Ő volt Irvin D. Yalom nagy hatású mestere: 10+1 erős gondolat Rollo Maytől

–

Gyorstalpaló: kiről is van szó?

Rollo Reece May (1909–1994) Ohio és Michigan állam kisvárosaiban nőtt fel a XX. század elején, négy fiatalabb és egy idősebb testvér mellett. Mai fogalmaink szerint parentifikált (szülősített) gyerek volt: apja korán elhagyta a családot, nővére pedig súlyos mentális nehézségekkel küzdött, így sokszor Maynek kellett gondoskodnia róla, és a kisebbekről is.

Magányos fiú volt, a környékükön lévő Saint Claire folyót később úgy jellemezte, mint „tiszta, démoni és gyönyörű barátját”.

A becenevét kezdetben állítólag ki nem állhatta: anyja szólította „Little Rolló”-nak egy XIX. századi mesekönyv-sorozat főszereplője után. Ám amikor May megtudta, hogy Rollónak hívták a híres X. századi vikinget, Normandia első uralkodóját is, megbarátkozott a névvel. 

Fiatal felnőttként három évig angolt tanított Görögországban, majd Alfred Adlertől tanult, később pedig a szintén világhírű Erich Fromm volt a kiképző terapeutája, igaz, vele összevesztek, így végül Fromm feleségével, Frieda Fromm-Reichmannal fejezte be a folyamatot. Mint azt dr. Kőváry Zoltántól megtudtam, Rollo May Budapesten is járt, sőt magyar szerelme is volt, de ez a történet még feltárásra váró kutatási terület. May, akinek mentora és közeli barátja volt Paul Tillich német-amerikai filozófus, lelkészként is dolgozott pár évig, majd a Columbia Egyetemen doktorált klinikai pszichológiából.

Sorsfordító élménye volt az is, hogy korábban, a II. világháború alatt tuberkulózisa lett, és másfél évet töltött a New York-i Saranac Lake nevű kisváros közelében fekvő szanatóriumban. A szenvedés, a betegséggel való megküzdés sokat formált rajta, illetve ebben az időben kezdett el olyan szerzőket olvasni, mint Kierkegaard. 

Rollo May életéről, munkásságáról persze monográfiákat lehetne írni. Három évtizeden át volt terapeuta Manhattanben, később pedig San Francisco környékére költözött. Olyan könyveket adott ki – például a Love and Will (Szeretet és akarat), The Meaning of Anxiety (A szorongás értelme) vagy a The Courage to Create (Az alkotás bátorsága) –, amelyek bestsellerré váltak a tengerentúlon.

Tudománytörténeti jelentőségét emellett az adja, hogy ő volt az, aki az Európából induló egzisztenciális irányzatokat megismertette az amerikai szakemberekkel és az ottani nagyközönséggel. 

Miért kéne felfedezni a létezést? Hiszen élünk!

Rollo May szerint a modern ember saját magáról alkotott képe, valamint önmagának, mint felelősségteljes egyénnek a megtapasztalása a XIX. századra teljesen szétesett – részben azért, mert az őt körülvevő világ is darabokra hullott. Szétvált a vallás és a hétköznapi élet, az etika és az üzlet, elaprózódtak a gyárakban a munkafolyamatok, fejlődött a technológia, a városok lakosai pedig nemcsak a természettől idegenedtek el, hanem a saját érzelmeiktől és a testüktől is. 

Ami pedig a pszichológiát illeti, May úgy látja, Sigmund Freud egyik nagy érdeme éppen abban állt, hogy a „mélylélektani meglátásokat átültette korának természettudományos közegébe”. Viszont mind a pszichoanalízisben, mind a viselkedést tanulmányozó behaviorizmusban eluralkodott a módszer dicsőítése – ami sok szempontból azóta is tart.

Elkezdtük biokémiai folyamatok, drive-ok (motivációk, ösztönkésztetések), statisztikák, faktorok segítségével leírni az embert, ám ezzel el is tárgyiasítottuk őt, és hiába igyekszünk többet megtudni róla, gyakran pont a lényeg mellett megyünk el.

