„Elfogadtuk, hogy nekünk mindent el kell bírni” – Egy szülészeti ápoló vallomása a kiégéshez vezető útról és a megelőzés lehetőségeiről

–

Bár hosszú út elején járunk, az elmúlt évtizedekben a várandósgondozásban, a szülészetben, illetve a gyermekkórházakban fejlődött az alapvető szemlélet. Arany óra, kenguruzás, a beteg gyerek mellett helyet kapó szülő – létfontosságú fordulatok ezen a területen.

Csakúgy, mint a hangos, főként civil kezdeményezésű párbeszéd a vajúdó, szülő, perinatális gyászukat töltő anyák méltóságáról, sérelmeiről. Közben azonban a dolgozók mentális állapotáról kevés szó esik.

Ágnes (nevezzük most így) óvatosan beszél: nem félelemből. Sokkal inkább, mert hosszú és nehéz időszak áll mögötte. Miközben bármit is mond, minden szavából érződik, mennyire elkötelezett a hivatása mellett. Ágnes a pályája kezdetétől gyermekápolóként dolgozik: volt nővér gyermekkórházban, illetve szülészeten is. A szakmája terén ritkaság, hogy milyen tudatosággal foglalkozik a mentális egészségével: évek óta jár pszichológushoz, és figyeli magát.

Tisztában van azzal, hogy a munkája során megtapasztalt sokszáz veszteség nem múlik el nyomtalanul.

Most mégis kényszerpihenőt kellett adnia magának, és jelenleg azt sem tudja, visszatér-e még a szülészetre, vagy végleges lesz a búcsú.

„Sokat gyötrődtem, hogy miért én jutottam ide, aki energiát fektet a feldolgozásba, és komolyan veszi, hogy megelőzze a kiégést. Sajnos úgy érzem, a környezet az, ami leginkább belesodort ebbe az állapotba: a jelenlegi helyemen nem igazán vesznek tudomást arról, hogy kórházban megélt tragédiákat nekünk is ki kell beszélni. Saját magunknak, egymásnak, illetve szakemberrel is. Másképpen ezt egyszerűen nem lehet bírni” – magyarázza az ápoló, miért küzd évek óta a rendszeren belül esetmegbeszélésekért és szupervízióért. Mégsem sikerül változást elérni.

PTSD helyett ízületi fájdalom

Ágnes nem kertelt a háziorvosának: amikor szembesült vele, hogy PTSD-vel küzd, elment, hogy táppénzre írassa magát, hiszen olyan tüneteket tapasztalt, amelyek mellett nem tudta ellátni a betegeit, és a saját életminősége is veszélybe került. A doktor azonban – színtiszta jóindulatból – nem merte feltüntetni a diagnózist, inkább ízületi fájdalmakkal írta ki.

A kiégés bélyege ugyanis örökre ott marad az EESZT-ben: mi lesz, ha gondot okoz majd egy következő munkahelyen?

A történet mértani pontosággal láttatja, mi az alapvető társadalmi hozzáállás, ha valaki mentális mélyponthoz érkezik. Ahelyett, hogy örülnénk a felismerésnek, illetve a segítségkérésnek, inkább eltussoljuk: hiszen titkolni való állapot.

„Még ennyi év egészségügyi tapasztalat után is teljesen ledöbbentem, hogy miért is érhetne majd emiatt hátrányos megkülönböztetés a szakmán belül. Miközben megtudtam: a börtönökben dolgozóknak például automatikusan jár három hónap táppénz hasonló problémákkal. Természetesen ezt nem vitatom el tőlük, sokkal inkább azt nem értem, hogy az első vonalbeli segítőket érő nyomás, veszteségek és stressz mellett ez miért nem alapvetés ugyanúgy” – fogalmazza meg Ágnes.

A statisztikák mögött ott az emberi bűntudat

A magyar egészségügyi helyzetéről sok szomorú tényt ismerünk, és talán azt hisszük, pontosan értjük is, hogy mi vezet el a kiégés állapotához. Azonban egy érintett szájából hallani, mivel kell megküzdenie nap mint nap, talán olyan szempontokat is felvet, amelyekre kevésbé figyelünk.

„Amikor elkezdtem a szakmát, dolgozói szempontból könnyebb volt a helyzet, viszont a családok oldaláról sokkal rosszabb. A szülők látogatók voltak a gyerek- és koraszülöttosztályokon. Akkoriban mindenki ebben szocializálódott: sok koraszülött-halálnál például nem is volt jelen az anya vagy az apa. Ezek miatt én például a mai napig érzek bűntudatot, pedig nem rajtunk múlt, milyen a rendszer” – idézi fel Ágnes.

