Prenatális kötődés: így formálja a szülő-gyerek viszonyt a magzati kor

–

A kötődéselmélet csak közel egyéves kortól vizsgálja a gyerekek viselkedését

Legyen szó bármely olyan szakterületről, ahol a pszichológia mint tantárgy vagy tudományág megjelenik – például a felsőoktatásban –, a kötődésről szóló tananyag általában csak az egyéves kor körüli időszaktól foglalkozik a gyerekek viselkedésével. Ennek elsősorban az az oka, hogy amikor a kötődést vizsgálni kezdték a fejlődéslélektan szempontrendszerén keresztül, a kutatások hét–tíz hónapos csecsemők megfigyelésén alapultak. Ebben az életkorban jelenik meg először a szeparációs szorongás, és a vizsgálatok a kisbabák erre adott reakcióit elemezték.

A fejlődéslélektan a korábbi strukturált megfigyelések alapján ma négyféle kötődési stílust különít el: biztonságos, elkerülő, ambivalens és dezorganizált kötődést. „Nagyon fontos tudni, hogy egy gyermek vagy egy felnőtt kötődési mintázata nem diagnosztikai kategória, sokkal inkább egy alkalmazkodási minta. Azt mutatja meg, hogy abban, ahogyan egy anya jelen van a gyermekével való kapcsolatában, ahogyan a gyermekére reagál, ahhoz hogyan igazodik a csecsemő. Az az alkalmazkodási mintázat, ami nála megjelenik, segíteni fogja őt a szülőhöz való kapcsolódásban” – magyarázza Andrek Andrea pszichológus, A kis életgombócnak képzelem – Várandós anyák és apák kötődése magzatukhoz című könyv szerzője.

Hozzáteszi, hogy hosszú folyamat, mire egy gyereknek kialakul egy határozott mintázata arról, milyen is az a világ, amelybe beleszületett, mennyire szenzitív, válaszkész a körülötte lévő gondozó. Mindezt árnyalhatja, hogy a gyermek környezetében milyen más kötődési mintázatot hordozó, milyen gondozói minőséget képviselő személyek vannak – például az apa, az idősebb testvérek vagy a nagyszülők.

A pszichológus hangsúlyozza, hogy a kötődés nem egyenlő a szeretettel, ahogy például az elkerülő kötődés sem egyezik meg az önállósággal – attól, hogy egy csecsemő nem sír, még egyáltalán nem biztos, hogy meg tudta nyugtatni magát.

A kötődési mintázat sokkal inkább egy biológiai túlélést segítő kötelék: az újszülött kötődési viselkedése biztosítja számára, hogy gondozzák és ellássák őt. A sírás, a kapaszkodás, a csimpaszkodás mint választ kiváltó viselkedések mind ebben támogatják.

Amikor a kötődést vizsgálták az 1960-as években, még nem álltak rendelkezésre korszerű csecsemővizsgálati módszerek és diagnosztikai eszközök, amelyek segítettek volna megérteni, mi történik egy magzattal az anyaméhen belül. Így a magzati kor vizsgálata nem került be az eredeti kötődéselméletbe.

Pedig a kötődési mintázat hat a párkapcsolatra, és az abban megjelenő gondoskodásra is

Amikor párkapcsolatba kerülünk, mindenki hoz az eredeti családjából egy gyermekkori kötődési mintázatot. A párkapcsolat különböző szakaszaiban ezek a mintázatok aktiválódnak, és kölcsönhatásba lépnek egymással – ez pedig lehetőséget ad a formálódásra, átdolgozásra. Később, amikor egy magzat is belép ebbe a kapcsolatba, akkor ez a párkapcsolati válaszokkal kiegészült mintázat tovább él, és az anya, illetve az apa magzathoz való kötődésében ölt testet – ezt nevezzük prenatális kötődésnek.

A prenatális kötődés tehát azt vizsgálja, hogy az anya és az apa hogyan kapcsolódik a magzatához, hogyan jelenik meg bennük a gondozói viselkedés. Ez többféle formában is testet ölthet: a szülő magzathoz intézett interakciói, az anyai és apai szerepre való ráhangolódás, vagy az altruisztikus viselkedésformák – például az egészségesebb táplálkozás, az alkohol és egyéb magzatra káros anyagok kerülése – mind ennek jelei lehetnek.