Hasonló dolog megtörténhet a terápiában is: ha a résztvevők túlságosan a lélektani fogalmakra, diagnózisokra, módszerekre koncentrálnak, az a jelenlétet, a köztük létrejövő kapcsolódást akadályozhatja. 

Az, hogy felfedezzük – vagy újra és újra felfedezzük, szem előtt tartsuk – a létezést, egyaránt fontos tehát a pszichológia tudományában, a terápiás folyamatban és a saját életünkben is. Hogy miért, és hogyan érdemes visszacsempészni a szürke hétköznapokba a létezés élményét, May izgalmasan kibontja a könyvben – én most csak pár gondolatot emelek ki tőle ízelítőül. 

#1 „Az őszinte találkozásban mindkét ember megváltozik, ha csak percekre is.”

May azt mondja, amikor találkozunk valakivel, az kisebb vagy nagyobb mértékben ugyan, de mindig szorongáskeltő és örömszerző egyszerre, hiszen megbolygatja a világhoz való viszonyunkat. Egy alapvető dilemmával szembesülünk ilyenkor: mennyire engedjük közel a másikat, vagy lépjünk ki hozzá?

A részvétel mindig kockázatos, hiszen ha túl messzire merészkedünk, elveszíthetjük saját magunkat, az identitásunkat. Ha viszont mereven elzárkózunk, akkor a világunk egyre inkább beszűkül, összezsugorodik, a beszabályozott viselkedésünk rabjai leszünk, egy ilyen pszichés térben pedig nem lehet fejlődni. 

#2 „Megeshet, hogy napjainkban, a konformizmus és a kívülről irányított ember korában […] az ember oly mértékben szétforgácsolódik a mások életében való részvétel és a velük való azonosulás során, hogy végül kiüresedik a saját létezése.” 

Rollo May könyve négy évtizeddel ezelőtt jelent meg: hol voltak még akkor a közösségimédia-felületek, vagy a streaming-szolgáltatók? May tulajdonképpen arra figyelmeztette olvasóit, hogy a központosultságunkat, az autentikus, hiteles létezésünket úgy is el lehet veszíteni, ha folyton másokkal azonosulunk, másokhoz méricskéljük magunkat, vagy kívülről készen kapott szerepeket veszünk fel. Napjainkban tehát, amikor vakon követünk influenszereket vagy paraszociális kapcsolatokba ringatjuk magunkat a sorozatok szereplőivel, valamennyire a saját életünkből vonulunk ki. 

#3 „A létezést alárendeljük a funkciónak; az ember nem emberként azonosítja magát, hanem mint jegyárus az aluljáróban, zöldséges, professzor, telekommunikációs vállalat alelnöke vagy egyéb gazdasági szereplő.”

A létezésünket azáltal is ki lehet üresíteni, mondja May, ha teljes mértékben a munkánkkal, a pozíciónkkal azonosulunk. Ráadásul ha ez a helyzet – teszem hozzá én –, az roppant veszélyes állapot: akkor a munkahelyi konfliktusaink, kudarcaink sokkal jobban megrengetik az önértékelésünket, hiszen nincs is hova, kihez nyúlnunk, hogy töltekezni tudjunk. Vagy az is előfordulhat, hogy nem engedjük meg magunknak a pihenést, mert akkor úgy érezzük, semmik vagyunk, haszontalanok. Ehelyett robotolunk, a lelkünk szünet nélkül termel (mondja a filozófus Byung Chul-Han), mígnem teljesen elgépiesedünk, és kimerülünk.

Szóval érdemes időről időre feltenni magunknak a kérdést: kik vagyunk a munkánk nélkül? 

#4 „Kétlem, hogy addig bárki komolyan tudná venni a saját életét, amíg rá nem eszmél arra, hogy hatalmában áll elpusztítania önmagát.” 

Rollo May szerint Hamlet kérdése, a „lenni vagy nem lenni?” egzisztenciális pszichológiai szempontból inkább úgy szól: „lenni és nem lenni”. Ezek a gondolkodók ugyanis úgy tartják, „a halállal való konfrontáció hozza be a legpozitívabb értelemben vett valóságot az életbe”.

