Szabó Anna Eszter: A gyógyulás tanulás, a boldogságod a diploma

–

Bő két évvel ezelőtt kezdtem el terápiára járni

Hosszú-hosszú évekig halogattam, pedig tudtam, hogy szükségem lenne rá. A feldolgozatlan traumáim, a bennem lévő zűrzavar, az önértékelési problémáim főállásban forrtak egy üstben, valahol a gyomrom tájékán.

Azt gondoltam, meg tudok küzdeni velük egyedül, vagy hogy a pszichológus édesanyámmal sokat beszélgetve előbb-utóbb sikerül áttörnöm a felépült falakat. De nyilván nem így lett. Vannak dolgok, amiket nem lehet és nem is szabad házon belül megoldani. Kell a külső szem, egy ismeretlen, aki segít kontextusba helyezni a dolgokat. 

Erre akkor jöttem rá, amikor összeomlottam. Egy családi esemény benyomott egy triggert, amitől hetekre búskomorságba estem. 

Fásult voltam, erőtlen, motiválatlan, csak sírni tudtam, robot módjára végeztem a dolgom, aztán ha rám jött a feszültség, hisztériáztam, hánytam, és úgy éreztem, már sose leszek kerek egész. Mintha elromlottam volna. Egyszerre tört rám minden: a traumák, fájdalmak, az evészavar, a testképzavar, a kapcsolataimban való bizonytalanságom, a szorongásaim. Pánikrohamaim voltak, dühkitöréseim, állandóan megbetegedtem, felfáztam, de nem vettem semmit se komolyan, lábon kihordtam még a vesekövet is, mintha büntetni akartam volna magam. 

Bár nyilvánvalóvá vált számomra, hogy muszáj szakemberhez fordulnom, az utolsó pillanatig visszatartott a félelem, hogy a szeretteim ellen fordít majd a terápia. Annyiszor láttam, hallottam, olvastam történeteket emberekről, akik a pszichológus hatására távolodtak el szüleiktől vagy a párjuktól! Féltem ettől. Nem azért, mert a lelkem mélyén azt gondoltam volna, hogy körülöttem bárki mérgező, vagy bárkitől meg kellene szabadulnom, hanem azért, mert meggyőztem magam arról, hogy ha én megváltozom, nem fogok már kelleni. Logikát ne keressetek ebben. Nincs.

A mentális betegségek, zavarok nem ismerik a logika világát. 

Az első terápiás ülésen nagymonológgal indítottam

Szinte levegőt se vettem, tíz percben összefoglaltam A CSOMAGOT. Elmondtam, hogy kislány koromban rengeteg zaklatás ért a kortársaim körében; hogy nőies alakom miatt rendszeres megaláztatásoknak voltam kitéve, amikor balerina akartam lenni; hogy felnőtt férfiak (is) fogdostak; hogy tizenegy éves koromban ezért a lényem egy része levált rólam, és megállt a fejlődésben. Meséltem arról, hogy tizenhét évesen majdnem, aztán tizennyolc évesen tényleg megerőszakoltak, hogy ezt teljesen eltemettem magamban, mert úgy emésztett az önvád, hogy nem is foglalkoztam az egésszel az első szülésemig, ami embertelen, brutális bánásmódban zajlott le. Elmondtam, hogy a nagyapám holokauszttúlélő volt, és hogy ez milyen hatással volt rám, ránk, a későbbi generációkra, és azt is, hogy kiskoromban a családom nehéz időszakon ment keresztül, ami itt-ott fájó nyomot hagyott. 

Kicsit mintha fellengzős is lettem volna.

Tessék, íme, kedves szakértő, erre varrjál gombot. Igazi csemege vagyok, mondtam is neki. Szinte kérkedtem, hogy na ezt a gordiuszi csomót segíts kibogozni, ha tudod. 

Aztán jött a nagy meglepődés. 

A pszichológus vett egy nagy levegőt, és azt mondta, hogy hát ezek egyesével is hatalmas feladatok, hát még együtt. De ő inkább arra lenne kíváncsi, hogy MOST hogy vagyok. MOST hogy élek, mit érzek. 

Nem értettem.

Én azt hittem, pszichológusnál a múltban szokás turkálni. Feleleveníteni, mik történtek, nagyokat sírni, hogy milyen rossz volt, megállapítani, hogy hát igen, ezért vagyok boldogtalan. Aztán – gondoltam – ha eleget rágunk mindent, előbb-utóbb elfogy a fájdalom, a félelem, a frusztráció, és tovább tudok lépni. 

Ehhez képest elkezdtünk beszélgetni arról, hogy zajlanak a hétköznapjaink. Hogy milyen helyzetekben omlok össze, mik a legnagyobb próbatáteleink. Picit bizonytalan voltam abban, hogy ennek mi köze ahhoz, amiért jöttem, és ezt jeleztem is. Erre azt mondta, hogy ahhoz, hogy a múltbeli dolgokat rendbe tudjuk tenni, előbb a jelenben kell összeszednünk a darabjaimat. Ám miközben a jelennel foglalkozunk, óhatatlanul előkerülnek régről olyan momentumok, amik kapcsolódnak, és így szépen, párhuzamosan is lehet velük dolgozni.

Így hát belekezdtünk a munkába

És bizony, voltak iszonyú nehéz periódusok. Olyan időszakok, amikor felerősödött az önvád, a düh, vagy amikor pipa voltam az egész világra. De az a helyzet, hogy azok a dolgok, amik évtizedek óta nyomják a vállamat, szépen összezsugorodtak. Már nem nyomnak több tonnát a lelkemen. Nem szűntek meg, de halványodtak. Tudomást vettem a létezésükről és már nem akarok megszabadulni tőlük, mert a részeim lettek. Velük együtt vagyok én: én. Együtt élünk, mint egy elbaszott, de mégis szerető család. Megküzdve egyik nappal a másik után, előre tekintve.

