Olyanok, mintha élnének: a fajjúmi múmiaportrék rejtélye

–

A fajjúmi portrék úgy hatnak ránk, mintha tegnapelőtt festették volna őket – az érzelmek széles skálája fedezhető fel rajtuk. Holland Cotter, a New York Times neves publicistája szerint: 

„Itt van a legszebb lány a gimiből, meg a 6/10-es önelégült pasija, akihez hozzáment. Aztán egy távoli unokatestvér, egy feledhető főiskolai cimbora, és még egy régi szerelem is, akit inkább elfelejtenél. 

És vannak idegenek, akik valójában nem ismeretlenek. Mert ugye, hogy láttad azt az idős urat a metróban? Az uniszex ruhát viselő fiatalember mellett pedig biztos, hogy elhúztál az utcán.

És ki az a nő a szemközti szobában, smaragd nyaklánccal és lesújtó arckifejezéssel? Egy Anne vagy egy Alice, láthatóan túl van terhelve. Át kellene menned hozzá, hogy beszélgess vele, de ő csak a saját világában él.”

Ismerősek az arcok

Pedig ezeket az arcképeket közel kétezer éve festették Egyiptomban.

Az első nagyobb kutatást Sir William Flinders Petrie angol régész végezte a századforduló idején, a Fajjúm-oázisban.

Ez a fajta múmiaportré a Nílus mentén számos helyen fellelhető volt. Jelenleg megközelítőleg ezer ilyen lelet őriznek a világ különböző múzeumaiban.

A portrék sajátosan ötvözik a görög-római és az egyiptomi halotti kultusz elemeit, ami nem is csoda, hiszen egy multikulti időszakban születtek. Akkor, amikor Egyiptomban a görögök után a rómaiak uralkodtak, a népesség és így a kultúra is igen kevert volt. 

Az egyiptomiak mumifikálták a halottaikat, ám a görög-római világban a holttesteket elégették. Azonban a holtak őrizték a család jólétét, és a házi szentélyben szobrokon, domborműveken örökítették meg őket, vagy megőrizték halotti maszkjukat. A fajjúmi halotti maszkok e kétféle temetkezési szokás keveredése révén jöttek létre.

A halottakat mumifikálták, ám a múmiákat a családi szentélyben állították fel, s hogy emlékezhessenek az arcukra, egy festett portrét kötöztek bele a testet körbeölelő bandázsba. Általában csak több generáció elteltével temették el őket a sivatag homokjába, amikor már senki sem emlékezett arra, kik voltak ők.

Expresszivitás kétezer éve

Cartwright szerint a múmiaportrék többféle stílust képviselnek, azonban a legexpresszívebbek a pompeji mozaikok kifejező erejével bírnak. Ám sok mindenben megelőzik a saját korukat, például a bőrtónusok színvilága, az árnyékolás technikája, valamint a szemek naturalisztikus megfestése legközelebb a reneszánsz nagy mesterek festményein érhető tetten. 

Mike Dash történész szerint éppen a giccshatárig eltúlzott, nagy szemek hatnak ránk ilyen erősen, és az, hogy a portrék egyenesen a szemünkbe néznek, mintegy keresve a szemkontaktust, felkínálva nekünk a személyiség megismerésének lehetőségét.

A festmények többsége ugyanis igen részletes, finoman kidogozott arcvonásokat mutat, valódi portrénak érzékeljük őket. A kutatók egy része szerint erre azért volt lehetőség, mert az elhunytak életükben ültek modellt a halotti maszkjuk megfestéséhez. Nyilvánvalóan egy idealizált kép készült róluk, mindazonáltal valósághűnek kellett lenniük, mivel a cél az volt, hogy a személy lelke visszataláljon a testhez, ám ehhez fel kell ismernie – ami valljuk be, múmia állapotban nem is olyan egyszerű. 

Mondhatjuk tehát azt, hogy a portrék egy olyan idealizált képet festettek az elhunytról, amilyen szépséggel majd a túlvilágon fog megjelenni. Valószínűleg ehhez tartozott hozzá a nagy szemek ábrázolása is, amely a gyermeki ártatlanságot, a megtisztult lélek szépségét volt hivatott kifejezni.

Ám több kutató felveti, hogy az idealizált arcok túlzottan hasonlítanak egymásra, s valójában néhány jól differenciált sémát követve festették meg őket. Ez azért is elképzelhető, mert igen sok ilyen lelet került elő, és valószínűleg ezrével rejti még a sivatag homokja az ilyen típusú halotti táblaképeket. Mivel az arisztokrácia körében divat lehetett ilyen maszkot készíteni, a kutatók úgy vélik, hogy egy teljes festőiparág épülhetett ki a gyártásukra, és az alkotók, önmaguk munkájának megkönnyítésére, bizonyos sémákat hoztak létre, amelyeket azután a valós személy arcához szabták. 

Különleges technika

A fajjúmi portrék expresszivitása lenyűgöző, különösen, ha tudjuk, hogy mindössze négy (!) színt használtak az alkotók az arcképek megfestéséhez. Ez az úgy nevezett görög négyszín-paletta, más néven Apellész-paletta, amely krétafehérből, faszénfeketéből, sárga és vörös okker színekből állt.

