Magyar nők, akikre Törökországban büszkébbek, mint idehaza: Szent Piroska és Zrínyi Ilona története
Egy sajtóút keretében volt szerencsém ellátogatni Törökországba, hogy az ország egyik kevésbé emlegetett sajátosságával, az ottani magyar emlékekkel ismerkedhessek. Hatalmas kaland volt, hiszen a történelemóráink javarészt azt a 150 éves török megszállást taglalják, amelyben a török a magyarok ellensége volt, az országunk lerombolója és a történelmi nagyjaink szorongatója, de semmiképpen sem a barátunk. Hát nem csoda, hogy engem is, ahogyan sokakat, ambivalens érzések fűztek ehhez a néphez és kultúrához. Szkeptikusan indultam el, úgy képzeltem, hogy majd meggyilkolt magyar katonákról, a törökök dicsőségéről szólnak a bemutatott magyar emlékek, nevettem is magamban, hogy ebbe az elnevezésbe jól beletrafáltak: lesz min pironkodnunk nekünk, magyar újságíróknak. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Bereczki Szilvia beszámolója.
–
Minden rossz érzésem szertefoszlott, amikor megtudtam, és nemcsak megtudtam, hanem a saját bőrömön tapasztaltam is, hogy Törökországban, ha egy török meghallja, hogy Magyarországról érkeztünk, felkiált, hogy „magyarok, testvéreink!”, és máris bensőséges beszélgetésbe kezd. Nyoma sincs az ellenszenvnek, fel sem emlegeti azt a 150 évet, amit mi – mint később a katonai múzeumban kiderült – teljesen máshogy ismerünk, mint ők.
És nemcsak arról van szó, hogy nem utálkoznak, hanem arról is, hogy egyenesen hódolnak a magyar emlékeknek: különféle emléképületeket működtetnek, sokan közülük magyarul beszélnek, és még a magyar nagyok előtt is tisztelegnek. Olyan ismert vagy kevésbé ismert történelmi személyiségek előtt, akikkel mi sokszor méltatlanul keveset foglalkozunk idehaza. Rodostó, azaz Tekirdağ, Isztambul és Kocaeli telis-tele vannak ezekkel a történetekkel, és ettől a Magyarországról oda látogató azt érzi, hogy végre van egy hely, ahol megbecsülik, tisztelik és felnéznek rá pusztán a nemzetisége miatt.
Rengeteget tudnék mesélni erről a néhány napról.
Mert van annak egy körülírhatatlan romantikája, hogy a Márvány-tenger partján, pálmafák és sirályok között egyszer csak kimagaslik egy székelykapu, rajta az „úgy szeretem már Rodostót, hogy el nem feledhetem Zágont” közismert Mikes-idézettel.
Ahogyan annak is, hogy az egyébként török idegenvezetőnk pusztán a magyarok iránti tiszteletéből évekkel ezelőtt megtanult magyarul, és olyan szépen használja a nyelvet, hogy akadályok nélkül értjük egymást. És nem ő az egyetlen: a rodostói Rákóczi Múzeum elkötelezett kurátora, aki építőmunkásként kezdte pályáját – és éppen a múzeum létrehozásában segédkezett, amikor is beleszeretett a magyar nyelvbe –, ma kifogástalanul beszél magyarul, és dolgozik azért minden erejével, hogy a száműzöttek emlékezete a Magyarok utcájában fennmaradjon. De az is körülírhatatlan érzés, amikor székelyként a múzeumban nézelődve egyszer csak székely–magyar receptekkel találkozom, murkos ételekkel, hazai fogásokkal. De ezekről majd később, részletesebben!
Most kezdjük azzal, ami a legnagyobb meglepetést váltotta ki: a magyar nőkkel, akik átformálták, vagy legalábbis meghatározták a törökök gondolkodását, és dacára annak, hogy a keleti kultúrákban a nők inkább másodlagosak, de semmiképpen sem egyenlők a férfiakkal, a történelmükben rögtön ketten is vannak, akiket ma is úgy tisztelnek, mintha legalábbis császárokról vagy pasákról lenne szó. Már-már jobban, mint idehaza.
Szent Piroska, az Árpád-házi császárné, aki magyar császárt szült a Bizánci Birodalomnak
Az Isztambulba érkezők nem térhetnek haza a Hagia Szophia (törökül Ayasofya) meglátogatása nélkül. Ez a Szent Bölcsesség temploma, az egyik legfontosabb vallási és kulturális örökség a világon, ami eredetileg a Bizánci Birodalom vallási központjaként épült. Az Oszmán Birodalom idején mecsetté alakították, később múzeummá, néhány évvel ezelőtt pedig újra mecsetként kezdték működtetni. Az épület története és jelentősége összefonódik a kereszténység és az iszlám vallás örökségével, ugyanakkor építészeti csúcsteljesítményekről árulkodik.
