Balogh-Kunst Nóra: Mindenki csinálja, nem érted?! (novella)
Három kopogás az ajtófélfán. Az első határozott, a második sietős. Az utolsó csak visszhangja az első kettőnek. Nincs válasz bentről, de egy pillanatra megszűnik a kihallatszó laptoprecsegés. Megpróbál visszaemlékezni, hogy ő régen mennyi életjelet adott válaszul. A walkmant mindig olyan hangosra állította, hogy Alanis Morisette sípolt a dobhártyáján. Még ha üvöltöttek volna a szülei, sem hallja meg. Pedig biztosan megpróbálták túlkiabálni a zenét, ahogy ő is már egy órával korábban felordított a lépcső aljából. Balogh-Kunst Nóra novellája.
–
Most újból kopog, az ajtón, kétszer. Közel hajol. Beszívja a vaskos fapácillatot, ami a nyári szünet óta a szellőztetés ellenére nem tompul.
– Sziszó – szól az ajtóba.
Ha épp jóban lennének, mosolyogna, most viszont már a kilincs lenyomása közben érzi, ahogy emelkedik a hangja. Sziszó az ajtónak háttal fekszik. Előtte nyitva a születésnapra kikönyörgött laptop, a képernyőn egymásba gabalyodott, csókolózó pár. Az ajtóból is hallani a tizennyolc pluszos hangaláfestést. Rászorítja a kezét a kilincsre, és azon gondolkodik, hogy mikor kell majd beszélniük a szexről. Talán azzal is elkésett.
Kifújja a levegőt.
– Kikapcsolnád? Most hívott Csenge anyukája. És fordulj, légy szíves, felém, ha hozzád beszélek.
Sziszó felül, maga alá húzza a lábát. A fekete pulóvere ujját áthúzza az orra alatt, szipog. Pedig ott a papír zsebkendő az ágya mellett, csak egy mozdulat lenne.
Megköszörüli a torkát.
– Csenge anyukája szeretné, ha találkoznánk négyesben.
Ahogy belép, először behajtja maga mögött az ajtót, aztán mégis nyitva hagyja. Utálja, hogy ez Bálintnak szól. Nem emlékszik, hogy mikor vágta először a fejéhez, hogy a kicsi lánya vele egészen más hangnemet üt meg. Természetesen most is vehemensen rázza a fejét.
– Én nem csináltam semmi rosszat. Kérdezd meg a többieket, ők is…
Maga elé emeli a kezét. Régen az ő szülei is külön-külön jártak az emeletre – először a haragos, utána a békítő –, és ő mindig az elsőnél fújtatott hangosabban. Milyen jó lenne egyszer, csak egyszer kipróbálni az utóbbi szerepkört is.
– Csenge anyukája mást mond.
Sziszó összefonja a mellkasán a karját.
– Milyen meglepő. A szülő, akinek a spicli gyereke bemószerolta az egész osztályt az igazgatónál, más történetet ad elő.
– Ne beszélj róla így, én is aggódnék, ha…
Sziszó hanyatt vágja magát a párnán.
– Oh my god, hányszor fogjuk még ezt átrágni? Csak vicceltünk, nem érted? Tudod, rólam hányféle fotót csináltak már tanév kezdete óta? – Megint felül, és az ujján kezd el számolni. – Kecske. Pelenkás baba. Valamelyik Harry Potter-tanár... Zsófival például úgy lettünk barátnők, hogy megdicsértem az edit skilljeit.
Elkerekedett szemmel bámulja a lányát, egy pillanatra el is veszti az egyensúlyát. Mi van?! Kinek lehet ezt átadni, hogy oldja meg, mert ő még inkább babázna?
– Én nem tudom, hogy ez hogy működik. De az évfolyamcsoportba, a sulis üzenőfalra…
Ahogy hátradől, a kilincs a hátába fúródik. Sziszó mind a két karját maga mellé csapja.
– Mindenki csinálja, nem érted?! – Az ágyhoz veri magát, mint egy leláncolt, fújtató sárkány, akár Daenerys egyik gyereke is lehetne a Trónok harcából. Előző nyáron, amikor az eső elől a nappaliban épített kanapévárba menekültek, még szorosan összebújtak az olyan jeleneteknél, amikor a királynő sárkányai támadásba lendültek.
Elhessegeti az emléket, nagy levegőt vesz.
– Oké. Megpróbálom elismételni, amit Csenge anyukája mondott. – Beljebb lép, leereszkedik az ágy mellett a szőnyegre. – Segíts, hogy megértsem ezt az egészet.
