James Braid Manchesterben dolgozott sebészként, és valamikor az 1840-es évek elején beült egy francia mezmerista előadására. Elbűvölte amit látott: a színpadra hívott nézők, ma úgy mondanánk talán, „transzba estek” vagy „módosult tudatállapotba jutottak”, nem tudták kinyitni a szemüket, furán viselkedtek.

Még mielőtt tovább haladnánk Braid történetében, ejtsünk pár szót a német Mesmer doktorról, akinek a nevéből ered a mezmerizmus. A férfi, akit már saját korában sem tartott mindenki tudósnak, inkább sarlatánnak, a XVIII. század egyik guruja volt Bécsben, majd Párizsban, sok hívet és tanítványt szerzett.

Mesmer úgy vélte, hogy a mágneses folyadékáramlás befolyásolja az emberi test működését (is), és például úgy „gyógyította” pácienseit, hogy vasport itatott velük, és mágnesekkel érintette a testük különféle részeit, hogy helyreállítsa az energia egészséges áramlását.

Braidet azonban a mesmeri mágneses fluidumtannál jobban érdekelte a terápiának a „show” része, amelynek során a mezmeristák kezeltjeiket szuggesztióval egyfajta éber álomba juttatták, és különféle utasításokat hajtattak végre velük.

James Braid - Forrás: Wikipédia

Braid próbálgatni kezdte a látott módszert saját magán és a szolgálólányain,

aztán elkezdett ő is előadásokat tartani, amelynek során hipnotizálta a jelentkezőket. A hipnózis szót amúgy ő használta először, utalva a görög mitológiából Hüpnoszra, az alvás istenére.

Braid rájött ugyanis, hogy a különös jelenségnek, amit immár ő is képes előidézni embereken, nincs köze sem a mágnesességhez, sem a páciens és az orvos közt áramló mágikus folyadékhoz. Sokkal inkább arról van szó, gondolta, hogy bizonyos ismétlődő ingerek hatására kikapcsol a tudat, és egy alváshoz hasonló állapot jön létre.

Braid pácienseinek például egy fényes tárgyat kellett közelről sokáig nézniük, ettől egy idő után a szemük elfáradt és lecsukódott, a szemhéjuk vibrált. Braid később rájött arra is, hogy a hipnotikus állapot igazából nem alvás, de addigra a hipnózis szó már elterjedt, hiába szerette volna megváltoztatni az elnevezést.

Braid részletesen publikálta tapasztalatait, A hipnózis felfedezése című könyve magyarul is megjelent. Sokféle területen próbálta bevetni a hipnózist, például műtéti érzéstelenítésnél, paralízises, reumás betegeknél, beszéd- és idegrendszeri zavaroknál. Egyre több követője akadt, Freud is használta a hipnózist, legalábbis kezdetben, azoknál a betegeknél, akik erre fogékonynak bizonyultak.

A modern pszichoterápiák is alkalmazzák Braid módszerét, amelyhez a mai napig sok tévhit, félreértés és sarlatánság kapcsolódik, ugyanakkor tanult terapeuták képesek sokféle kognitív folyamatot befolyásolni általa, be tudják vetni bizonyos káros szokások, szenvedélybetegségek, szorongás ellen, módosítható általa a fájdalomérzékelés, előhívhatók a tudatalattiban eltemetett emlékek, traumák.  

Hajlamosak vagyunk újkori módszernek gondolni a hipnózist, pedig az emberiség ösztönösen mindig is alkalmazott hipnózisszerű gyógyító módszereket.

A hipnotikus állapot (vagy transzállapot) ugyanis voltaképpen egy mély, relaxációs állapot, amelynek során a figyelem nagyon koncentrált, a külvilág ingereit kizárva befelé fordul.