A múmiaportrék expresszivitásának egyik titka a festőtechnikában rejlik, amellyel a faalapra felvitték a képeket. Az úgynevezett enkausztika lényegében az olajfestés elődjének tekinthető. Lényege az, hogy a festék kötőanyagát, a méhviaszt melegen keverik a színezőanyaghoz, és így is viszik fel a felületre. Maga a festék olyan, mint egy színes viaszréteg, így nem repedezik és ellenáll a víznek, a párás levegőnek is. Az ilyen táblaképek színei nem fakulnak, mint ahogy a fajjúmi múmiaportréknál is látjuk, amelyeket közel kétezer éve festettek meg. 

A technikát elsősorban az i. e. II. századtól az i. sz. IV. századig használták, majd egészen a XIX. századig feledésbe merült. Hogy miért, nem tudjuk pontosan. Az bizonyos, hogy elég fáradságos festőtechnika volt. Igen gondosan kellett kiválasztani a méhviaszt, az egyiptomi méhek lépet fedő, fehér viasza volt a legalkalmasabb erre a célra. Maga a viasz megfelelő hőfokon tartása sem lehetett egyszerű, egészen addig, amíg fel nem fedezték az elektromosan fűthető palettát, ami megfelelő hőfokon tartotta viaszfestéket. Az art deco előszeretettel használt technikája volt ez, amihez lökést adott Tutanhamon sírjának felfedezése, amely egyfajta Egyiptom-kultuszt indított el a XX. század elején Európában és Amerikában.

Érdekes, hogy a fajjúmi portrékat falapokra festették, és olyan fákat használtak alapanyagul, amelyek nem voltak a korszakban fellelhetők Egyiptomban. Elsősorban hársfát, időnként tölgy- vagy ciprusfát is. A kutatók úgy vélik, hogy azért ezeket használták, mert minőségi faanyagok.

Egyrészt jól ellenállnak az időnek, kiválóan hasíthatók vékony lapokra, amelyek azután gőz fölött meghajlíthatók, így a maszk pontosan illeszkedett a halott arcára. Másrészt ezek a faanyagok igen drágák voltak, tehát kifejezték az elhunyt gazdagságát. 

Kik voltak ők?

Nem igazán tudjuk, mivel a múmiaportrékon, kevés kivételtől eltekintve, még a neveket sem tüntették fel. Annyi bizonyos, hogy ilyen portrékat csak a legjelentősebb és legtehetősebb családok tagjai engedhettek meg maguknak, hiszen a mumifikálás önmagában is drága procedúra volt, a halotti portré festése pedig csak tetézte a költségeket. A ruházat, az ékszerek, illetve a frizura alapján a kutatók feltételezik, hogy mindenképpen a vezetői réteg tagjai lehettek az elhunytak. A férfiak közül többen katonák, papok, vagy hivatalnokok, ám hogy kik voltak ők pontosan, valószínűleg sohasem tudhatjuk meg.

Salima Ikram pakisztáni egyiptológus szerint az egyik legmegrendítőbb portré egy tíz év körüli kisfiút ábrázol. A képen azonnal feltűnik, hogy a gyerek hajának jó részét leborotválták, illetve középen meghagytak két tincset.

Ikram szerint ez azt jelzi, hogy a kisfiú nagyon beteg volt, s a szülők kétségbeesésükben egy vallási ceremónia részként vágták le a haját. A meghagyott két tincs arra szolgált (volna), hogyha a gyermek felgyógyul, akkor ezt a két tincset temették volna el helyette. 

Egy kettős portrén szereplő két férfi személyazonosságának, illetve kapcsolatuknak a kiderítése már hosszú évtizedek óta foglalkoztatja a kutatókat. A kör alakú tondón két férfit látunk, akiket sokáig testvérként azonosítottak. Ám az újabb kutatások alapján úgy tűnik, hogy egy meleg pár közös halotti maszkja lehet. Az nem kétséges, hogy a két férfi között szoros kapcsolat lehetett, hiszen csak családtagok készítettek közös halotti maszkot.

A tondó jelenleg a Kairói Egyiptomi Múzeumban található, és éppen azok a festői sémák, ikonográfiai jelzések keltettek fel a kutatók figyelmét, amelyeket említettünk. A halotti maszkon nincsenek nevek, csak egy dátum, de évszám nélkül. A két férfi közül az egyik idősebb, a másik fiatalabb, és láthatóan hasonlítanak egymásra. Ám ez a hasonlóság, a mai vizsgálatok szerint, csupán a portréfestők által alkalmazott sémákból ered.

Ráadásul a fiatal férfi arcképén olyan ikonográfiai jeleket rejtettek el, amelyek egyértelműen bizonyítják, hogy az idősebb szeretője volt. Ilyen például a feltűnően világos bőrszín, ami a nők, illetve a fiúszeretők jelzése volt a korabeli ábrázolásokon.

A kettős portrét egyébként Antinoöpoliszban találták meg, abban a városban, amit Hadriánusz szeretője, Antinóosz halála után, fájdalma kifejezése végett emeltetett. Ráadásul a megistenült Antinóosz szoboralakban megjelenik a fiatalabb férfi vállánál a képen. Elképzelhető, hogy a tondó is egy olyan emlék, amivel a férfi szeretők halálon túli hűségüket fejezték ki egymásnak, vagy az ifjabb férfi halála után festette a szerelme, fájdalma kifejezéseként. 

Forrás: britishmuseum.org; mikedashhistory.com; szepmuveszeti.hu; artmagazin.hu; festomuveszmagazin.com; freud.org.uk; quod.lib.umic

Kiemelt képek: Getty Images /Roger Wood / Contributor; Getty Images / Sepia Times / Contributor; Getty Images / Print Collector / Contributor

Miklya Luzsányi Mónika