A Hagia Szophia építése 537-ben kezdődött, I. Justinianus bizánci császár parancsára. Egy monumentális keresztény templomnak szánták, amely a bizánci császári udvar hatalmát és a kereszténységet szimbolizálja. A templom belső terét lenyűgöző, aranyból és ezüstből készült mozaikok díszítik, amelyek Krisztus, Szűz Mária és a bizánci császárok képeit ábrázolják – köztük Szent Piroskát és a fiát is. Azaz azt a magyar császárnét, aki korának lenyűgöző politikai és vallási nagykövete volt. A keresztény mozaikok és az iszlám kalligráfia ötvözése páratlan művészeti és vallási örökséget képvisel, a monumentális építmény ezzel a világ kulturális sokszínűségét is tükrözi.
Ennek a sokszínűségnek egyébként kulcsszereplője Szent László király lánya, Szent Piroska, aki a Bizánci Birodalomban Eiréne, azaz Irén néven vált ismertté, és máig a görögkeleti egyház egyik legnagyobb női szentje. Ő volt a híd, az összekötő a bizánci és a magyar kultúra, a bizánci egyház és a római katolikus egyház között.
Szent Piroska életéről a magyar nyelvű források vajmi keveset beszélnek, nem úgy, mint a bizánci kordokumentumok, amelyek ódákat zengenek alkotó munkásságáról. Szent László király és Rajnai Adelhaid elsőszülött gyerekeként 1088 táján született Esztergomban, és sorsát egész korán tragédiák árnyékolták be: alig kétévesen elveszítette édesanyját, hétéves korában az édesapját is, így az árván maradt hercegnő unokabátyja, Könyves Kálmán királyi udvarába került, ahol királylányhoz méltó széles látókörű és nagy műveltségű neveltetésben részesült. Megtanult írni, olvasni, és még az államügyekben és gazdasági kérdésekben is jártasságot szerzett.
Mindössze 16 éves volt, amikor az ország érdeke, a királyi diplomácia úgy kívánta, hogy házasságot kössön a bizánci trónörökössel, az akkor 17 éves Ióannész Komnénosszal. A frigy a Magyar Királyság és a Bizánci Birodalom között fennálló feszült viszony enyhítését célozta, mert a két ország határa ekkoriban a Duna volt, és szerencsésebbnek látták harc helyett a jó szomszédi viszonyt fenntartani, hiszen több fronton is helyt kellett állniuk. A bizánci küldöttek választották őt, úgy vélték, hogy szépségben és jellemben is kifogástalan császárfeleség lehet belőle, de a házasságkötés előtt az akkori bizánci törvényeknek megfelelően át kellett térnie az ortodox vallásra. Ekkor kapta meg az Eiréne, azaz Béke nevet, és férje császárrá koronázása után nemcsak segítő hitves, hanem hangját hallató császárné is lett.
Egy korabeli költő, Theodórosz Prodromosz így írt róla a sírfeliratában: „Szentlelkű nagy Császárnője lett Bizáncnak, építője dómnak, / monostor-kórháznak. / Négy daliás fia s négy szép lánya Árpádok hírnevét / növelte Bizáncba”.
Ugyanis Piroska a 30 évnyi házasság alatt 8 gyereket nevelt fel, közülük Manuel apja halála után Bizánc egyik legjelentősebb császáraként uralkodott negyven éven át. Szent László magyar király unokájaként a magyar rokonságra is figyelt: az ő udvarában nevelkedett II. Géza király, Béla fia, aki később III. Bélaként vált nagy műveltségű magyar uralkodóvá.
Piroskáról a korabeli források azt írják, hogy szerény, segítőkész, jó természetű asszony volt, harag és indulat nélkül élt, kitűnt az államügyekben, a jelleme olyan volt, akárcsak az apjáé. Keresztény lelkisége miatt megvetette a császári hiúságot, a gazdagságra inkább az uralkodás eszközeként tekintett, így a vagyonból bőkezűen támogatta a betegeket és a szegényeket. Ha Bizánc és Magyarország között elmérgesedett a helyzet, szeretettel békítette a két felet, lélekben ugyanis megmaradt magyarnak, gyakran fogadta az övéit az uradalomban.
A bizánci nép úgy ismerte, mint a kereszténység védelmezőjét, mert Bizánc egyik legfontosabb kolostorát építtette fel, amelyben egészségügyi és szociális intézményt működtetett. Pantokratornak, magyarul Mindenható Megváltó Krisztusnak nevezte el az épületegyüttest, ami sok arab és európai kórház, illetve menhely létrehozását inspirálta. Intézményrendszere ugyanis nemcsak a kivitelezésben volt egyedülálló, hanem szemléletében és szervezettségében is megelőzte a korát, már-már mai elvek alapján funkcionált: egyszerre helyezett hangsúlyt a gyógyításra, a gyerekek védelmére, az aggok biztonságára, és az árvák, szegények oltalmazására is.
A császárné aktívan részt vett az épületek tervezésében az építésszel, Nikeforosszal együtt, közben Xénia (Idegen) néven belépett a kolostor szerzetesnői közé. A név nem a származására utalt, hanem a keresztény hit alapvető teológiai tanítására: a keresztények idegenek a földön, mert ők a mennyei haza gyermekei.