Az ellátás aztán egyre modernebb lett: a szülők bent alhatnak, az apák magukra vehetik a picit császármetszés után, a PIC-osztályon mindennapos lett a kenguruztatás – ez pedig természetesen számukra is jótékony változást jelent. Azonban nekik ezzel együtt sokkal több feladatot kell ellátniuk, miközben a létszámuk mit sem változott.

„Bánt, amikor látom a statisztikákat: hogy ebben a kórházban ennyi százalék a császár vagy a késői köldökellátás aránya. Azok mögött nincs ott, hogy én nem akarnám császárra vinni, de éppen akkor arra kapok utasítást. Vagy ott maradnék a köldökellátást megcsinálni, de még tartozik hozzám három szülő nő, és muszáj hozzájuk futnom.

Vagy olvasom egy cikkben, milyen kevés a kenguruztatás: de ha három anyukám meg babám van egyszerre, hogyan csináljam, ha mindenkire felelősséggel akarok figyelni? Jó lenne arról egy kimutatás, hány vajúdó nő jut egy szülésznőre, talán kicsit valósabb képet mutatna a munkánkról” – véli Ágnes.

Ő azt mondja, a folyamatos időhiány annak a lehetőségét is elveszi, hogy a szülőszobán minden résztvevő egy közös célért dolgozó csapatot alkosson. „Döbbenetes számomra, hogy ez mennyire nem működik” – fűzi hozzá.

A legtöbben tudják, hogyan kellene jól csinálni

Ahogy az ápoló mondja, örül annak, hogy mára már nem söpörjük szőnyeg alá a traumatikus eseményeket: a mentális egészség terén sokkal tudatosabbak az emberek, így meg tudják fogalmazni, ha a kórház falain belül valami nyomasztó, vagy nem méltányos.

Mindeközben a dolgozók valahogy nem kapcsolódtak ehhez a változáshoz: elfogadták, hogy nekik mindent el kell bírni, aztán elnyomni, és nem beszélni róla. Viszont a rengeteg kimondatlan trauma egyenes úton visz a kiégéshez: és sokszor a betegeken csattan.

„Akad, aki már annyira mélyen kiégett, hogy észre sem veszi. De a legtöbben igenis tudják, hogyan kellene jól csinálni, csak egyszerűen már képtelenek még több energiát előhívni hozzá” – magyarázza Ágnes.

Miközben kívülről lát némi fejlődést ‒ például alakulnak szupervíziós csoportok ‒ azt érzi, belülről nem indul meg a változás. Hiába hirdetik ezeket az alkalmakat ugyanis, ha senki, vagy alig vesznek részt az érintettek.

„Nincs kultúrája a feldolgozásnak. Havonta egy esetmegbeszélés már sokat segítene mindenkinek. A legegyszerűbb megküzdés az elfojtás, és a tömegek nincsenek tisztában azzal, hogy ez végül mihez vezet” – fejti ki Ágnes, aki hosszú évek óta vesz igénybe pszichológusi segítséget.

„A gyerekek születése után fordultam szakemberhez, még a gyes időszakában, de aztán rájöttem, mennyire lényeges, hogy letegyem ezeket a kórházban megélt történeket is. Szupervíziós csoportba is járok, és elképesztő, mennyire erősen tudja oldani a bűntudatot egy hasonló közösség. Igen, a bűntudatot: mert nekünk, akik az életért dolgozunk, valójában abból van a legtöbb” – mondja az ápoló.

Széllel szemben a saját lelki munka is nehezebb

Ágnes pontosan tudja, hogyan kell jól viselni a munkájával járó nehézségeket: egy képzésen örökre bevéste az igazságot, hogy nem hordozhatja a veszteséget szenvedők gyászát, az ő szerepe a segítés ebben a szituációban. A megvalósítás persze ennél jóval összetettebb feladat.

Nem emlékszik az összes elvesztett babára vagy édesanyára: nem ez a dolga. Abban a pillanatban kell mellettük lenni, amikor a baj történik, de akkor nem mindegy, milyen minőségben tudja megtenni ezt. „Nekik akkor és most zajlik életük legnehezebb időszaka, nem számíthat, milyen passzban vagyok. Nagyon ritkán történt, hogy azt mondtam: most nem tudom ezt vállalni. Szerencsére a rendszer azt még bírta, hogy azokban a helyzetekben más lépjen a helyemre” – meséli. 

