„Aki öngyilkosságon gondolkodik, mentálisan nincs jól, és fontos esélyt kapnia a gyógyulásra”

–

Egyéves voltam, amikor a nagyapám öngyilkos lett. Mindenki tudta, hogy megteszi, mert mielőtt végleg elment volna, többször eltűnt, tépelődött. Elkeseredett volt, és a kilátástalanságában akkor, 26 évvel ezelőtt nem voltak kapaszkodói. A családtagok ekkor már nem voltak elegendők, és sajnos kicsivel a rendszerváltás után nem találta meg azokat a terapeutákat, pszichiátereket, akik nem bélyegzik őrültnek, ha megosztja a gondját és a gondolatait. Hát az „egyetlen kiutat” választotta, és ezzel az egész család sorsát megpecsételte. De akkor talán már eszébe sem jutott, hogy milyen lavinát indíthat el, csak csendet akart és nyugalmat.

Nem emlékszem rá, mégis mintha ismerném, néha magam előtt látom, és a döntése gyakran eszembe jut. A kérdéssel együtt, hogy vajon megjelenhet-e az a hajszálvékony válaszvonal az én életemben is, amikor az öngyilkosságot gondolom egyedüli megoldásnak? És ha én – aki ezt a történetet leginkább csak a családtagok elbeszéléséből ismerem – ilyen mértékben foglalkozom az esettel, mit tesznek azok a szeretteim, akik szemtanúi voltak egy lelkileg meggyötört ember válasz- és megoldáskeresésének? Lehet az öngyilkosság árnyékában, a bűntudat nyomása alatt még valaha boldognak lenni? Többek között ezekkel a kérdésekkel kerestem fel dr. Balázs Judit gyermek-, ifjúság- és felnőttpszichiáter szakorvost.

Bereczki Szilvia/WMN: Bár a társadalom már nem tabusítja olyan mértékben a mentális betegségeket, mint néhány évtizeddel korábban, az érintettek gyakran még így is értéktelenebbnek tűnnek az átlagember szemében. Sokan még mindig eldobott életként, személyes döntésként hivatkoznak az öngyilkosságra, és önzőségnek bélyegzik azt, talán azért is, mert így a kijelentéseink az áldozatról szólhatnak, és nem kell mélyebbre néznünk. De biztosan tudatos cselekedet az öngyilkosság, vagy inkább tragikus történés, amit a körülmények befolyásolnak? Szakemberként hogyan tekint rá?

Balázs Judit: A mentális betegségek nem válogatnak, bárkinél bármikor kialakulhatnak, mégis sok körülöttük a stigma. Sajnos még mindig nem fordulnak az emberek olyan gyakran és természetesen pszichológushoz vagy pszichiáterhez, mint fogorvoshoz például, pedig a kezelés nem jár fizikai fájdalommal, kellemetlen hangú fúrók vagy tűk használatával, valahogy mégis nehéz segítséget kérni. Noha ez lenne az első lépés a gyógyulás útján.

Sajnos a társadalom gyakran az említett tévhitekkel vélekedik az öngyilkosságról, de teljesen másról van szó.

Ha valaki öngyilkosságról gondolkodik, az mentálisan nincs jól, szenved, lelki fájdalma van, amelynek hátterében leggyakrabban mentális betegség áll, ezért fontos esélyt kapnia a gyógyulásra.

A cél az, hogy akinél ilyen probléma áll fenn, eljusson hozzánk, szakemberekhez és mi gyógyíthassuk a mentális betegségét, így az öngyilkosságra vonatkozó gondolatai eltűnhetnek, és újra konstruktívan élheti az életét. 

