Iliás-Nagy Katalin: Magamhoz ölelt, elhagyott magány

–

Állok az ajtó előtt, kezem a kilincsen.

A kapcsolódás valahogy mindig is természetes volt. Megoldották, intézték helyettem mások. A szüleim, az intézményi keretek. Hogy akkor is menni kell, ha nincs kedvem, mert várt a játszótér, az ovi meg az iskola. Magától értetődő volt. Hogy emberek vesznek körül, még ha kerülném is őket, nem lehet, kötelezettségeim vannak. Kötelező a kapcsolódás.

Magabiztosan kopogtam be a szomszédba, hogy jöttem játszani (és persze maradok ebédre meg uzsonnára is), meg Mariska nénihez, hogy akkor összeszedem a tojásokat a tyúkok alól (és naná, hogy elfogadom a süteményt és játszom a kutyával is). Nem kérdeztem, szabad-e, ez is magától értetődő volt. Megvolt hozzá a kellő magabiztosság.

Csak néhanap, azokon a lomha vasárnap délutánokon, amikor vörösben játszott a gyerekszoba, akkor vett elő az a megmagyarázhatatlan… Mi is? Mi ez? Hogy kerül ide?

Hiszen nem vagyok egyedül. Odalent sziesztázik az egész család.

Majd ahogy jött, tovább is állt, csak időnként (de rendszeresen) köszönt be újra. 

Mindig voltak barátaim. A zeneiskolában, a gitár- és szolfézsórán, a szomszédságban, és a karateedzésen is. A sportklub egyébként is külön világ. A közös szenvedés és izzadás, a versenyen az együtt izgulás, na meg az edzőtáborok; elbújni és a vécében bagózni, kilógni éjszaka a kocsmába, lebukni, aztán másnap hajnalban együtt mosni fel az edzőteremet büntetésből, és lefutni az újabb és újabb köröket. Igazi véd- és dacszövetség.

Aztán a gimi. A haverok, a határok feszegetése, a legjobb barátnővel megszegni minden írott és íratlan szabályt. A fősulin a ránk zuhanó szabadság, aranyélet, haverok, buli, szamba, átmulatott éjszakák és a világmegváltás.  

Az első munkahely, a második, a közös munka a szent célért, a hit, hogy valami igazán fontosat teszünk.

Aztán az eltávolodás. Tőlük, önmagamtól.

Tulajdonképpen önként. Mert ott a kényszerítő érzés, hogy nem lehet ennyi, ideje menni. Elhagyni a várost, az országot, mindent-mindent magunk mögött hagyni. Az úton levés, menetelés. Keresni valamit. Nem találni.  

Magány.

Hová tűntek a haverok, a közösségi élet? Hol vannak a valódi, mély barátságok? Soha nem is voltak talán? Mi lesz a tervekkel? Ennyi volt? Akkor mégsem váltjuk meg a világot? Mi is beletörődünk?

„Tudod, igazi szellemi társakra, alkotóközösségre vágyom. Magányos dolog ez az útkeresés” – mondtam el újra és újra, aztán csak ültem tovább. Nem mozdultam, vártam. Hogy majd a világ mozdul felém. Hogy majd tálcán kínálja és térden állva csúszik elém. Micsoda arrogancia!   

Aztán rádöbbentem: a magány tudatállapot.

Nem a világ változott meg (talán egy kicsit az is). Nem a barátok tűntek el. Nem a közösségek bomlottak szét.

Én voltam az. Én voltam, aki visszahúzódott, aki kiszakadt, kiszakította magát. Aki nem ment, amikor hívták. Megvolt, persze hogy megvolt az oka. Egyedül vagyok, mások nem értenek meg, mások nem látják, hogy milyen valójában a világ, csak én, csak én, csak én, „S magam vagyok a föld kerekén”.

Azt mondják, nem megfelelő szellemi közegben lenni is magányos dolog, és emberek közt is lehetsz magányos.  

De a magány nem mindig meddő. Néha szükséges az életben maradáshoz. Az alkotás magányos tevékenyég. A magányból nyílnak a legszebb világok. Talán Isten is azért teremtett, azért tudott teremteni, mert ráunt az egyedüllétre.

A magány valódi múzsa. Megihlette Vörösmarty Mihályt, József Attilát és Radnótit is.

Nietzschénél a magány az önteremtés egyik előfeltétele. Ezzel szemben a tömegben élés, a más emberek nézeteihez való alkalmazkodás – amely feltétele a közösségi életnek – az önteremtést hátráltatja.

Felismerni, hogy mi az, ami már nem vagyunk, elszakadni attól, és megteremteni valami újat, önmagunkat. Nehéz feladat. Meghallani a belső hívást. Ha mások vannak körülöttünk, akkor nem magunkra figyelünk, a többiek reakcióját lessük. És azért, hogy megfeleljünk, képesek vagyunk a színjátékra is. Azonban „a színlelés tartós gyakorlása végül természetté válik: a színlelés végül megszünteti önmagát…”.