Mindez ismerős lehet Irvin D. Yalom munkáiból is, akinek egyik leghíresebb mondása, hogy „míg a halál fizikailag elpusztítja, a halál tudata megmenti az embert”. A létezés-érzésének intenzitását pont az a fájdalmas felismerés adja, hogy ennek egyszer vége lesz, halandók vagyunk. 

#5 „A szorongás nem pusztán egyike a számos érzelmi jelenségnek, mint, mondjuk, az öröm vagy a szomorúság, hanem sokkal inkább az ember ontológiai jellemzője, amely magában az emberi létezésben gyökerezik.” 

Az egzisztenciális szerzőkre jellemző, hogy mindig az ontológia, azaz a lételmélet, a létfilozófia szintjén igyekeznek megragadni pszichés jelenségeket. Másokhoz hasonlóan May úgy véli, hogy a szorongás egyrészt „a nemlét fenyegetésének tapasztalata”, még ha ez nem is feltétlenül tudatosul bennünk. De szorongás akkor is előfordulhat, amikor fontos önmegvalósítási lehetőségekkel szembesülünk.

Mit teszünk ilyenkor? Inkább meghúzzuk magunkat, kicsire zsugorodunk (a szorongás szó etimológiája erre az állapotra is utal), vagy kreatívak leszünk, és újraszüljük magunkat, annak minden fájdalmával és nehézségével együtt?

#6 „A legfontosabb kérdés, amellyel nekünk, pszichológusoknak és az emberre vonatkozó tudományok más területeinek is szembe kell nézni, az a szakadék, ami az absztrakt igazság és az egzisztenciális valóság között tátong egy adott élő személy számára.”

May ezt egy nagyon érzékletes példával szemlélteti: azt mondja, teljesen más halálozási statisztikákról olvasni (absztrakt igazság), és megint más átérezni a tényt, hogy a jövő egy ismeretlen pillanatában meg fogunk halni (egzisztenciális valóság). Szerinte az a baj, hogy a tudomány absztrakciót absztrakcióra halmoz, „mígnem kiépül egy csodálatra méltó, impozáns rendszer”, ami viszont nagyon távolra kerülhet az ember valóságától.  

#7 „A mi nyugati szubjektív és objektív közti dichotómiánk […] oda vezetett, hogy feltételezésünk szerint akkor járunk el helyesen, ha a virág szépségének megállapításától függetlenítjük magunkat, mintha az a kijelentés volna a leginkább igaz, amihez a legkevesebb közünk van!”

Ez a problémakör más területekről is ismerős lehet: hányszor előfordul, hogy ha kiderül, hogy egy kérdés kapcsán érintett vagy, ha megérint valami, személyesen is kapcsolódsz hozzá, érzelmeid keletkeznek, akkor mások rögtön azt hiszik, szükségszerűen elfogult vagy, oda a racionalitásod, a meglátásaidat pedig nem lehet komolyan venni.

Az egzisztenciális pszichológusok viszont azt gondolják, „a teljesen objektív tudomány merő illúzió”. Vagy ahogy Søren Kierkegaard megfogalmazta, „az igazság viszony”.

Ez azt jelenti, hogy tények léteznek, de a jelentésük attól függ, hogyan viszonyulunk hozzájuk. Tehát a tudományban is végső soron az ember az, aki értelmezi az eredményeket, adatokat. 

#8 „A terapeuta feltételezhetően szakértő. Ám ha mindenekelőtt nem ember, a szakértelme irreleváns és valószínűleg káros lesz.”

May ezen szigorú – de egyúttal eléggé szimpatikus – kijelentése megint csak azzal függ össze, hogy a szubjektum, az ember mennyire választható, választandó le a vizsgálat tárgyáról. Ha távol lépünk, hűvös objektivitásba burkolózunk, és csak analizáljuk a másikat, de nem lépünk kapcsolatba vele, azaz nem jön létre köztünk találkozás, akkor – terapeutaként főleg – eltárgyiasítjuk.

