A római nőknek három gyereket kellett szülniük, hogy megszabaduljanak a gyámságtól

–

Másodrendű, önrendelkezésre képtelen lények

A római jogi felfogásban és a közgondolkodásban a nőkre évszázadokon át úgy tekintettek, mint másodrendű, önrendelkezésre képtelen lényekre. Ez persze nemcsak Rómára volt igaz, hanem minden patriarchális társadalomra. A „pater familias” (azaz a családfő), illetve a „patria potestas”, vagyis az apa leszármazottjai feletti hatalma olyan jogi alapvetés volt, ami sokáig mozdíthatatlannak tűnt, sőt, a római élet alapját képezte. 

A családba való befogadást a családfő kézrátétele jelezte, legyen szó újszülöttről, feleségről vagy rabszolgáról. (A latin manus, azaz kéz szó családfői hatalmat is jelent egyben.)

A családfő tényleg élet és halál ura volt a családban. És ezt szó szerint kell érteni.

Jane F. Gardner brit történész szerint az apák ritkán ölték meg a gyereküket, mivel azonban a római jog lehetőséget adott rá, előfordultak ilyen gyilkosságok is, elsősorban „erkölcsi kihágások” megtorlásaként. 

Gardner hoz néhány példát is.

• Pontius Aufidianus lánya beleszeretett a pedagógus, tehát rabszolga Fannius Saturninusba, aki el is csábította a lányt, ezért az apa mindkettejüket megölte.
• Egy másik apa, Atilius, azért ölte meg a lányát, mert a stuprum: a szeméremsértés vagy szexuális erkölcstelenség bűnébe esett. A csavar a dologban az, hogy Atilius ifjú korában prostituáltként dolgozott.
• Maenius lánya megcsókolta az apja egy szabadosát (azaz felszabadított rabszolgáját). Itt a lányt ugyan nem ölte meg a felbőszült atya, ellenben a szabadost igen.  

A női alárendeltséget jelzi az is, hogy az elhalt férj után nem lehetett az anya a gyerekek gyámja. Sőt mi több, a megözvegyült, vagy árván maradt nagykorú nők fölé is gyámokat rendeltek ki, akik az életük minden területébe beleszólhattak, ám alapvetően a pénz-, és gazdasági ügyeiket irányították. 

A kiskorúsítás eszköze volt az is, hogy egy nő nem képviselhette magát peres ügyben, nem indíthatott eljárást, ezt is férjének vagy gyámjának kellett megtennie.

Menekülés a manus alól

Ha egy lány férjhez ment, akkor a férje „manusa” alá tartozott, tehát alárendeltségi körébe került, ami azt jelentette, hogy nemcsak a vagyonával, hanem az életével is rendelkezett a pater familiáris, ami nem volt éppenséggel kellemes állapot. A római jogban azonban élt az usus, az elbirtoklás törvénye. Ha valaki 365 napig birtokolt egy dolgot, ami lehetett tárgy, állat, rabszolga vagy feleség, akkor az a tulajdonává vált. Ezt a törvényt játszották ki úgy a római nők, hogy egy évben három napot a férjüktől külön töltöttek.

Gardner a római nők jogairól és társadalmi helyzetéről írott könyvében azt állítja, hogy a három éjszaka törvénye lehetőséget adott az asszonyoknak arra, hogy a házasságon belül élve, a saját apjuk manusa, azaz hatalma alatt maradjanak. Ez gazdasági, jogi és sokszor személyes szempontból is védelmet adott a nőknek.

Női szabadságjogok, kis csavarral

Mindezek ellenére Roger Vigneron és Jean-François Gerkens, akik a római nők szabadságjogait kutatják, úgy vélik, hogy a római nők sokkal szabadabbak voltak, mint kortársaik. (Ez főleg a császárkorra igaz.) 

Egészen különleges például, hogy a lányok a (fiú)testvéreikkel egyenlő mértékben örökölhettek. A pater familias végrendeletét minden korlátozás nélkül be kellett tartani. Ez egyrészt azt jelentette, hogy a lányutódok akár nagyobb részt is örökölhettek, másrészt gyámjukként kijelölhettek olyan személyt is, aki nem rokon, tehát semmiképpen sem tudja a nő vagyonát megszerezni. Sőt, arra is lehetőség volt, hogy a nő maga válasszon gyámot, aki intézi az ügyeit. Ez akár egy ügyvéd is lehetett, így az asszony lényegében szabadon gazdálkodhatott a javaival.

A nők szabad öröklésére vonatkozó törvényt persze többször, többféle formában is megtámadták, például a köztudottan nőgyűlölő, idősebb Cato is, aki át akart vinni egy olyan törvénymódosítást, hogy a nőket ne jelölhessék örökösnek a legmagasabb vagyoni osztályba tartozó patríciusok. Ennek oka az lehetett, hogy a gazdag arisztokrata hölgyek igen erős politikai hatalommal bírtak, sőt egyesek szerint veszélyt jelenthettek a köztársaságra. 

Élettársak római módra

Visszafelé tekintve úgy látjuk, ilyen kiszolgáltatottságban nem lehet élni. Hogy a korban miként látták a helyzetüket a nők, nem tudjuk.