Henry David Thoreau A polgári engedetlenség iránti kötelességéről című könyvében külön fejezetet szentelt a magánynak. Úgy vélte, hogy a természetbe visszatérve, az erdőben élve, bár egyedül van, valahogy mégsem magányos az ember. A természet, a növények, az erdő lakói barátként veszik körbe őt. Bár amikor Thoreau kiköltözött az erdőbe, őt is elfogta a bizonytalanság: vajon nem elengedhetetlen feltétele-e a nyugodt, egészséges életnek az emberek szomszédsága?

Végül belátta, hogy nem a fizikai távolság az, ami magányossá teszi és elválasztja az embereket egymástól.

„Jótékony hatásúnak érzem, ha az idő nagy részében egyedül lehetek. Társaságban lenni, még a legjobb társaságban is, fárasztó, szétszórja és összezilálja képességeinket. Szeretek egyedül lenni. Sohasem találtam olyan társat, aki jobb társaság lett volna, mint a magány. Különben is többnyire sokkal inkább egyedül vagyunk, ha elvegyülünk az emberek közé, mint hogyha szobánkban maradunk.”

A magány, akárcsak a szorongás, egy beszűkült tudatállapot. Az ember nem lát túl a saját maga emelte falakon. Lehasítja magát a világról. 

És néha tényleg nem könnyű kapcsolódni. Jelenleg minden afelé terelget minket, hogy nem is kell. A személyi edző, a személyi számítógép, az okostelefon, a saját autó, hogy este mindenki a maga sorozatát nézi, fején a fülhallgatóval. Privát szféra, privát buborékok, privát mennyország.   

Tovább nehezíti a dolgot, ha már felnőtt az ember. Ilyenkor másként köttetnek a barátságok. Nem mondom, hogy nehezebb, de kevesebb rá az alkalom, a véletlenszerűség. A lustáknak nem áll a világ.

Igenis erőfeszítéseket kell tenni érte. Elmenni, keresni a közösséget. Odamenni, belevágni, felvállalni a már kialakult, rögzült, becsontosodott önmagunkat, és remélni, hogy valakinek talán ez is megteszi. Hogy jók leszünk így.

„Itt állok, másként nem tehetek!”

Beiratkozni egy tanfolyamra, visszamenni sportolni, eljárni egy klubba. Minden kezdet nehéz, tényleg, hát még az újrakezdés. Amikor már az embernek elvárásai is vannak. Másokkal és magával szemben is. 

Beszélgettem egy régi ismerőssel. Mesélte, hogy nemrég újra sportolni kezdett, elment egy egyesületbe. De képzeljem el, fél év volt, mire egyáltalán rávette magát. Mindennap elment a sportklub épülete előtt, nem mert bemenni. Majd legközelebb, mondta, majd legközelebb. És amikor végre megtette… nem is értette, mire várt addig, hiszen minden olyan magától értetődő volt.  

Én is megtettem. Belevágtam. Közösségbe mentem. Nemrég tagja lettem egy irodalmi körnek. Most vagy soha, gondoltam, örökké nem lehet arra várni, hogy rám találjanak. Jelentkeztem szervezőnek, részese lettem. Először hezitáltam, mert mi lesz, ha mégsem tetszik, ha kiderül, hogy nincs is kedvem hozzá. De szervezőnek lenni felelősség is. Kénytelen voltam hónapról hónapra rávenni magam, hogy igenis kimozduljak, menjek, csináljam. Mentem, csináltam. És hónapról hónapra egyre könnyebben ment. Először csak a közös alkotás, aztán a közös elmélkedések, kávézások, közös színházlátogatás. És hamarosan az első felolvasóest.

Gyere velem fotóklubba! – ajánlotta az egyik barátnőm. Hát, nem is tudom, ez talán már egy kicsit sok lesz. De tudod, mit? Miért is ne! Majd meglátjuk. Azóta volt közös kiállítás, tárlatlátogatás, és a legfontosabb: beszélgetés órákon át. Fotóról, fotósokról, alkotásról.  

Persze, néha kell a magány. A nemes magány. Visszahúzódni, bebábozódni, elkerülni a tömeget és a tömeggondolatokat, hogy az ember egy kicsit egymagában legyen, átszűrje magán mindazt, amit az élet ráborított, hogy kinyerje az esszenciáját. Hogy létrehozhassa az új önmagát. A tésztát is pihentetni kell, hogy sütemény legyen belőle, nem igaz? A befőttet meg dunsztolják.

A magány: egy tudatállapot. Néha el kell viselni. Máskor viszont úgy kell, mint egy falat kenyér. Meg kell tanulni magunkhoz ölelni, de tudni kell hátra hagyni is. Elvégre nem azért vagyunk, hogy a saját fejünkbe zárva éljünk.

A világot megváltani egyedül nem lehet. Vagy mégis, csak akkor az ember könnyen a kereszten találhatja magát. Örök játék, örök törvény ez. 

Állok az ajtó előtt, kezem a kilincsen. Belépek…

A képek a szerző tulajdonában vannak

Iliás-Nagy Katalin