Mit vizsgál a prenatáliskötődés-kutatás?

A prenatális kötődéssel kapcsolatos kutatások, amelyek ma már számos országban folynak, nem a magzatot, hanem a szülők érzéseit és viselkedését vizsgálják – erre van jelenleg mérhető módszerünk.

Mégis fontos tudni, hogy a magzat az anyaméhben nemcsak érzékel, de elegendő kognitív kapacitással is rendelkezik ahhoz, hogy benyomásokat szerezzen a világról, amelybe majd megszületik.

„Az újszülött sok mindenre emlékszik abból, ami vele a méhen belül történt. Ki tudja választani az anyja hangját más női hangok közül, előnyben részesíti az ismerős dalokat, versikéket. Nagyon finom zsigeri mozgásélményeket is tárol: ha megmozdul, érzékeli az odanyúló anya vagy apa kezét, és különbséget is tud tenni köztük. Memóriája és elővételezései vannak például az esti rutinra. Ezek a tapasztalatok mind a kötődés előfutárai” – magyarázza Andrek Andrea pszichológus.

Bár az ultrahangvizsgálat rövid távon csökkentheti a kisbaba állapotával kapcsolatos szorongást, Andrek Andrea szerint ez csak akkor igaz, ha az ultrahangot végző szakember kommunikációja támogató, pozitív szuggesztiókra épül. Ellenkező esetben épp elbizonytalanító élményt adhat, és hosszabb távon szorongást kelthet.

Ezért sokkal fontosabb a belső élményen alapuló kapcsolódás. Az intuitív, befelé figyelő jelenlét, a magzattal kapcsolatos fantáziák – például hogy milyen lehet a természete, mit érezhet, mit csinál – mind segítik a kötődés kialakulását. Ez a biztonságos szülő-gyermek kapcsolat alapja.

A prenatális kötődés ismerete hasznos lehet a megelőzésben és a terápiában

Egyrészt megelőzési eszközként is működhet: lehetőséget ad a beavatkozásra azoknál a szülőknél, akiknél a kötődés kialakulására negatívan hathatnak bizonyos rizikófaktorok. Kiemelt figyelmet igényelnek például azok az anyák, akik gyerekkori traumákat éltek át, szexuális abúzus vagy más bántalmazás áldozatai lettek, vagy pszichiátriai betegséggel küzdenek (például depresszióval, szorongással).

A várandós vagy gyermeket tervező nő és a pszichológus közös terápiás munkája akkor is hasznos lehet, ha elakadás, veszteségélmény – például fogantatási nehézség, perinatális veszteség, vagy párkapcsolati krízis – áll fenn.

Sok esetben a megmagyarázhatatlannak tűnő érzések gyökere transzgenerációs hatásokra vezethető vissza.

Végül: ha a szülést követően egy anya úgy érzi, elveszítette a kapcsolódást a gyermekével, segíthet, ha korábban már kiépült egy erősebb prenatális kötés – ez az, amihez vissza lehet nyúlni a kapcsolat újraépítésekor.

„Ha valaki kisbabát vár, és azt érzi, hogy a saját eszközeivel, a saját belső útján halad ebben a folyamatban, érzékeli a babáját, el tudja őt képzelni, akkor bátran tegyen úgy, ahogy azt ő jónak érzi. Nem gondolom, hogy kötelező volna mindenkinek beszélnie a babájához, énekelni neki vagy speciális zenét hallgatnia, ha nem ez esik jól. Valójában nincs szükség semmi extrára – a természet a legtöbb esetben magától is rendezi a magzathoz való kapcsolódást. Segítséget akkor érdemes kérni, ha egy anya azt érzi, nehezen tud kapcsolódni a kisbabájához, vagy éppen ellenkezőleg: túlságosan félti, és emiatt erősen szorong” – összegez a szakember.

Kőrizs Kata