A lány, aki bűvészkalapban vitte magával az életet – Tompos Kátya emlékére
Emlékszem, a Nemzeti Színházban láttam először színpadon tizenkét évvel ezelőtt: akkor épp a Csongor és Tünde Ledérjeként mutatta meg, hogy a világ még akkor sem lehet fekete-fehér, amikor mindenképpen annak akarjuk látni. Ha őt néztük, tudtuk: valójában minden apró rezdülésekből áll össze egyetlen nagy egésszé. Ő pedig nem csak megélte, de ki is fejezte az összeset. Olyan színésznő volt, akit figyelve azt gondoltuk: biztosan tanulni is kell ezt a mesterséget, de hogy muszáj rá születni, az kétségbevonhatatlan. Tényleg leírtam, hogy volt? Tompos Kátya volt? Ma reggel óta nem hiszi senki sem, aki hallja. Pedig mindenki Kátyája hajnalban fogta a világot rejtő bűvészkalapot, és elvitte magával az életet. Széles-Horváth Anna írása.
–
Nem csak azért merem leírni, hogy „mindenki Kátyája”, mert hetekkel ezelőtt, amikor a betegségének széles körben híre ment, egy emberként fogott össze ez a kicsi, a Facebook-hírfolyamon (is) naponta többször többfele szakadó ország, hogy a szeretetéről biztosítsa, illetve támogassa a lehetséges külföldi kezelését. Hanem amiatt is, mert Kátya azoknak a népszerű művészeknek az egyike volt, akire valahogy szinte mindenki úgy gondolt, mint akit ismer. Mint aki teljesen közénk való.
Aki bármikor szembejöhet, leülhet mellénk egy padra, és átbeszélhetjük vele az életet. Mint akinek zseniális tehetség jutott ugyan, de soha nem élt vissza vele, vagy nem éreztette, hogy ez ne lenne teljességgel természetes velejárója a dolgok alakulásának.
A bizalmunkat pedig nemcsak az alakításaival érdemelte ki, hanem valószínűleg azzal a hiteles emberi hozzáállásával is, amellyel a munkája közben a legnagyobb mélységekig engedett be minket: miközben a hétköznapjait megtartotta saját magának. Nem éreztük, hogy ez nehezére esne, és valószínűleg nem is esett.
A játékért játszott. A zenéért zenélt. A dalért énekelt.
A híradások szerint két éve küzdött a betegséggel, de nem akarta, hogy kitudódjon. Sok kollégája, barátja akkor értesült az állapotáról, amikor a közönsége. Hosszas győzködés után ugyanis beleegyezett, hogy gyűjtést szervezzenek a külföldön elérhető kezelésre. Így utolsó heteiben talán ő is megélhette azt a kézzelfogható szeretetet, ami özönvízként sodort el minden más aktualitást a közösségi médiában egy közönséges csütörtöknek induló májusi napon, és mutatott rá: mennyit jelent az embereknek az, amikor valaki őszintén, szeretettel, hivatástudattal, szerénységgel ad reményt, kétségbeesést, kérdéseket és feloldozást a színpadon vagy a filmvásznon.
Nem tudom, hányszor pörgött le a YouTube-videóim között az elmúlt években – több más kíséretében – Cseh Tamás Dosztojevszkij és az ördög című dala Kátya előadásában. Képtelen voltam megunni, ahogy érzékenyen, humorral, egyszerre groteszkül és érzelmesen meséli el az egyik legnagyobb orosz író történetét, miközben félreérthetetlenül tolmácsolja a művészet egyik örök igazságát: „…írónak a tapasztalat, a szenvedés drága kincs”.
Bárcsak ne kellett volna ilyen szenvedést megélned, Kátya! Ha téged figyeltünk vagy hallgattunk – legyen az épp egy szerep, vagy a saját koncertjeid –, mindig mindent láttunk: nem volt csak ez, vagy csak az. Dráma, eufória, öröm, kétség, szabadság, fogság, félelem és megnyugvás.
Ha Kátyát néztük, az életet néztük. De akkor most mégis hova fog tűnni az élet?
Kátya tehát közülünk való volt, de közben mégis annyira különleges: ezért pedig valahogy csak még jobban szerettük. Már a nevét is jó volt kimondani. Katalin végül mégis csak Kátyává változott (ahogy nagymamája hívta): amit soha senki meg nem kérdőjelezhetett, mert ebben a rövid kis szóban benne volt az ő egész esszenciája. A tartás, az érzékenység, az egyéniség, a játékosság. Büszkén mesélt az orosz–magyar identitásáról, és talán éppen ez az izgalmas, sokrétű, történelmi viharokat, vonzásokat és ellentmondásokat magában rejtő származás adta az alapját annak a hatásnak, amivel mindent és mindennek az ellenkezőjét is kiolvashattuk belőle a színpadon.
Országos ismertséget egy közönségfilmmel szerzett magának: a Valami Amerika 2. képkockáin elénekelt Magányos csónak pedig mára kultikus dal lett. Megszámolni sem tudnám, hányszor hallgattuk a lakótársaimmal érzelmi viharok közepette a plafont bámulva, vagy épp üvöltve a szöveget a kollégiumi szobánkban.
„Túl fog élni ezer vihart” – kiabáltuk együtt vele, aki még a gengszter lányának szerepébe is annyi finomságot, humort és törékenységet tudott csempészni, hogy lehetetlen volt nem azonosulni a karakterével.
Tompos Kátya egyszerre volt egy múltból itt maradt orosz díva, egy játékos, mulattatni akaró udvari bohóc, az elegáns nővé ért Eliza Doolittle, de az egyszerű, mindannyiunk hangján szóló naiv, tanulatlan virágáruslány is.
Elhittük, ha boszorkányálarc mögé kényszerített szerelmes lányként nézett ránk, és azt is, ha Csehov egyik hőseként mutatkozott be, aki egyelőre még a saját útját keresi. Elgondolkodtunk azon – minden alkalommal, amikor hasonló dalt hallhattunk tőle –, talán egyes verseket csak azért vetettek papírra egykor, hogy később majd az ő hangján újra életre kelhessenek.
A Csongor és Tündében, amelyben először láttam színpadon, a szereplők ég és föld között járva nem mindig tudták, éppen hol kellene inkább helytállniuk. Kátya az én szememben valahogy éppen így bolyongott a világok között, de egyáltalán nem elveszetten: csak éppen úgy, mint akinek mindenhová bejárása van.
Nem tartotta titokban, amit ő láthatott, de mi nem: folyamatosan erről mesélt nekünk a dalaiban, az estjein és a szerepein át.
Most azonban éppen úgy, ahogy akkor, 12 éve abban a darabban: felvette a vándorbatyut, és a bolyongás végeztével, egy dalt énekelve már az ég felé tart.
Isten veled, Kátya!
Szavaink továbbra sincsenek.
Csak a tudat: nem csupán annak örülhetünk, hogy köztünk jártál, de annak is, amit magad után itt hagytál nekünk.
Kiemelt kép: Tompos Kátya hivatalos Facebook-oldala
