Angéla vagy három órája toporgott a zuglói trolimegállóban, mire fény gyúlt a szemközti ház harmadik emeletén. Nem értette, hogy a csodába kerülhette el a lányt, mikor surranhatott be úgy a kapun, hogy ne vegye észre.

Igaz, amikor jött a troli, mindig kicsit arrébb sétált, ne legyen útban senkinek, és ne higgye a sofőr, hogy felszálló.

És fél órája pedig megszólította egy idős asszony, nem tudja-e, hol van a Szegedi utca. Nem tudta. Nem ismerte a környéket egyáltalán.

Meg is lepődött, hogy a férje ide járkál. A város túlsó végében laktak. Autóval nagyjából egyórányira, hétköznap meg, amikor bedugul a város, másfél-két órába is telhet, mire ideér tőlük valaki. Hogyhogy van a férjének ennyi ideje ingázni? A munkahelye ráadásul Budaörsön van, éppenséggel az sincs közel Zuglóhoz.

Lehet, hogy pont ez a sincs közel a cél. Ez a lakás egy bolygó az űrben. Égitestek egyike, amelyek sosem keresztezik egymás útját, ellenben a napjuk ugyanaz, keringenek is körülötte kitartóan.

Angéla húsz órával ezelőtt tudta meg, hogy létezik ez a Zugló bolygó, azaz van ez a lány. Olyan elcsépelt módon derült ki a léte (véletlenül nyitva hagyott levél a felcsapott, konyhapulton felejtett laptopon), hogy a megcsalt feleség is eltöprengett rajta: van 2024-ben olyan ember a világon, aki még így bukik le? A férjén kívül.

Nem szerelmes sorok voltak egyébként a levélben, vagy enyelgő malacságok, hanem szikár instrukciók egy beszerelendő légkondi ügyében. A címzett a klímás volt, akit az ő férje instruált: hova menjen felmérni az igényeket. És azt is közölte a szűkszavú levélben, hogy ő este hét körül érkezik, de egy kedves barátnője fogadja majd, ha korábban érne oda, ne aggódjon.

Angéla tudta, miért csak hét után ér rá a férje. A régi osztálytársaival focizik délután öttől a belvárosban, ahogy minden hónap első csütörtökén harminc éve. Ezért aztán a gyerekeket sem lehetett ma rábízni, úgyhogy Angéla gyorsan felhívta a nővérét, ugorjon már át, és fektesse le őket, mert valószínűleg későn jön haza.

Úgy időzítette az érkezését, hogy biztosan elcsípje a férjét, és mélyen a szemébe nézhessen. És láthassa persze a nőt is, akivel jelenleg a férjén osztozik. Ha szükséges, kicsöngeti őket a lakásból akár, gondolta.

Hogy elhiggye, tényleg létezik.

Úgy képzelte, szép, szőke, karcsú és nagyon elegáns. Nem mintha a férjének kimondottan az ilyen nők tetszettek volna leginkább, de Angéla mégis ilyennek képzelte a férje szeretőjét. Úgy gondolta, az ő sármos, okos, nagymenő férje mellé igazából ilyen nő való. Nem olyan kis vakarcs, mint ő.

Vakarcsnak a férje hívta eredetileg, de az ő szájából édes volt ez a szó. Aztán idővel abbahagyta a becézgetést. Angéla, mondja attól fogva, amikor nagy komolyan közöl vagy kérdez valamit. Amikor megjön, vagy amikor elmegy. A kettő közt meg alig látja.

Nem tűnt föl, milyen nagy a házuk, csak mostanában. Pedig aggódtak régebben, hogy elég lesz-e az a négy szoba négyüknek. Egy esetleges harmadik gyerek is szóba került akkoriban. De mire sor kerülhetett volna az érkezésére, már egyikük sem akarta igazán, hogy jöjjön, szóval nem is beszéltek róla ezután.