Hallja a következő mondatot, kristálytisztán, mintha most ki lenne köztük hangosítva a telefon. Szilvia és a barátnői állandóan cikizik a többi lányt, és a tanárok nem csinálnak semmit, mert szerintük ez a szülők felelőssége. Mondta ezt az az anyuka, aki a másik gyerek anyját hibáztatja ahelyett, hogy magába…
– Szóval. Fent vannak az Instagramon…
Sziszó szorosabbra fonja a mellkasán a karját.
– Snapchaten.
– …Snapchatről leszedtétek Csenge fotóit, és a fejét rászerkesztettétek más képekre.
Sziszó forgatja a szemét.
– Mémekre, anya. Nem kell ekkora boomernek tettetned magad, tudtommal te is fent vagy az Instán.
Megfeszül az állkapcsa, ahogy lenyeli a választ – nem, ebbe most nem szabad beleállni.
– Igen. A képekből mémeket csináltatok, és aztán azt feltöltöttétek a Canvasra.
– A Krétára.
Akaratlanul elneveti magát. Nem úgy volt, hogy új rendszer van? Próbálja elképzelni ezt az iskolát, ahol a szünetben mindenki a laptopja mögé bújik, és nem a folyosón vagy az udvaron lóg. Van még egyáltalán olyan, hogy a fiúk a mellettük elsétáló lányokat heccelik, aztán megy az óra elején a vigyorgó pusmogás, hogy ez meg az mennyire gáz? Eszébe jut, hogy Bálint mennyire keveset mesélt az iskolai évekről. Nem volt jó, ennyit mondott csak. És mintha össze lennének kötve, ebben a pillanatban edények csörömpölése és a mosogatóba folyatott víz hangja hallatszik a földszintről.
Visszatereli a figyelmét a lánya felé.
– Az üzenőfalra viszont felkerült két olyan mém is, ahol egy nagy mellű, latexruhás lány…
Sziszó ravaszul mosolyog.
– A dominásra gondolsz? Azon amúgy angol szöveg volt eredetileg, azt én fordítottam le. A többiek azt sem tudták, eszik-e vagy isszák.
A lánya arcát fürkészi. Bálintnak is mindig ezt mondja, ne dőljön be ennek a látszólagos tudatosságnak. És lám, ezért nincs következménye, ha ő jön az emeletre.
– Az a kép időközben bejárta az egész tankerületet, Sziszó. Csengét folyamatosan cukkolják érte. Szertornaedzésre sem mer menni. Az anyukája szerint legutóbb azt kiáltották utána, hogy hol felejtette az ostort.
Sziszó cicceg.
– És? Egypár napig még téma, legfeljebb egy hétig, aztán már senkit nem érdekel majd.
– Az anyukáját, a családjukat igen. És engem is érdekel, hogy a lányom miért gúnyolódik másokon.
Sziszó megrángatja a vállát.
– Mert mindenki ezt csinálja, már mondtam. Csengének örülnie kellene, hogy a gimiben megtanulták a nevét. Ő még csak nem is jó tanuló.
Megrázza a fejét. Íme, most neki is kell valamit lépnie – a színjeles bizonyítvány a sziklaszilárd magyarázat minden csínytevésre. A szemellenző, amit ő nem hajlandó feltenni.
Megtámaszkodik a szőnyegen, feláll.
– Egy hónapra elvesszük a telefonodat.
Sziszó lecsapja mindkét karját maga mellé.
– Akkora lúzerek vagytok, komolyan. Szerinted ha én nem posztolok ilyet, azzal megszűnik? MINDENKI CSINÁLJA, NEM ÉRTED?
Higgadtan kinyújtja a kezét. Sziszó nézi a mozdulatot, a szája tátva. Aztán amikor látja, hogy az anyja nem tágít, megfordul, és felveszi a mobilját az ágy másik oldaláról. Csillámokban úszó polaroid van a telefontok hátulján, benne három lány csücsörítő képe. Sziszó tiszta erőből elhajítja a telefont, ami a résnyire nyitott ajtón kibukfencezik a folyosóra. Aztán megfordul, és elindítja a laptopon a megállított filmet.
Becsapja maga mögött az ajtót, aztán felkapja a mobilt. A felvillanó képernyőről egy hosszú hajú lány mosolyog vissza, a fotón látszik, hogy a pólója nem takarja el a derekát. Ezt biztosan nem együtt vették.
Amikor elindul a lépcsőn, tisztán hallja az utána kiáltott három szót. Utállak, utállak, utállak. Az első elhadart, a második szótagolt, u-tál-lak. A harmadikat sírás és a lépcsőn dobogó léptek hangja nyomja el.
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Elva Etienne