–

Évek óta szerettem volna a WMN-nél dolgozni, és amikor 2021 februárjában kaptam egy e-mailt, amelyben többek között ez állt: „Nagyon érzem, hogy nekünk (neked és a WMN-nek) van közös utunk”, elsírtam magam. Patakokban ömlöttek a könnyeim.

A levél D. Tóth Krisztától jött, miután volt egy személyes találkozónk úgy, hogy közben az egész ország le volt még zárva. Életemben először éreztem azt – pedig jó néhány év szakmai tapasztalat volt mögöttem –, hogy új fejezet nyílhat a karrieremben, és ezzel az üzenettel egy teljesen másik ligába nyertem felvételt. Ha bizonyítok, ha megugrom ennek a magazinnak a mércéjét, akkor már tényleg újságírónak nevezhetem magam. Ha azok a szakemberek, akik képesek voltak létrehozni és azóta is fenntartani egy ilyen színvonalú független médiumot, maguk közé fogadnak, a saját emberükként tekintenek rám, és még az olvasóik is elfogadnak, akkor talán én is elhihetem, az írás valóban az én szakmám.

Napra pontosan három évvel ezelőtt jelent meg az első cikkem a WMN oldalán, „A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni?” – A 136 éve született Kosztolányi Dezső és Karinthy Frigyes barátságának kötőszövete: a humor címmel. Remegő ujjakkal nyomtam le a „Küldés” gombot azon az e-mailen, amelynek csatolmányában ez a szöveg szerepelt,

és aztán nem tudom, miféle bátorság szállt meg, amikor egy nappal később egy olyan anyagot küldtem el, amiben ott voltam én, lecsupaszítva, minden küzdelmememmel, sebezhetőségemmel együtt.

Talán egyfajta önszabotázsnak szántam, hogy „Tessék, itt van, saját magam vetem a farkasok, a kommentelők elé, ez vagyok én, szedjetek szét, ha nem tetszik, ha nem vagytok rám kíváncsiak, akkor megértem, és elfogadom, hogy nincs itt helyem.” Az írás „De hát egy ilyen lánynak, hogyhogy nincs senkije?” – Kérdezgessétek még, szeretem címmel jelent meg, és csak onnan sejtettem, hogy élesedett, amikor a telefonomra elkezdtek záporozni az új követőkről szóló értesítések. Rettegve néztem bele a hozzászólásokba, a hirtelen a postaládámba érkező üzenetekbe, és alig akartam hinni a szememnek, amikor azokból nem kritika, beszólások vagy éppen lealacsonyító megjegyzések áradtak, hanem együttérzés, megértés, egyes esetekben akár köszönet, hogy kihangosítottam valamit, amivel mások is azonosulni tudtak. 

Hát így kezdődött a WMN és az én közös utam, ami most újabb mérföldkőhöz érkezett. Búcsúzom, de csak egy időre, és még így sem teljesen. És semmiképpen sem örökre.

Ebben a bizonyos kitárulkozós anyagban arról írtam, megrémít, hogy nemsokára harminc leszek, mégis nemhogy gyerek, de pár nélkül élem az életem, evickélek át a hétköznapokon, építem a karrierem, miközben minden porcikámmal vágyom arra, hogy szerethessek és szeretve legyek. Tartottam attól, mi van, ha nem is tudok teherbe esni, mert a kezdődő inzulinrezisztenciám és a PCOS-em majd meggátol abban, hogy a testem alkalmas legyen egy várandósságra. A tárca utolsó sora pedig így szólt: „Lehetséges, hogy utólag visszagondolva mosolygok majd azon, hogy ilyeneken pánikoltam ennyi idősen?”

Mosolygok, de nem azon, hogy pánikoltam. Hanem azon, milyen mélyen gyökereztek bennem azok a félelmek, amelyek aztán valóságos testet öltöttek az elmúlt három évben. Hagyjuk a kérdést, hogy vajon én vonzottam-e be őket, vagy már akkor is éreztem az előszelét mindannak, ami bennem munkálkodik anélkül, hogy a tudatában lettem volna. Nincs jelentősége.

Annak viszont annál nagyobb, hogy csupán néhány hónappal később megismertem azt az embert, aki ma már a társam, a férjem, és akivel kisbabát várunk.