Angéla nem értette, hogyan kerülte el a klímást, és hogyan kerülte el a lányt, akinek nyilvánvalóan haza kellett valamikor érkeznie, hogy felkapcsolja a villanyt, és beengedje a mesterembert. Meg az ő férjét.

Lehet persze, hogy egész nap itthon lebzselt, és kuksolt a sötétben egy darabig, vagy egy olyan helyiségben üldögélt, amelynek nem ide nyílik az ablaka.

De hol késik a férje? Mindjárt kilenc óra!

Vajon milyen lehet a lakás? Olyan, mint a filmekben a szerelmi fészkek? Plüss, meg toll, meg bézs falak darvakkal a tapétacsíkon?

A férje fizeti vajon a bérleti díjat? Bizonyára gáláns a fiatal szeretőjével. Angéla úgy képzelte, vörösrózsa-csokrokkal hordja tele a lakást, és talán még ékszereket is vesz a nőnek időnként, meg álomfehérneműket, amik tökéletesen passzolnak a feszes testre.

Angéla még sosem kapott fehérneműt a férjétől, de úgy vélte, jobb is így, mert biztosan rosszul állt volna neki, amit választott volna, és csak feszengtek volna mind a ketten, ha felpróbálja.

Angéla úgy érezte, egy évet, sőt ötöt, vagy még annál is többet adna az életéből, ha ő lehetne az a lány a harmadik emeleti ablak mögött. Gondtalan, fiatal, kacér teremtés, akihez az ő férje időnként szerelmesen, és vágytól tüzelve felsurran.

***

Anikó szabadnapos volt. Előtte huszonnégy órán át volt szolgálatban a kórházban, úgyhogy a délelőttöt átaludta. Úgy tervezte, tíz körül elmegy futni, de nem volt ereje kikelni az ágyból. Pedig megfogadta, hogy többet fog mozogni, mert megint felszedett pár kilót.

A fáradtság, amit részben a munka, részben a sok egyedüllét okozott, mindig oda vezetett, hogy túl sokat evett. Mindenféle vacakot ráadásul, abból, amit a kórházi büfében a látogatók meghagytak. A bőrén is kezd már látszani, hogy összevissza eszik, gondolta, miközben hosszasan vizslatta az arcát a fürdőszobai tükörben.

Egy óra körül B. ébresztette, hogy ne feledje, jön a légkondis estefelé.

Úgy volt, hogy B. is átjön, de aztán valami fontos üzleti találkozóra hivatkozva kimentette magát késő délután.

Anikó biztos volt benne, hogy szó sincs üzletről meg fontos ügyfélről, valójában a feleség talált ki valamit, hogy B. mégis csak hazamenjen. 

Az elején tisztázták, vagyis a férfi az elején megmondta, hogy a család az család. És velük marad, legyen akármekkora is ez a szerelem. De mert így mondta: szerelem, Anikó mégis csak reménykedett, hogy idővel változik a helyzet, idomul az érzésekhez, amit ők ketten egymásból kétségkívül kiváltottak. Az nem lehet, hogy egy ekkora tűzvész ne égessen el mindent, ami az útjában áll!, gondolta, de aztán teltek a hónapok, és a türelem úgy pergett le róla, mint a falról a vakolat.

Anikó egyre többször érezte úgy, hogy akármekkora is ez a szerelem, méltatlan, ahogy vele bánnak. Elveszik belőle, ami kell, ami meg nem, azt kiköpik, mint a dinnyemagokat.

Nem az első házasembert fogadta be az életébe. Tudta, mit vállal, amikor B.-t először felhívta magához. De annyira tetszett neki a férfi, hogy bemagyarázta magának, akkor is vele akar lenni, ha csak pár órán át tart az egész, aztán mindenki megy az útjára.

De B. maradt, igaz, ez a maradás azért nem volt egészen egyértelmű. Hisz két maradás közt több napra is eltűnt. Hazament. Anikóhoz mindig csak látogatóba jött.

