először fordult elő.

Kiszolgáltatottnak és védtelennek érzem magam. Még sosem éreztem magam ennyire egyedül. Meg kell erősödnöm lelkileg, ha túl akarom élni ezt az időszakot. Ebben egészen biztos vagyok.

Köblös Aranka