Bár a legutóbbi cukorterhelésem eredménye alapján makk egészséges vagyok, a petefészkeim tiszták, nem láthatók benne policiszták, mégis lettek helyette óriási endometrióziscisztáim, számos egyéb kismedencei összenövéssel együtt, amelyek végül valóban ellehetetlenítették a természetes úton történő fogantatást. A harmadik lombikunkból várom most a kislányunkat, és lépünk lassan a nyolcadik hónapba. Hát ezért fogalmazgatom most ezt a búcsút. 

Ingyen teszi élhetővé mentális betegséggel küzdők otthonát Barbara, a rettenthetetlen takarító

WMN Life – 2024. március 29. – KAd

 

Ez az utolsó cikkem egy időre, és ezen a héten töltöm be utoljára a social vezetői és ügyeletes posztot, aki figyeli, hogy megjelennek-e a cikkek Facebookon, és moderálja a kommenteket. Amikor hétvégén lecsukom majd a laptopom, lehullik a vállamról ez a fajta felelősség, nem kell több témán, socialkampányon gondolkoznom. De azért még nem dőlök hátra teljesen. Két műsor forgatása vár rám áprilisban, amiből az egyik életem legnagyobb szakmai ugródeszkája lesz. Az egyik a VIASAT3-on április 22-én induló Ki vele! közösségi talkshow, amelyet Csepelyi Adrienn kolléganőmmel vezetünk majd felváltva, a másik pedig a Közös hang folytatása, megújult köntösben. 

Leírom, felolvasom hangosan, és még mindig alig hiszem el. 

32 éves vagyok. Boldog házasságban élek, kisbabát várok, és közben még szakmailag is kiteljesedhetek. A kislányom már itt van a hasamban, és tulajdonképpen együtt valósítjuk meg az álmom, és együtt debütálunk egy tévéműsorban.

Hát mi ez, ha nem egy valóságos csoda? Az én csodám. Szétfeszít a hála, felmerül bennem, vajon mivel érdemeltem ki mindezt, és ezzel a lendülettel adja magát is a válasz: Megdolgoztam érte.

Az elmúlt három évben minden értelemben felnőttem. Sokszor kerestem fel a saját belső gyerekem, és beszélgettem vele, biztosítottam róla, hogy megérdemli a gondoskodást, a szeretet, hogy vigyázok rá, és igyekeztem még inkább megérkezni a felnőtt nő minőségembe. Sokat tanultam és fejlődtem társként, feleségként, és ugyanennyit haladtam szakmailag újságíróként, riporterként, műsorvezetőként, miközben egy olyan közegben tágíthattam folyamatosan a nézőpontom, a tudásom, ahol nemcsak teret kaptam, hanem lehetőséget arra is, hogy egyáltalán én rajzoljam meg ennek a térnek a határait. Ebben a megtartó és támogató közegben éltem meg a legnagyobb fájdalmakat és zuhanásokat, hogy aztán soha el nem képzelt magasságokba érjek.

Soha nem gondoltam volna, hogy egy munkahely a magától értetődő szerepén kívül egyszerre jelenthet menedéket, vigaszt, reményt, hogy mégiscsak van értelme és pozitív hatása a legszörnyűbb veszteségeknek is, egy olyan műhelyt, ahol nemcsak szakmailag, de emberileg is tanulhatok, példát vehetek, inspirálódhatok.

búcsú várandósság Krajnyik Cintia
Fotó: Kisfali Gergely "Ticsi"

Ma már ki merem mondani, hogy újságíró lettem, és abban a kivételes helyzetben vagyok, hogy őszintén szeretem, amit csinálok. Végtelen tiszteletet érzek a kollégáim iránt, akik fontos, egyedülálló és értékteremtő munkát végeznek nap mint nap, és abban a kiváltságban van részem, hogy olyan vezetőim vannak, akik érdemesek és alkalmasak is arra, hogy egy csapatot irányítsanak. Mindezek ellenére – vagy inkább éppen ezért – egy pillanatra sem fáj a szívem azért, hogy most mindezt hátrahagyom egy időre, hogy egy új fejezet kezdődhessen az életemben. 

Fogalmam sincs, meddig leszek távol, mikortól csorgok majd vissza egy-egy interjúval vagy cikkel, de nem is fontos, mindennek eljön a maga ideje.

Azt viszont tudom, hogy végre a helyére került minden, és ott vagyok, ahol lennem kell.

Köszönöm, hogy itt lehettem.

Kiemelt kép: Kisfali Gergely "Ticsi"

Krajnyik Cintia