–

Félrelépés, kaland, viszony, szeretőtartás: a pszichológuskanapék és a válóperes tárgyalótermek örök toplistása a téma. Pedig amúgy lehet, hogy konkrétan nem is a hűtlenség vezetett végzetes töréshez, hanem inkább az utórengései, a gyász, az, ahogyan utóbb átíródott a közös történet, vagy ahogyan megváltoztatta a szereplők viselkedését a düh, a csalódottság, az intimitás és a bizalom elvesztése vagy a képtelenség a megbocsátásra, esetleg a bosszú a „fifti-fifti” jegyében.

Sok történetet hallgattam végig barátként (és persze nem állítom, hogy én szeplőtlen volnék, és sosem tapasztaltam vagy okoztam efféle sokkot), és blogom, a Madame Fregoli olvasói is osztottak meg velem bőven hűtlenséggel kapcsolatos igaz életmeséket (nem győzök elég hálás lenni a bizalomért).

Gyakorta volt az az érzésem, hogy a párok közt valójában maga a szex számít a legkevésbé, amikor egy hűtlenség okozta traumát kell feldolgozni.

Sokkal nehezebb azt hova tenni például, hogy hazudott az az ember – ráadásul egy másik nő/férfi miatt – akit a legközelebb engedtünk magunkhoz.

Fura, amnéziás állapotba kerül, akit megcsaltak, elveszti a múltja egy darabját, hisz az emlékeinek egy része hamisnak bizonyul, nem az történt, amire emlékszik. Máshol volt, mással volt, mást mondott, mást csinált… Boldog pillanatok emléke sározódik be esetleg, és fontos mondatok vesztik el örökre a jelentőségüket. 

Ráadásul nem csak a két ember közti viszony változik meg egy lelepleződés után. A feszültség, a veszekedések, a szakítás a szülő-gyerek kapcsolaton is teher, sőt, hatással van a többi családi viszonyra is, és barátságok is áldozatul eshetnek a kényszerű választásnak egy válás kapcsán, vagy a háborúnak, főként, ha az egyik fél árulásnak tartja azt, amit a másik lojalitásnak (falazásnak) gondol.  

Ma van Amerikában a hűtlenség okozta sebek napja

Egy Christina Ferguson nevű nő hívta életre, az Amerikai Pszichológiai Társaság egyik tagja, aki elmondása szerint maga is sokat szenvedett a hűtlenség miatt. Szerette volna valamiképp – e napon legalább – felhívni a figyelmet arra, mennyit árthatunk valakinek egy ártalmatlannak gondolt liezonnal is, és hogy ebben a percben is rengeteg ember őrlődik azért, mert úgy érzi, elárulták, és próbálja menteni az életéből, ami menthető.

Egy asszony köténye mindent eltakar?

Van egy ismerősöm, úgy hívják Angéla.

A férjének viszonya volt két évig egy fiatal lánnyal. Amikor napvilágra került az ügy, a férfi azonnal szakított a barátnőjével, és Angélát biztosította arról, hogy őt szereti, a lány csak passzió volt, és mindent kész megtenni azért, hogy visszaszerezze a neje bizalmát.

Angéla azt mondja, ekkortájt jött rá, hogy felesleges szívügyekben bárkitől tanácsot kérni, ugyanis mindenki a saját élményei, neveltetése, világnézete alapján fog nagy általánosságokat szajkózni, a konkrét esetet nem látja át igazán senki, és nem is akarja, mert a saját fájdalmát dramatizálja, ha borul az ismeretségi körben valahol a bili.

 Akit sokszor megcsaltak, azt mondogatta Angélának, hogy mit számít, nem „kopik el a cerka”, vagy fröcsögött, hogy „ez bosszúért kiált”. Aki maga is csalt már, megértőbbnek bizonyult általában. Az ügyvéd meg (Angéláé) a praktikum felől közelített, ismertette a jogokat és kötelességeket, majd összegezve a lényeget azt kérdezte az ötvenezer forintos vizit végén: „Biztos válni akar csak azért, mert félrelépett a férje? Ugyan már! Ismeri a mondást: egy okos asszony köténye sok mindent eltakar!”

– Sosem bocsátanám meg! – Dehogynem…

Zöldfülűként az ember el sem tudná elképzelni, mi mindent tolerál majd egyszer, tíz-húsz-harminc… év múlva, milyen kompromisszumokat köt majd, miféle döntésekre kényszerül.

A hűtlenségről és annak bocsánatos bűn voltáról (egyáltalán bűn voltáról) is egészen másként beszél általában egy ifjú szerelmes, mint egy hétpróbás negyvenes vagy egy sokat látott hatvanas.

De általánosítani még véletlenül sem szeretnék ebben a kérdésben, vaskalapos és szabadelvű akad minden korosztályban. 

De vajon mitől függ az, mekkora szenvedéssel jár a felismerés: a partner elkóricált? Miért van az, hogy az egyikünk belehal a tudatba, hogy őt elárulták, és évekig rugózik a fájdalmon, míg a másik ember legyint, hogy bagatell…?

