Ez az igazi feltámadás – Britney Spears harca a gyámság ellen

–

„Aki kurvának áll, ne csodálkozzon, ha megbasszák.” De sokszor hallottam ezt a mondást a show-bizben. Mintha attól, hogy valaki színpadi tehetséggel született, el kéne viselnie mindent, ami ennek mellékhatásaként a pályával jár. Pedig nem igaz, hogy mindenki imádja a hírnevet. Nem igaz, hogy mindenki könyökölni akar a sikerért, és mindenáron félre akarja söpörni az útjába kerülőket. Nem mindenki intrikál a másik háta mögött, és nem mindenki gyűlöli a riválisát (vagy lát riválist a másik tehetségében). Nem igaz, hogy mindenki sok pénzt keres, de ha igen, az sem kompenzál mindent, amit viszont az ismertséggel együtt elveszítesz. És nem igaz, hogy az életed minden részlete a nyilvánosságra tartozik, és nincs jogod védeni a privát szférád. 

Az, aki ma egy kicsit is jobban belegondol Birtney Spears helyzetébe – amiről mostanság megint sűrűn olvashat –, egy szélsőséges példáját láthatja annak, mekkora átok lehet a hírnév.

És végképp bepillantást nyerhet ebbe, ha megnézi a New York Times dokumentumfilmjét (Framing Britney Spears), ami hátborzongatóan foglalja össze, hogyan jutott egy vidéki kisváros különleges tehetsége oda, hogy 39 évesen ne dönthessen a saját életéről, és ne élhessen alapvető szabadságjogaival sem – miközben továbbra is ő finanszírozza azokat, akik megfosztják a szabadságától. Röviden: hogyan zárta magánzárkába a saját sikere. Ember legyen a talpán, aki nem őrülne bele. 

Félelmetes film, és amióta napvilágot látott (sajnos Magyarországon egyik streamingszolgáltatónál sem fellelhető), egyszeriben a sajtó is kezd mellé állni, pedig az is világosan kiderül benne, hogy ugyanennek a sajtónak mekkora része van Britney Spears tönkretételében. De ez hosszú történet, és itt most csak a részleteit tudjuk elmesélni – mindenesetre a film fájó hiányossága volt, hogy Britney-t nem tudták megszólaltatni benne, és érdemben később sem reagált rá. Csak most, amikor a gondnoksága felfüggesztését indítványozta (sokadjára), és a bíróságon végre rendesen megnyilvánulhatott (először!), akkor ismertük meg a teljes képet. És az nemhogy nem mond ellent a New York Times feltételezéseinek és a #freeBritney mozgalomnak – tudniillik, hogy itt súlyos bűncselekményekről van szó, és Britney Spears segítségre szorul –, hanem tökéletesen megerősíti. Mint ahogy azt is, hogy Britney eddig azért hallgatott, mert nem beszélhetett. Ezt sem hagyták neki.

Persze vitatkozhatnánk azon, melyik a legmegrázóbb részlete annak a vallomásnak, amit nagyjából egy hete tett a bíróságon, és aminek a hanganyaga kikerült a netre, de számomra az egyik legfájóbb része a vége: amikor azt mondja, legszívesebben soha nem hagyná abba ezt a beszédet, mert tudja, hogy amint ez megtörténik, onnantól visszazuhan abba a helyzetbe, ahol mindenre nemet mondanak neki, ahol összezárnak ellene, ahol szisztematikusan bántják, és ahol kihagyják mindenből és magára marad. „És belefáradtam abba, hogy magányosnak érezzem magam” – mondja.

Itt áll egy 39 éves nő, aki nem nevelheti a gyerekeit, nem rendelkezhet a vagyona fölött (amiért ő dolgozott meg), nem dönthet a testéről (amelyből eltávolíttatná a fogamzásgátló spirált) és a gyógyszereiről (amellyel szedálják), nincs köze ahhoz a képhez, amit ismerünk róla, és nem bízhat senkiben. És köszönetet mond a bírónak, amiért egyáltalán meghallgatja.

Életében először kért nyilvános meghallgatást, hogy végre az ő hangja, az igazi hangja is eljusson az emberekhez.