A teljes komplexumot Piroska halála után szentelték fel, ő ugyanis bélfertőzés következtében elhunyt, amikor férjét egy kis-ázsiai hadjáratra kísérte. Férje, a császár, „a magyar asszony elhunytakor” úgy fogalmazott, „magával vitte lelkem felét”. Ő azzal adózott szeretett felesége emlékének, hogy rengeteg kincset adományozott a Pantokrator komplexum bővítésére.
Piroska a hazájától távol, idegenben ismerte fel és kamatoztatta az értékeit, ismeretlen földön tett sokat a nemzetéért, de a befogadó nemzet békéjéért, jólétéért is küzdött. Olyannyira, hogy az egyházszakadás után a keleti és a nyugati egyház is saját szentjeként ismerte el.
Zrínyi Ilona, Európa legbátrabb asszonya, a „férfilelkű” hősnő
A törökországi İzmitben Thököly Emlékház működik. Thököly Imre Felső-Magyarország és Erdély fejedelme volt, Zrínyi Ilona második férje, a Habsburgok elleni harc egyik vezéralakja, aki az 1699-es karlócai béke után kényszerült száműzetésbe. Tartózkodási helyéül 1701-ben jelölték ki Kocaelit, akkori nevén Nicomediát, ahová felesége, Ilona is követte a bujdosásba. Az asszonyt a helyiek ma is büszkén emlegetik.
Zrínyi Ilona 1666-ban házasodott össze I. Rákóczi Ferenccel, Északkelet-Magyarország legvagyonosabb főurával. Házasságuk, amely politikai és érdekalapú volt, kulcsszerepet játszott a Wesselényi-féle összeesküvésben. Zrínyi Ilona élete a sors által megpróbált asszonyok történetének egyik legkiemelkedőbb példája lett. Sorsát szülői és házastársi tragédiák, politikai harcok és a családja védelmére tett erőfeszítések árnyékolták be.
Apja, Zrínyi Péter, kiváló katona és elkötelezett törökellenes harcos volt, de a Habsburg-ellenes nézetei és zabolátlan viselkedése végül vesztét okozták. Apja és édesanyja halála után első fia, György csecsemőkorában elhunyt. És kis idővel Ferenc és Julianna megszületése után apjuk, I. Rákóczi Ferenc is meghalt, így Ilonának egyedül kellett felnevelnie a gyerekeit. Mindez nagyon küzdelmes volt számára már csak azért is, mert a férje halála után I. Lipót császár lett a gyerekek patrónusa. Zrínyi Ilona rengeteget küzdött azért, hogy a két gyerek és a Rákóczi-vagyon nála maradjon.
Az asszony ekkor kezdte igazán megmutatni, hogy rendkívüli akaraterővel lett megáldva, és ennek a későbbiekben még hasznát vette.
1682-ben ismét férjhez ment, második házasságát Thököly Imrével, a kuruc felkelés vezetőjével kötötte, ami ugyancsak politikai indíttatású volt, de több érzelem is szerepet játszott benne, mint az előzőben, a tekintetben legalábbis, hogy az asszony szerette a választott férfit, míg őt sokan inkább számítónak látták. Zrínyi Ilona tehát katolikus hite ellenére feleségül ment a protestáns Thökölyhöz, és mindvégig kitartott családja és a férje mellett, még akkor is, amikor a kuruc felkelés vereséget szenvedett.
A legnehezebb időkben sem hátrált meg: három évig védte Munkács várát, miközben férje nem tudott segíteni. Az ostrom során Zrínyi Ilona személyesen irányította a védelmet, katonáit vitézségre ösztönözve. A császári túlerő végül elérte a vár falait, de Zrínyi Ilona nem adta fel, a végsőkig kitartott, mert számára nem csupán a vár forgott kockán, hanem a férje iránti hűsége is.
Az ostrom után Zrínyi Ilonát, a lányával együtt, házi őrizetbe zárták, az Orsolya szerzetesek közé. Végül Thököly hétévnyi száműzetés után váltotta ki egy császári tábornaggyal, ezt követően két évet töltöttek együtt. A bujdosásba is követte férjét.
A bujdosás Zrínyi Ilona és családja számára hosszú és fájdalmas időszak, aminek legnehezebb része az volt, hogy az asszony kénytelen volt elhagyni a szülőföldjét, és a családja, különösen a gyerekei védelmében távol tartani magát mindenkitől, miközben egyre távolabb került a viszontlátás és a hazatérés lehetősége.
Noha a Márvány-tenger keleti partján éltek, a körülményeket nehezen viselték, mert a család, ami valamikor gazdag és hatalmas volt, egy idegen helyen, másfajta kultúrában kényszerült élni. A török hatóságok, bár hivatalosan támogatták a bujdosókat, nem tudtak előnyöket nyújtani számukra. A mindennapokat az anyagi nehézségek, a bizonytalan jövő és az otthontalanság határozta meg. Közben igyekeztek úgy élni, mint odahaza: esküvőket, lakomákat tartottak, nagyokat mulattak, és folyamatosan leveleztek az otthon maradt szeretteikkel. Mégis idegenben haltak meg.