A Egészségügyi Világszervezet (WHO) is hozott intézkedéseket az öngyilkosság megelőzésének érdekében: országonként fontos korlátozni a hozzáférést az öngyilkosság eszközeihez, például a mezőgazdasági peszticidekhez (egyes növényvédő szerekhez – a szerk.), a lőfegyverekhez, bizonyos gyógyszerekhez, és a médiának a kattintásvadász cikkek helyett felelős tudósításokat kell írnia az öngyilkossági esetekről. Ugyanakkor szükség van a serdülők társadalmi-érzelmi készségeinek fejlesztésére, és nem győzöm nyomatékosítani, hogy a pszichiátriai betegségek korai felismerése, kezelése és utánkövetése is elengedhetetlen. 

A globális öngyilkosságok 73 százaléka az alacsony és közepes jövedelmű országokban történik. Mivel a depresszió az egyik legfontosabb rizikófaktora, ami egy súlyos közegészségügyi probléma, közegészségügyi választ igényel. Ehhez viszont több ágazatot átfogó öngyilkosság-megelőzési stratégiára van szükség.

B. Sz./WMN: A média hírveréséből is adódhat, hogy idehaza nagyobb figyelmet kapnak az öngyilkossági esetek? Az az érzésem, mintha egyre több fiatal tűnne el, és vetne véget az életének. Ez tényleg így van? 

B. J.: A koronavírus-járványig csökkent hazánkban a fiatalkori öngyilkosságok száma. A járványhelyzet alatt és közvetlenül utána globálisan nőtt a mentális betegségek száma, így az öngyilkosságok, az öngyilkossági kísérletek száma is, de úgy tűnik, mostanra megállt ez a tendencia.

Az, hogy a médiában az utóbbi időben több öngyilkossági esetről olvashatunk, nem feltétlenül jelenti azt, hogy több az öngyilkosság, mint korábban. Lehet, hogy a téma körüli tabu enyhül. Ha helyesen foglalkozik a sajtó ezekkel a hírekkel és az öngyilkosság megelőzésre irányuló információkra fókuszál, akkor nagy szerepe lehet a prevencióban. Viszont a nem megfelelően közzétett hírek akár növelhetik is az öngyilkosság rizikóját.

Hazánkban is elérhető az öngyilkossági hírek közlésére vonatkozó irányelv, ennek fontos része például az, hogy a hírek végén legyen mindig feltüntetve a segélyvonal elérhetősége. Úgy látom, ez az utóbbi időben már elég jól működik idehaza.

B. Sz./WMN: A fiatalok körében melyek azok a rizikótényezők, amelyek szerepet játszhatnak abban, hogy az illető élete kioltását látja az egyedüli kiútnak?

B. J.: A fő rizikótényező – és ez fiatalokat, felnőtteket egyaránt érinti – a nem felismert, és így nem kezelt mentális betegség. Az öngyilkosságot megkísérlőknél vagy elkövetőknél több mint 90 százalékban fennáll valamilyen pszichiátriai betegség, leggyakrabban depresszió és alkoholfüggőség, de az evészavarok, a figyelemhiányos- és hiperaktivitás zavar, személyiségzavarok is gyakoriak.

Nagyon fontos, hogy ezek a pszichiátriai problémák kezelhetőek, enyhébb esetben pszichoterápiával, súlyosabb esetben felmerülhet több kórképnél a gyógyszeres kezelés is, de ha sikerül szakembereket bevonni, az érintetteknek újra lesz kedvük az élethez.

A korábbi öngyilkossági kísérlet szintén növeli az öngyilkosság kockázatát, ezért is fontos ezeknek a személyeknek az utógondozása. További rizikótényezők is ismertek, például a negatív életesemények, akár egy szerelmi csalódás, iskolai kudarc, magányosság, és noha ezek mind olyan élethelyzetek, amelyek sokaknál előfordulhatnak, a sérülékeny személyeknél fokozhatják az öngyilkosság rizikóját. Ezeken kívül a konfliktus, a katasztrófa, az erőszak, a bántalmazás vagy a veszteség átélése és az elszigeteltség érzése is szorosan összefügg az öngyilkos magatartással.

Fontos kiemelnünk rizikótényezőként a bullying jelenségét is, azaz a kortársi bántalmazást, amely történhet „klasszikusan” személyes jelenléttel és online is. Ezzel szemben elengedhetetlen a zéró tolerancia, ha ilyen történik, a felnőtteknek, szülőknek, tanároknak azonnal le kell állítaniuk. 