Mint reakcióink elemzésekor mindig, ebben a kérdésben is az egyik leglényegesebb momentum, hogy mit láttunk odahaza, mit a tágabb környezetben, efféle esetekben? Milyen forgatókönyveket cipelünk a puttonyban?

Anya-apa tűrte? Félrenézett, ha a másik félrelépett? Vagy állt a bál, törtek a tányérok? Esetleg válás lett egy külső románc ára?

Nem tudom, megfigyeltetek-e hasonlót, de szerintem a megcsalás hullámtermészetű.

Sokszor láttam olyat, hogy valaki elkezdte a félrekúrástjárást egy családban vagy baráti körben, ahol addig tabunak számított a hűtlenség akár, és rövid idő múlva követői lettek a renitensnek, mintha amaz vezérürüként legitimizálta, bocsánatos bűnné (ki nem mondva menőséggé akár) keresztelte volna át a szeretőtartást, pláne, ha nem járt végzetes következményekkel a lázadás, nagy családi vésszel.

A külső minták mellett nyilván a saját előző kapcsolatok tanulsága is sokat számít, amikor egy helyzetet értékelünk – vagy csupán megszenvedünk. A tanult tehetetlenség itt is befigyelhet, ha például elkönyveltük, hogy „mindenférfiilyen”, akkor miért is strapálnánk magunkat az értelmezéssel. Nem szembenézni a kapcsolat hiányosságaival, homokba dugni (szomorú) fejünket, kényelmi szempontból és rövid távon nyerő stratégia lehet…

De az is lehet, hogy nem is stratégiáról van szó, hanem világnézetről

Hogy nő és férfi egyenrangú ezen a téren, az még ma sem egyértelmű a világ nagy részén, és nem is kell messzire mennünk, hogy olyan embert találjunk, aki szerint, ha egy nő félrelép, az más, mint, ha egy férfi csapodár, hisz ő természeténél fogva válogatós – értsd: poligám.

Nagyon nem mindegy, mi van az origóban, milyen elvhez társul a gyakorlat: megcsalni a másikat szabad, bocsánatos vétség vagy halálos bűn?   

Ugyanennyire fontos, hogy az évekig-évtizedekig a megbillent kapcsolat felett kísértő féltékenység mélyén sokszor pszichés problémák állnak (ha ezek ágyaznak meg a traumának, akkor jó nagy vihar tud kerekedni.) Nagyon nem mindegy a sérülés komolysága szempontjából, hogy egy olyan embert csap-e be valaki, aki alapvetően rendben van önmagával, vagy egy önbizalomhiányos, szorongó valakit, aki retteg a másik elvesztésétől, mert úgy érzi, nélküle nem komplett, és sosem talál magának új párt, vagy senki sem fogja szeretni.

Az újrakezdés (mással vagy egyedül) lehetőségének adott esély nagyon sokszor számít a konfliktus alakulásában, a trauma feloldásban, ha kimondja valaki, ha nem. Különféle (egzisztenciális, gyereknevelési, párkeresés nehézségeivel kapcsolatos) érdekek felül tudják írni a sérelmeket – vagy legalábbis a megélés intenzitását, azt, szabadon ereszti-e valaki a dühét, esetleg visszafogja.

Hisz, ha tegyük fel, úgy érzi, a békekötésnek, a megbocsátásnak értelme van, racionális oka (például a gyerekek nyugalma, vagy az időskori magány elkerülése), akkor talán a feszítő érzések is könnyebben kicsatornázhatók. (Hisz tudható, nemcsak az számít, mit érzünk, hanem az is, mit gondolunk arról, amit érzünk. Hogyan kommentáljuk, magyarázzuk, meséljük a történeteinket, azt, amit a másik tett, azt, amit mi magunk – akár át is írhatja az átcsomagoló narráció az emlékeket hosszú távon, mert már nem az rémlik, ami történt, hanem az, amit elmeséltünk százszor.) 

Ha pedig egy kapcsolatnak vannak tartalékai, ha maradt benne érzelem, közös cél, lehetőség a folytatásra, akkor elemi érdeke is az embernek, hogy feltuningolja azt, ami előrevisz, és visszanyomkodja, ami blokkol: gyógyítani akarja a sebeket így vagy úgy, nem örökösen piszkálni azokat koszos kézzel, hogy elmérgesedjenek.

Képünk illusztráció – Forrás: Getty Images

Persze nem mindig saját döntés kérdése, beleragadunk-e a múltba, vagy optimistán továbblépünk

A hurráoptimizmus mérgező, mondta Háy János egy interjúnkban, sosem felejtem el. (Mert az hiteti el velünk, hogy mindent meg tudunk oldani megfelelő hozzáállással, ami hamis elvárásokat szül önmagunkkal szemben.) 