Amikor meditálunk, amikor történik valami váratlan dolog, és hirtelen megszűnik számunkra a külvilág; amikor fáj valami, amikor belefeledkezünk a táncolásba, és nem érezzük a fáradtságot, vagy annyira lenyűgöz minket egy dallam, egy színházi előadás, egy film vagy egy olvasott szöveg, hogy „nem látunk, nem hallunk”, akkor is egy afféle állapotot élünk meg, mint a sámánok révülés közben. (A révülés is egy transzállapot, amelyhez például refrének ritmikus ismétlése és táncolás által jutottak a táltosok, varázslók.)  

Ha már a művészet hipnotikus hatásáról beszélünk, biztosan megfigyeltétek, hogy nem ugyanúgy reagál mindenki az efféle élményekre. Van, aki egészen eksztázisba tud esni bizonyos alkotásoktól, mások sokkal kevésbé kerülnek a hatásuk alá. Így van ez a hipnózissal is: különböző mértékben vagyunk hipnotizálhatók, nem egyformán.

1950-ben állították fel az úgynevezett Stanford hipnábilitási skálát. A hipnotizálhatóság mértékének maximuma tizenkettő. Az érték lehet nulla is, viszont ez csak az emberek öt százalékára jellemző, a többiek különböző mértékben ugyan, de hipnotizálhatók. Többségünk öt-hét pontos a skálán.

Tévhit, hogy a sérült, akaratgyenge, befolyásolható emberek hipnotizálhatók könnyen. Viszont a „szórakozott professzorok”, azok, akik képesek nagyon belemerülni gondolatokba, zenehallgatásba, olvasásba, álmodozásba – no, ők általában magasabb értéket szereznek a skálán.

A másik gyakori tévhit, hogy hipnózisban az ember végrehajt bármilyen utasítást,

és később nem emlékszik rá. Tény, hogy e módosult tudatállapotban erősebben hatnak ránk a szuggesztiók, de nem igaz, hogy egészen passzívvá válunk. Csak azokat a „parancsokat” hajtjuk végre, amelyek a normáinkkal amúgy egyeznek, tehát senki sem fog embert ölni, de még rágyújtani sem, ha nem dohányos, mert azt mondják neki hipnózisban – legfeljebb a regényekben, filmekben történik ez meg.

Ugyanakkor létezik olyan elmélet is a hipnózissal kapcsolatban, miszerint a jelenséget (amikor a terapeuta hipnotizál egy másik személyt) igazából a szociálpszichológia felől érdemes közelíteni, és létrejöttének feltétele egyfajta hatalmi kapcsolat a hipnotizőr és a hipnotizált személy közt, azaz a páciens behódol, engedelmeskedik egy nála nagyobb erőnek, tekintélynek, olyasformán, mint amikor a mindennapi életben valaki, akit valamilyen szempontból magunk fölé helyezünk, kér tőlünk valamit (vagy utasít minket valamire), és nem tudjuk pontosan megmagyarázni, miért, de automatikusan a szándéka szerint cselekszünk. („Nem tudok neki nemet mondani”, mondjuk ilyenkor.)

Ma a gyógyításban jellemzően nem önállóan, hanem kiegészítő terápiaként az egyéni hipnózist alkalmazzák, de létezik csoportos formája is, például sorstárs támogató közösségekben. A hipnoterápia személyre és helyzetre szabott technikákat alkalmaz, ezért olyanoknak is segíthet, akik amúgy egy tesztelésnél alacsony hipnábilitási pontszámot értek el.

A módszer ugyanakkor sarlatánok kezében veszélyes fegyver lehet.

A hipnózis ugyanis nem jópofa játék, varázslat, show, mert előhozhat régi traumákat, amelyek feldolgozásához valódi szakember vezetése kell biztonságos környezetben. Óvakodjunk tehát a guruktól, önjelölt hipnoterapeutáktól, akkor is, ha a „szomszédasszony ódákat zengett róla”.

A szellemet az engedje ki a palackból, aki meg is tudja zabolázni azután.   

Kurucz Adrienn


Forrás: ITT, ITT, ITT és ITT