Ugyanakkor az öngyilkosság rizikója nagyobb a kisebbségi, esetleg hátrányos megkülönböztetésnek kitett, kiszolgáltatott csoportok tagjai körében, például a menekültek, az LMBTQ-személyek, valamint a fogvatartottak körében is. Az időskori öngyilkosság szintén gyakori, itt a társ, a munka elvesztése vagy a feleslegesség érzése ugyanúgy kiválthatja, mint fiatalkorban az iskolai vagy párkapcsolati konfliktusok.

Bárkivel előfordulhat, hogy nincs jól pszichésen, „a legjobb családban, leggondosabb szülőknél” is. Előfordul, hogy az embernek „tökéletes” az élete, és mégis pszichiátriai beteg lesz. 

B. Sz./WMN: Gondolom, éppen ezért van nagy szerepe a hozzátartozóknak. Hogyan lehetünk ilyenkor jól jelen? A kommunikáció és viselkedés szintjén mi az, amivel még megtartunk, és mi az, amivel tovább taszítunk az érintetten? 

B. J.: Ha figyelünk egymásra, a rokonainkra, a barátainkra, a kollegáinkra, az mindenképpen jó, nemcsak az öngyilkosság megelőzése érdekében, hanem egyébként is. Így könnyebben észrevesszük, ha megváltozik valakinek a viselkedése,

egy derűs ember magába fordul, egy türelmes ember zsörtölődővé válik, egy társasági életet élő nem mozdul ki otthonról, vegyük ezeket észre, és ne hagyjuk az illetőt magára. Forduljunk hozzá, kérdezzük, nyugodtan mondhatjuk neki azt, hogy „úgy látom, mostanában kevesebbet mozdulsz ki, van valami gondod?”.

Az első lépés az, hogy észrevegyük, ha egy ismerősünk nincs jól, a második lépés pedig az, hogy jelezzük neki, „veled vagyok, nem kell egyedül lenned, segítek”. Ha annál komolyabb nehézségről van szó, amihez nem elég, hogy az illető jól kibeszélje a problémáját, akkor a legnagyobb segítség az, ha szakemberhez irányítjuk, akár pszichológushoz, akár pszichiáterhez. Biztassuk, hogy vegye igénybe a segítséget, veszíteni valója nincs, hiszen már eleve nincs jól, hátha tudnak kapaszkodókat adni a kilátástalanságában.

Minden mondat, amiben semlegesen kérdezünk, érdeklődünk, odafordulásunkat fejezzük ki és támogatást adunk, az csak jó lehet, azzal biztosan nem ártunk. Az viszont nem jó, ha moralizálunk, vagy olyasmit mondunk, hogy „szedd már össze magad”, vagy azt kérdezzük, hogy „ugye, nem gondoltál olyan butaságra, hogy öngyilkos legyél?”. Ha az ember nincs jól lelkileg, akkor gyakran önértékelési problémái vannak, és azt érzi, hogy semmire sem jó. Ha ebben az érzésében egy közeli hozzátartozója, jóakarója is megerősíti, és azt mondja, hogy „na, ugye, más be tud menni az iskolába, össze tudja szedni magát, nem ilyen butaságokkal tölti az idejét”, akkor azzal nehezíti az eleve súlyos terheket, és ez lehet esetleg az a bizonyos utolsó csepp is.

Egy embernek, aki úgy érzi, hogy kilátástalan az élete, támogatásra van szüksége. Arra, hogy kimondjuk, „értem, hogy rosszul vagy, értem, hogy kilátástalannak érzed az életed, gyere, kérjünk segítséget, adj egy esélyt annak, hogy szakember tudjon segíteni. Én melletted vagyok, támogatlak”.