De hányszor előfordul sajnos az egészségügyben is, hogy szakemberek dehumanizálják a pácienseiket, és egy darab húst, pár szervrendszert vagy különféle tüneteket látnak bennük. Persze a kiégésen, a túlterheltségen túl, ebben az önvédelem is szerepet játszhat, akár tudattalanul: nehéz empatizálni valakivel, megélni, hogy ő egy érző lény, amikor belevágod a szikét. Ebben a pillanatban valószínűleg nem is kell empatizálni, csak az a baj, hogy sokan benne ragadnak ebben a működésmódban.  

#9 „Ha a betegnek segíteni tudunk abban, hogy valamiféle jövőbeni célra fókuszáljon, […] a csatát félig megnyertük.”

Talán te is tapasztaltad már, hogy a szenvedő ember számára az az egyik legfájdalmasabb dolog, amikor nem tudja elképzelni, hogy egyszer jobban lesz. Vannak olyan pszichés állapotok, amelyekben átmenetileg megsemmisül a jövőnk, vagy legalábbis drasztikusan beszűkül az idői látóterünk. Ezt igazolta izgalmas kísérletével egy kutatócsoport (erről Anna Lembke Dopaminkorszak című könyvében olvastam), akik arra kértek embereket, fejezzenek be egy képzeletbeli történetet. 

A sztori úgy kezdődött, hogy „ébredés után Bill a jövőjén tűnödött, azt képzelte, hogy…”

Kiderült, hogy azok a történet-befejezések, amelyeket a kontrollcsoport tagjai adtak, a mától számítva átlagosan 4,7 évvel későbbre helyezték az elképzelt jövő időpontját, míg ez opioidfüggő embereknél mindössze kilenc nap volt – eddig látták magukat előre!

De a hosszú életre vonatkozó kutatások (longevity) eredményei is arról tanúskodnak, mennyit számít a korai halálozás megelőzésében az, ha az embereknek jelentésteli céljaik vannak, tehát úgy érzik, van miért élniük (a témában május 30-án WMN-klubot tartunk, ha tehetitek, gyertek el!).  

#10 „A közvetlen helyzet meghaladásának képessége az emberi szabadság alapja.”

Legyen szó különböző drogokról vagy más ingerekről, aki képtelen „elvonatkoztatni [legátolni, ellenállni], az a konkrét helyzetének fogja”. Rollo May szerint az tesz minket igazán emberré, hogy képesek vagyunk szimbólumokban gondolkodni, felülemelkedni dolgokon, elképzelni jövőbeli kimeneteket, ezáltal pedig felmérni a tetteink lehetséges következményét, azaz felelősséget vállalni.

Az a szünet, amit be tudunk iktatni a minket ért ingerek és a válaszaink közé, valójában a szabadságunk tere, hiszen hatalmunkban áll máshogy dönteni, mint ahogy zsigerből cselekednénk. 

A „létezés mindig az önmeghaladás állapotában van”, ami egyrészt azt jelenti, hogy folyamatosan valamivé válunk, tehát akkor tudjuk igazán megérteni magunkat és másokat, ha végigvesszük, honnan hova jutottunk, és merre tartunk (érdekes, hogy az egzisztenciális gondolkodók szerint az emlékezés kreatív folyamat, tehát a jövőnk nagyban meghatározza a múltunkat). Másrészt az önmeghaladás arra is utal, hogy képesek vagyunk kilépni a saját nézőpontunkból, és belehelyezkedni mások helyzetébe. Ehhez kapcsolódik az utolsó idézet, amelyben a német biológus, Von Uexküll erdőmetaforáját eleveníti fel Rollo May. De ezt a részletet már csak itt hagyom, és mindenkinek szívből ajánlom a könyvet, aki szereti a kihívásokat:   

„A fában lévő rovarnak van egy adott környezete; a szerelmes lánynak, aki az erdőben sétál, egy másfajta; a favágónak, aki tűzifáért jött az erdőbe, szintén megvan a sajátja; míg a művésznek, aki azért érkezett, hogy lefesse az erdőt, megint eltérő a környezettapasztalata.”

Kiemelt képünk forrása: Getty Images/ Hulton Archive / Staff

Milanovich Domi