Sok minden ugrik be ezt a felvételt hallgatva (aminek energiája, meggyőző ereje és hitelessége letaglózó), Judy Garland tragédiájától kezdve Amy Winehouse-on át mindazokig a sztárokig, akiket a szüleik kergettek ebbe a helyzetbe, aztán magára hagyták és kihasználták őket. Vagy azok, akik nem haltak bele ugyan, de tönkrementek, vagy egy időre kifordultak önmagukból, eljutottak a szakadék széléig, és már csak a rehabjaik miatt hallunk róluk. Esetleg azok, akik mai napig küzdenek az ellen, ahogy a show-biznisz és a nyilvánosság bánik velük, és rendre felemelik a hangjukat. Mert ahogy a dokumentumfilmből kiderül, sok mindenről szó van itt. 

Szó van arról, hogy szabad-e a kisgyerekeket beengedni a felnőttek kegyetlen világába (azon belül is az extrán kíméletlen show-bizniszbe), és elindítani őket azon az úton, amin hamarosan ők lesznek a családfenntartók, és a hozzátartozóik, menedzserük, egész környezetük jóllétéért felelősek. (Erről szólt az HBO dokumentumfilmje, amiről ITT írtunk korábban.) Szó van arról, fel lehet-e így nőni egészséges lélekkel (nyilván nem), és mi a következménye az elmaradt gyerekkornak. Szó van arról, túl lehet-e élni ép ésszel egy olyan gyors és drasztikus változást, mint ami Britney-vel történt 18 évesen, amikor megjelent a Hit Me Baby One More Time, és egyik pillanatról a másikra világsztár lett.

Szó van arról, mi történik azzal, akiből már serdülőként szexszimbólumot csinálnak, miközben egy olyan hazugságba is belekergetik, hogy még őrzi a szüzességét.

(Ez a disszonancia és hazugság önmagában pusztító lehet a személyiségre.) Szó van arról, mit foghat fel egy huszonéves lány abból, amilyen szerepbe a produkciói által kényszerült, és amit el kell játszania minden helyzetben, ha tetszik neki, ha nem. Mert azt is látjuk, mi van, ha egyszer csak már nem hajlandó erre (lásd Britney lázadását egy Las Vegas-i esküvővel, vagy később a kopaszra nyírt hajával). Szó van arról, hogyan bánik a show-biznisz a fiatal nőkkel – míg a férfiakkal nem. Ugyanez érvényes a sajtóra – mit tehet egy fiatal nő a lesifotósok hadával, és hogyan védekezhet az állandó fizikai fenyegetettséggel szemben (amit a rajongók és a sajtó mindenütt jelenlévő, árgus szeme jelent), ami mindenhová elkíséri, amint kiteszi a lábát az otthonából. És végül, hogyan kérődzünk mi, hír- és kultúrafogyasztók a hírességek tündöklésén és bukásán, amiről ITT írtunk korábban. 

A film egyik legmegrázóbb esete – aminek egy részére emlékezhetünk is, csak nem így, nem összefüggéseiben –, amikor Britney már a gyerekei láthatásáért küzd a volt férjével, Kevin Federline-nal. Egy nap nem bírja tovább nélkülük, autóba ül, és egy barátjával a fiúk házához hajt. Ám ott nem engedik be, amitől érthető módon még feszültebb lesz, a visszafelé úton pedig megállnak egy benzinkútnál, ahová (mint mindenhová) egy paparazzo is elkíséri, és zaklatni kezdi. Ő pedig egyik pillanatról a másikra felkap egy esernyőt, és ütlegelni kezdi vele a fotós autójának szélvédőjét. Hiszen még ebben a válságos helyzetben sem tartják tiszteletben a magánéletét, a privát szféráját! És mi történik? Másnap az ütlegelős képekkel van tele a sajtó (ez még nagyobb fogás is a paparazzónak), eljárás indul ellene rongálásért, és megint őt tartják elmebetegnek. Pedig, ha végigkövetjük az események láncolatát, és halljuk a paparazzo nyilatkozatát (aki semmilyen felelősséget nem vállal abban, hogy egy embert szisztematikusan zaklat), akkor nincs több kétség:

Britney volt az, aki a helyzetnek megfelelően, tehát normálisan viselkedett. Minden épeszű ember kijött volna a sodrából.

És máris eszünkbe jut Lady Diana tragikus élete és halála is… aki szintén túl fiatalon csöppent elviselhetetlen rivaldafénybe, és akit szintén a farkasok elé vetettek, majd magára hagytak.