Ezáltal a környezetnek tényleg lehet jelentős szerepe az öngyilkosság megelőzésében, de azt is hangsúlyoznom, hogy gyakran nem könnyű a kicsi, úgynevezett figyelmeztetőjeleket észrevenni.  

 

B. Sz./WMN: Érintett hozzátartozóként engem különösen érdekel, hogy létezik-e a sokat emlegetett „öngyilkos gén”. Azaz hajlamosabbak öngyilkosságot elkövetni azok, akiknek a családjában történt már hasonló? Vagy más figyelmeztetőjelekre érdemes figyelni?

B. J.: A pszichiátriai betegségeknél jelentős az családi halmozódás, a genetikai háttér, de nem tudjuk egyetlen génre visszavezetni az okokat. Nincs egyetlen gén, de tény, hogy ha valakinek a családjában történt öngyilkosság, annak nagyobb a rizikója, mint akinél ilyen nem fordult elő. Ez persze nem azt jelenti, hogy feltétlenül bekövetkezik a következő generáció tagjai esetében is, de fontos, hogy azt az illető maga, a környezete tudja, hogy van egy nagyobb rizikója, és kérjen segítséget, ha nincs jól, mert lehet segíteni, csak el kell jutnia pszichológushoz, orvoshoz. Tehát ilyen esetben is ugyanaz érvényes, mint amit korábban beszéltünk: figyelni a figyelmeztetőjelekre – és érintett családokban jó, ha ez eleve nem tabu, és ők maguk is képződnek a témában.

B. Sz./WMN: Azt olvasom az Alapítvány az öngyilkosság ellen honlapján, hogy az öngyilkosságot fontolgató személyek majdnem mindegyike ad vészjelzéseket a környezetének, küld figyelmeztetőjeleket a közelgő szándékáról. Mik ezek a vészjelzések? 

B. J.: Valóban, akinek öngyilkossági gondolata van, gyakran jelzi ezt előtte. Vannak direkt verbális közlések, ilyen a „ki fogok szállni az egészből” kijelentés, de gyakoribban az indirekt verbális jelzések, mint a „nincs értelmi az életemnek”, „jövőre már nem lesz velem gond”, „mindenkinek csak teher vagyok”. Ez mind nagyon komolyan veendő jel! Ezeken túl lehetnek viselkedési jelzések, például, amikor valaki elkezdi lezárni az ügyeit, vagy mint már említettem, megváltozik a viselkedése, magába fordul, pedig korábban szeretett eljárni társaságba. Ha a hangulata rossz lesz, ingerlékenyebbé válik, megváltozik az alvásminősége, kevesebbet alszik. Fogyni kezd, és a szavaiból csak azt érezni ki, hogy kilátástalannak látja az életét. Az érintettek gyakran felkeresik a háziorvosukat bizonyos panaszokkal, de nem feltétlenül beszélnek a tényleges gondolataikról. Ezért is kell minden apró jelet komolyan venni.

Ebben a témában nem lehet túl érzékenynek lenni, legfeljebb figyelünk valakire, akinél nem akkora a baj, mint azt elsőre gondoltuk. 

Jókedvében az ember nem gondol öngyilkosságra, az az egyik legnagyobb tévhit, hogy ezzel az érintettek „csak figyelmet próbálnak felhívni magukra”. Hozzátenném: mennyire jó, ha figyelmeztetnek az állapotukról! Ebből is tudjuk, hogy segítenünk kell, mert ha jól lennének, akkor moziba mennének, fociznának, és nem ilyesmiken gyötrődnének. 

Ha Ön is úgy érzi, segítségre lenne szüksége, hívja a krízishelyzetben lévőket segítő, ingyenesen hívható 116-123, vagy 06 80 820 111 telefonszámot! 24 éves korig a Kék Vonal telefonszáma is hívható: 116-111. Amennyiben másért aggódik, ajánljuk az Alapítvány az Öngyilkosság ellen honlapját, amelyet ITT ér el. További tájékoztató, illetve – szakember segítségével igénybe vehető – önsegítő eszközt pedig ITT talál. 

Bereczki Szilvia