Érdekes, mert közben mintha mindenki transzgenerációs traumákról beszélne, meg a szülők felelősségéről, a gyerekkor jelentőségéről. De mi van a felismerések után?

Oké, kiderül, hogy azért eszel stresszhelyzetben, mert az anyád nem kapcsolódott veled érzelmileg, és egyedül akkor törődött veled, amikor ételt tett eléd az asztalra. Rájössz, hogy azért gyűlölöd magad és azért nem hiszed el, hogy bárki szerethet, mert nem kívánt gyerek voltál. Vagy hogy annyira meg akartál felelni a szülői elvárásoknak, hogy felnőttként meg fogalmad sincs, mi az, amit magadtól akarnál.

Ezek a ráébredések felemelő, fájdalmas, katartikus pillanatok, nem vitatom. Nekem is volt jó néhány. De valahogy úgy érzem, sokan megállnak itt. Mintha a felismerésnek annyi lenne a haszna, értelme, hogy lehessen kire, mire mutogatni. Hogy megtaláljuk a hibást. 

Igen, a gyerekkori sebekért valóban nem vagyunk hibásak 

De felnőttként, a jelenben már magunkért felelünk. Tartozunk annyival magunknak, hogy megmutassuk, jobban, másképp is lehet. Ha örökre hátrafelé nézünk és mutogatunk, akkor igazából csak a felelősséget hárítjuk, és ezzel már a jelenben ártunk, (jó esetben csak) saját magunknak. Az már a mi sarunk. 
Oké, gyerekkoromban ez és ez és ez történt, de most a most van és igenis vannak eszközeim, amik akkoriban még nem voltak, ám ma már igen. 

Nem is olyan régen még rettegve léptem ki az utcára, mert attól féltem, valaki megbámul vagy beszól. Erre a múlt héten megtörtént az, hogy egy férfi a buszon szemérmetlenül végigmért, vonogatta a szemöldökét, kacsintott, megnyalta a száját, én pedig álltam a tekintetét, de jeges ridegséggel. Azt akartam sugározni neki, hogy lehet hogy néz, lehet, hogy levetkőztet a szemével, de engem ugyan nem birtokol. Nem kerekedik fölém.

Nézzen csak, ennyi jut neki, jó étvágyat hozzá. Nem féltem, nem zsugorodtam össze. Erőt éreztem, hogy igenis vissza tudom verni az intim szférám elleni támadást.

Addig néztem a szemébe, amíg le nem lohadt a mosolya, és el nem fordította a fejét. És én ezt győzelemként éltem meg, mintha ebben a néhány pillanatban egy bozótvágó késsel lekaszaboltam volna minimum egy tucat olyan férfitekintetet, amitől nemrég még elhánytam magam a félelemtől. Talán ebben sikerült a legnagyobbat lépnem. 

Azt hiszem, megtaláltam egy női erőt, amit eddig nem ismertem. Hogy is ismertem volna?! Magzatpózban elrejtőzött a lényem legeldugottabb zugában, hogy senki meg ne találja. Aztán fokozatosan egyre közelebb jött a fényhez. Először szelíden kopogtatott, óvatosan, nehogy a farkas várja a kapuban. Aztán rájött, hogy igazából a farkassal is elbír már.  

A gyógyulás tanulás, a boldogságod a diploma

Tudom már azt is, hogy időnként ki kell engedni a szelepet, elfogadni és magamhoz szorítani a sötétséget is. Ér sírni, ér összezuhanni. 

Csak azt nem szabad elfelejtenem soha, hogy a jelen és a jövő tele van lehetőségekkel és (még ki nem próbált) eszközökkel. Ha lezuhanok is időnként a gödör aljára, már biztosan tudom, hogy onnan felfele megint egy elképesztő út vár rám. 

Most a terápiában is szünetet tartunk. Emésztem a dolgokat, próbálom átültetni a gyakorlatba mindazt, amit megtanultam, megértettem. 

Sokkal jobban érzem magam, amióta tudom, hogy a jelenlegi problémáim nagy részéért én vagyok a felelős. Persze, vannak körülmények, amik fölött nincs befolyásom, de a hozzáállásom például rengeteget számít, azt igenis tudom irányítani. És ez erőt ad.

Nagyobb jelentőséget tulajdonítok már a kis lépéseknek is.  

Többet foglalkozom azzal, hogy rend legyen a környezetemben, hogy tápláljam magam szellemileg, hogy olyasmikkel foglalkozzam, amik tényleg érdekelnek, hogy utat engedjek vágyaknak, érzéseknek, amiknek eddig nem. Megtanultam kedvesebb, megértőbb lenni magammal. Az a vágyott perszóna, akit elképzeltem magamnak célként, egyre közelebb kerül hozzám. A magabiztos, erős nő, aki nem kér elnézést azért, mert olyan, amilyen. Aki nem fél kiállni magáért, nem fél szeretni magát, nem szorong attól, hogy esetleg valaki nem érti, nem szereti majd így. Aki nem akar bebizonyítani semmit, csak létezik. Szabadon. 

Messze még az út vége, de közeledik, szépen, napról napra, centiről centire. A lényeg, hogy ha időnként muszáj is belenézni a visszapillantó tükörbe, a szemünk maradjon mindig az úton, hogy biztonságosan eljussunk oda, ahová szeretnénk. 

Szabó Anna Eszter