Bizonyos esetekben a hűtlenséget azért nem tudja feldolgozni valaki (hiába mondogatják neki jóakaratú türelmetlenséggel, hogy „lépj már túl, engedd már el…”), mert a megcsalás is okozhat poszttraumás stressz-szindrómát, amit elsősorban veterán katonákkal kapcsolatban szokás emlegetni.

Miről is van szó?

Röviden és leegyszerűsítve, ha valamilyen esemény nagyon erős tehetetlenségérzést és félelmet vált ki bennünk, és a traumát nem tudjuk feldolgozni, akkor először is mindent megteszünk, hogy ne kelljen újra átélni, kerüljük a rá emlékeztető helyeket, szituációkat, nem beszélünk róla, de a rémálmainkban, emlékbetöréseinkben, kényszeres gondolatainkban jelen van, és emiatt feszültek vagyunk gyakran, dühösek, ingerlékenyek, nehezen megy a koncentrálás.

(Ha ilyet tapasztal valaki, akkor ne legyen szégyenlős segítséget kérni! Ezen az állapoton a partner nem tud segíteni, hiába tesz meg mindent, hogy kisimogassa a fájdalmat, ez már nem róla vagy a tetteiről szól elsősorban, hiába bűnhődik érte, és az önmarcangolás sem pusztítja a démont, túl mélyre került.)

Tilos vagy minek?

Esther Perel pszichoterapeuta-író szerint vannak kizárólagosságon-, és vannak a kötődés egyediségén alapuló párkapcsolatok.

Belátható, hogy utóbbiaknak könnyebb túllendülni egy hűtlenségi krízisen.

Ha egy pár közös életének az az egyik alapszabálya, hogy „én a tiéd, te az enyém, és van az ellenséges világ, meg mi ketten összekapaszkodva ellene”, akkor egy félrelépés lék lehet a közös bárkán. Ha viszont egy pár elsősorban úgy definiálja magát, hogy „szuperjók vagyunk együtt, és jöhet bárki, nálam-nálad jobbat úgysem találunk, legfeljebb másmilyet”, akkor elfogadni is könnyebb egy harmadik ideiglenes felbukkanását, mert nem egzisztenciális bizonytalanság, pánik alakul ki valakiben.  

Perel hangsúlyozza, hogy a „mi tilos másokkal” szabályoknál célravezetőbb és megtartóbb a „miért akarunk egymással lenni” tisztázása, kimondása.

Azok, akik merev elvek mentén gondolkodnak, (a hűtlenséget például egyértelműen megbocsáthatatlan bűnnek gondolják), kevésbé képesek integrálni egy konfliktus tanulságait a kapcsolatuk újjáépítésébe. Ők nehezebben fogadják el azt is, hogy időt kell adni a csalódás okozta gyásznak és a megbocsátásnak, és ez nem pár napot vagy hetet jelent.

Egy titkos viszony véget vethet egy házasságnak, de van olyan is, hogy megerősíti hosszú távon, mert rámutat olyan hiányokra, rossz mintákra, amelyek amúgy csendben gyilkolták volna a kapcsolatot. Így viszont a nagy vihar átrendezi a terepet, és esély teremtődik a gyógyulásra.

Megfogalmazódhatnak a miértek, és a hogyanok, az új játékszabályok. Ez nem azt jelenti, hogy bizonyos emlékek nem lesznek egyáltalán fájdalmasak idővel, és nem is reális cél ezt kitűzni magunk elé.

A lényeges kérdés inkább az, hogy a mindennapokra rátelepszik-e egy trauma vagy sem. Bénít minket vagy ösztökél, de legalábbis nyugton hagy jobbára, és nem kerül-e újra és újra jokerlapként a vitákba a „de te megcsaltál”?

A hűtlenség mocsara

Vannak párok, róluk is ír Esther Perel, akik hosszú éveken át henteregnek egy affér miatti keserűségben, önvádban és önsajnálatban. Mintha beakadt volna a tű a lemezen, ugyanazokat a köröket futják, ugyanazokat a párbeszédeket ismétlik. A lényeg a sérelmek sorolása, a vádaskodás. Addig sem kell a valós problémákról beszélni. Mintha bezárták volna magukat egy közös kalitkába, és eldobták volna a kulcsát.

A műtét sikerült, a beteg meghalt

Nagyon gyakori Perel szerint az is, hogy egy affért túlél egy házasság látszólag, minden megy tovább, mintha semmi sem történt volna, de valójában az intimitásnak lőttek, és bár úgy csinálnak a felek, mintha minden rendben volna, némán szenved valaki, vagy akár mind a két fél. Nincs cirkusz, de a feszültség tapintható.

Illúzió azt hinni, hogy a szeretet, a tapintat és az idő önmagában begyógyítja a sebeket. Le kell menni a mélybe, szembe kell nézni az érzésekkel, gondolatokkal, akkor is, ha ez fájdalmas, különben nincs tanulság, és valódi továbblépés sem.

Kurucz Adrienn

Forrás: ITT és ITT, valamint: Esther Perel: Affér, Cor Leonis kiadó

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images