A filmből az is tökéletesen kirajzolódik, milyen más egy nő helyzete ebben a szakmában, mint egy férfié, mennyi méltánytalan élcelődés, rosszízű vicc és megjegyzés céltáblája lesz (amit egy férfival szemben soha senki nem engedne meg magának, itt meg még a közvetlen környezete is hozzáteszi a magáét), és milyen nehéz, szinte lehetetlen számukra olyan embert találni, aki nem élősködni akar rajtuk, nem lehúzni akarja őket, uralkodni akar felettük, vagy nem érdekből keresi a társaságukat.

Végül eljutunk a gondnokság kérdésköréig is, ami maga az abszurdum. Józan ésszel legalábbis felfoghatatlan, hogyan történhet meg, hogy egy olyan ember, aki képes dolgozni és pénzt keresni egy hadseregnyi emberre, megfoszthatóvá váljon a saját keresete feletti rendelkezéstől, és a saját élete feletti irányítástól. Viszont a filmből (amelyben természetesen a gondnokaként kijelölt apa sem nyilatkozik) az is kiderül – a területen jártas jogászok közreműködésének tulajdoníthatóan –, hogy akit egyszer gondnokság alá helyeztek, az gyakorlatilag egy életre el van ásva: szinte esélytelen kitörni ebből a jogi helyzetből.

Britney Spears pedig ennek a manővernek akkor esett áldozatul, amikor a legösszetörtebb volt – az említett számos ok természetes következményeként –, mivel épp idegösszeomlással kezelték.

Ez tizenhárom évvel ezelőtt történt, és valóban nem tudott azóta szabadulni tőle, most jött el csak az a pont, amikor a korszellem változásának hála, és a saját bátorsága miatt (amiért képes volt ennyi idő után kiállni magáért) meghallották a hangját. És ebből most már ügy lett.

Fura, de mindebben a képtelen történetben (ami annyi sztár tragikus életének epizódjait sűríti magába) is a #metoonak van hatalmas szerepe.

A #metoo irányította rá a figyelmet az előadó-művészetek női szereplőinek kiszolgáltatottságára és kizsákmányolására.

A #metoo irányította rá a figyelmet a különféle bántalmazási módok elfogadhatatlanságára – legyen az szexuális, fizikai, verbális vagy gazdasági bántalmazás. Itt is egész biztosan jelen van legalább kettő belőle: a gazdasági és a lelki.

A #metoo hívta fel a figyelmet arra, hogy a sztárcsináló rendszer igazságtalanul és elnyomó módon működik, és tele van hatalmi visszaélésekkel. Maga a hatalmi visszaélés fogalma is a #metoo révén lett széles körben ismert. 

És innen tudjuk azt is, hogy a hatalmi elnyomásból és lelki bántalmazásból kikeveredni mekkora erőfeszítést igényel attól, akit évek-évtizedek óta éppen az erejétől és az önbecsülésétől fosztanak meg. Akivel szándékosan és szisztematikusan hitetik el, hogy nem képes önálló döntésre, önálló életre. És gyakran ez a legveszélyesebb része a folyamatnak, mert az elnyomó ezt már végképp nem tűrheti: akkor ugyanis lelepleződik, és elveszíti a hatalmát, úgyhogy itt már végképp nincsenek gátlásai. 

Ezért volt a legokosabb és legbátrabb dolog Britney-től, hogy múlt héten a bíróságon zárt tárgyalás helyett (amit a családjára és a gyerekeire hivatkozással javasolt neki mindenki) ő a nyílt tárgyalás mellett kardoskodott. Igaza volt:

most először a nyilvánosság lehet számára a menedék. Egyszer végre a visszájára fordulhat az, ami ebbe a helyzetbe kergette.

És ahogy az ezredforduló egyik szimbólumává vált azzal, ahogy berobbant, úgy most a szimbólumává válhat egy másik jelenségnek: az öntudatra ébredésnek. Hogy miért épp ő az, aki ekkora feladatra hivatott, az rejtély ugyan, hiszen ő továbbra is csak táncolni, énekelni és családot alapítani szeretne (meg időnként pihenni, de ez sem adatott meg neki), a sors azonban valamiért jóval többet rótt ki rá. Pedig Britney Spears nem forradalmár, nem aktivista, és nem egy intellektus. De valamiért rendre túl kell nőnie önmagán.

Gyárfás Dorka

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Michelangelo Di Battista/Sony/RCA