Az azonban bizonyos, hogy a korai köztársaság korában létrejött egy kötetlenebb együttélési forma, ami a mai élettársi kapcsolathoz hasonló. Ha férfi és nő is szerette volna az együttélést, akkor áldozatokat mutattak be közösen az isteneknek, megülték a lakodalmat, majd együtt mentek el a férfi házához. Ott elhangzott az eskü: „Ahol te Gaius vagy, ott én Gaia vagyok” („Ubi tu Gaius, ibi ego Gaia”). Ezután jött a ma is élő szokás, hogy a férfi karjába vette a nőt, és átemelte a küszöbön. Ezzel vált érvényessé az együttélésük. 

Ebben az együttélési formában a nő nem került a férfi manusa alá, ám a férfi köteles volt gondoskodni az asszonyról. Eleinte ágyasságnak tekintették ezt a fajta együttélést, ám a római jog később hivatalosan is elismerte, és az e frigyből született gyerekek is törvényes utódoknak számítottak. Ez a kötetlenebb házassági forma a császárkorra annyira közkedvelt lett, hogy lényegében kiszorította a manus alá vont házasságot.

Tiltások ezerrel

Időszámításunk előtt 216-ban lépett életbe a Lex Oppia törvény, amely előírta, hogy Rómában egyetlen nő sem viselhet fél unciánál (kb. 14 grammnál) több aranyat, sem fényűző ruházatot. Nem utazhatnak hintón a városban vagy a településtől egy mérföldön belül, kivéve, ha nyilvános vallási szertartásokra igyekeztek.

A történészek egy része úgy gondolja, hogy a Lex Oppia törvényt a pun háborúk kiadásai indokolták, azonban nincs adat arról, hogy a nőktől elkobozták volna az aranyékszereiket, illetve az egyéb rendelkezések sem hoztak jelentős összeget az államkincstárnak. Sokkal inkább valószínű, hogy a törvény a férfiak fennhatóságának kiterjesztését célozta meg. Ám ez visszaütött, mivel épp ez a törvény vitte előre a nők egyenjogúsági törekvéseit. A pun háborúk végeztével, i.e. 195-ben a római nők tüntetést szerveztek a Lex Oppia törvény eltörlése érdekében. És sikerrel járták, a törvényt eltörölték. 

Családbarát intézkedések

Családbarátnak szánt törvények már a császárkorban is léteztek, ám nem jártak sokkal nagyobb sikerrel, mint a maiak.

A Lex Julia és Papia Poppaea Augustus császár idején lépett életbe, i.u. 9-ben, és a születések számának növelése volt a célja. Azt, hogy milyen indulatokat váltott ki maga a törvényjavaslat, mi sem bizonyítja jobban, minthogy a császárnak 20 évébe került átvernie a törvényjavaslatot a szenátuson.  

A Lex Julia és Papia Poppaea, mint minden ilyen típusú törvény, engedményekkel és megszorításokkal manipulált. Azt a nőt, akinek Rómában három, Itáliában négy, a provinciákban öt gyereke született, felmentették a gyámsági törvények alól. A családosok előnyben részesültek, ha állami hivatalra pályáztak, sőt jobb helyekre ülhettek a színházakban is. 

Az egyedülállók, illetve akik nem akartak vagy nem tudtak gyereket vállalni, elég rosszul jártak. A 25 és 60 év közötti férfiak és a 20–50 év közötti nők nem szerezhettek örökséget, ha nem voltak házasok. A türelmi időt 100 nap és két év között jelölték ki, ha ez alatt házasságra léptek valakivel, akkor örökölhettek. Akik házasok voltak ugyan, de nem született gyerekük, az örökségnek csupán a felét kaphatták meg. A gyermektelen házasok pedig egymástól is alig örökölhettek: a vagyonnak csak mintegy tíz százalékához juthattak hozzá házastársuk halála után. Ha végrendelkeztek, akkor kijelölhettek örökösnek egy gyerekkel rendelkező rokont, azonban végrendelet hiányában a vagyon fennmaradó része az államkincstárra szált.  

Szülj, hogy szabad lehess!

A Papia Poppaea törvény – amely a három vagy több gyerekes anyát felmentette a férje vagy családfő gyámsága alól – nem várt következményekkel járt. No nem a szülési kedv növekedett, hanem rámutatott arra, hogy mennyire alaptalanok azok az indoklások, amelyekkel a nők alárendeltségi törvényeit igazolni próbálták.

Gardner szerint a nők férfigyámság alá rendelésnek fő indoka az volt, hogy az asszonyok kevésbé értelmesek, nem tudják átlátni a világ összefüggéseit, képtelenek irányítani a pénzügyeket, összességében alkalmatlanok arra, hogy döntsenek a saját sorsuk felől. Az a tény azonban, hogy a három és többgyerekes anyák megszabadulhattak a férfiuralomtól, óriási ellentmondásra, és az ideológia következetlenségére világított rá. Mert miért lenne több esze, intelligenciája, belátási képessége annak a nőnek, akinek három gyereke van, mint akinek egy sem?  

Roger Vigneron és Jean-François Gerkens szerint a római nők szabadságjogokért való küzdelme csírája volt a nagy francia forradalom szabadságeszméinek, a „Liberté, égalité, fraternité” – dimenziójában való gondolkodásnak, hiszen a forradalom ideológusai mind komoly klasszikus műveltséggel rendelkeztek.

Miklya Luzsányi Mónika