Igaz, úgy viselkedett, mintha otthon lenne. Legalábbis egy ideje. Már nem kezdte el vetkőztetni a liftben. Nem rohanta le az előszobában. Sokkal inkább a hűtő érdekelte, mindig nagyon éhesen jött – ebédszünetben vagy vacsoraidőben.

Felvette a telefont, ha hívták. Az ágyban is. Szeretkezés közben nem, de akkor is össze-összerándult, ha megcsörrent a mobilja. Azt mondta, soha nem kapcsolja ki, amióta gyerekei vannak. Mi van, ha történik velük valami, és nem érik el. Soha nem tudná megbocsátani magának.

Anikó egyszer felhívta éjjel. Ki akarta próbálni, érte is aggódik-e. Kicsörgött a telefon, de B. nem vette fel. Azt mondta, fel sem ébredt, annyira ki volt ütve, de Anikó biztos volt benne, hogy le volt némítva a készülék. Abba az eshetőségbe bele sem akart gondolni, hogy B. esetleg a feleségével szexelt, amikor hívta. Azt mondta, már nem csinálják. És Anikó a saját érdekében hitt neki.

Látott a nőről egy csomó képet a Facebookon. Nem volt nehéz megtalálni, bár B. nem volt fenn semmilyen közösségi oldalon, kivéve a nagyképű LinkedInt. Nagyon szép nő a felesége, gondolta Anikó, és szomorú lett. Látott képeket a ház egyes szegleteiről is, a házéról, ahová ő soha nem tehette be a lábát, bár ott lakott a szerelme. A gyerekekről, akiket nem ő szült neki. A szüleiről, akiknek nem mutatták be. A feleség macskáiról, akiket B. eltűrt a házban, pedig allergiás a szőrre. A nyaralásról, ahová B. tavaly elment a családjával, miközben Anikó a húga családjával vakációzott a Balatonon, és gyakorlatilag ingyenbébiszitternek használták. 

B. a tengerparton összesimulva fényképezkedett a feleségével (436 lájk volt a kép alatt!). Előttük a két gyerek, mindenki szép barna és mindenki mosolyog. B. is, akinek ő állítólag eszeveszetten hiányzott a két hét minden egyes napján.

Anikó úgy érezte, egy évet, sőt ötöt, vagy még annál is többet adna az életéből, ha ő lehetne az a nő ott a tengerparton. Az a nő, akihez B. a tengerparton simul, akihez hazamegy, és aki mellé esténként az ágyba csusszan, miután lefektették a gyerekeket, és elpakolták a vacsora maradékait.

A klímás sem jött. Este nyolckor B. írt egy üzenetet, hogy az ürge mégis inkább másnap ugrik fel. Ha Anikó dolgozik, ő majd beengedi. És bocs. És szív.

Anikó belebújt a kabátjába, és elindult az éjjel-nappali boltba, elfogyott a kenyér. A troli nagy csörömpöléssel érkezett meg, amikor átment az úton. Egy nő ült a megállóban a fémpadon. Épp kibújt az egyik cipőjéből, és hangosan felszisszent, amikor lehúzta a titokzoknit is. Biztosan feltörte a sarkát a cipő.

Egy pillanatra találkozott a tekintetük, amikor Anikó a megállóhoz ért. 

Aztán az egyik átvágott a parkon, a másik meg nézte még egy kis ideig a szemközti ablakot a harmadikon, amely mögött most is égett az érzékien narancsos fényű lámpa, majd hazament leváltani a nővérét. Meglepődött, mert a férjét találta otthon. Virslit evett tormával, és javasolta, hogy nézzenek meg egy részt a krimisorozatból, amit múlt héten elkezdtek.

Anikó közben hazaért szatyrában a szikkadt kenyérrel, és arra gondolt, a szerelme talán épp most vacsorázik a világ legszerencsésebb asszonyával.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / iiievgeniy

Kurucz Adrienn