Sokszor feltette magának a kérdést: a folyamatos önreflexió és szakmai segítség ellenére, miért érte el azt a pontot, hogy ki kellett lépnie egy időre?

Ahogy beszél, én azt érzem: nem a saját veszteségeibe fáradt ennyire bele – bár azokat helyére tenni is emberfeletti munka, ‒ sokkal inkább a harcba, hogy maga a rendszer nem tud előre lépni. Amikor év elején az osztályon elvesztettek egy babát, ott helyben „eltette” magában a veszteséget, később azonban a pszichológusánál zokogásban tört ki. Akkor jött rá, hogy sok traumát talán még ő is eltemetett.

„Eljött a pillanat, amikor az általam gondozott egészséges babáktól úgy köszöntem el a műszak végén, hogy csak életben legyenek, mire reggel jövök. Akkor tudtam, hogy baj van, és nem bírom már ellátni a feladatomat úgy, ahogy kellene” – osztja meg velünk, mi volt az utolsó csepp a pohárban.

Vannak pozitív változások, de egyre kevesebb az ember, aki élni tud vele

Ágnes nem tudja, mennyi idő, míg a mentális egészsége helyére kerül: most olyan csoportokat keres, ahol nem heti egyszer, hanem intenzívebb formában dolgozhatná fel a traumáit. A férje teljesen mellette áll: biztatja, hogy időt kell adnia önmagának.

„Nem azért meséltem el a történetemet, mert a traumán átesett emberektől azt várom, hogy átlássák a helyzetünket, vagy felmentsék azokat, akiktől esetleg ők sérelmet szenvedtek el. Csak azt szeretném, ha a statisztikák mögött előkerülne az emberi oldal, illetve az is, mit kellene magának a rendszernek, valamint maguknak a dolgozóknak beleinvesztálni a változásba” – hangsúlyozza Ágnes.

Az átlagéletkor az ápolóknál 45 év, a húszasok nagyobbik része magánellátásba megy, néhány harmincas még akad, a diplomás ápolók pedig többnyire külföldre költöznek. Ágnes szerint, ami pozitívum, az például a perinatális veszteség kísérésének terén érezhető fejlődés: ő az elmúlt években úgy tapasztalta, ezzel szakmai szinten is sokkal többet foglalkoznak, a szakemberek egyre felkészültebbek annak kapcsán, hogyan támogassák az érintett anyát és apát. Amivel azonban nem számolnak, hogy őket is veszteség éri: elveszítik a rájuk bízott nő babáját, és ezt csak akkor képesek elengedni, ha tudatosan szembenéznek vele. 

„A kórházban van pszichológus, de alapvetés kellene legyen, hogy nem segíthet ugyanaz a szakember az anyán és az ápolón. Ő sem vihet két nézőpontból egy történetet. Ettől fogva pedig máris nehézségekbe ütközünk.

Bármennyi veszteséget is élt már meg az ember, mindig történhet olyan, ami váratlan érzelmeket hoz magával. Ki kell mondani: »én ma elveszettem valakit«. Nem elég helyette annyi, hogy: »ez egy nehéz nap volt«” – fogalmazza meg Ágnes, milyen súlyos jelentéssel is bír az ő szakmájukban a valódi önreflexió.

Nem szabad félni a haláltól

A húszéves szakmai tapasztalata alapján az ápolónő egyébként úgy véli: nem az idő könnyíti meg a veszteségek elviselését, hanem a környezet, amelyben megtörténik a tragédia.

„A pályám elején olyan közegben nőttem fel, amiben jóval összetartóbban működtünk, erősebb volt a kollegialitás, az egymás felé való tisztelet. Talán a hajtással, a túlterheltséggel veszik el egyre inkább ez is: a veszteségeket azonban hasonló környezetben nagyon nehéz feldolgozni és kibeszélni” – mondja.

Szerinte fényévekre vagyunk attól, hogy az egészségügyi dolgozók megkapják a szükséges pszichés támogatást, illetve hajlandók legyenek élni is vele. Ezért szeretett volna beszélni, mert talán az egyetlen út, ha a külvilág szembesül a láthatatlan belső nehézségekkel. 

„Aki belép ezen az ajtón, azaz bejön az intenzívre, a szülészetre vagy a koraszülöttosztályra, az nem félhet a haláltól. A saját halálától igen, attól én is félek. De attól a haláltól, amikor ott kell állnia valaki mellett mint támogató, nem szabad félnie. Máskülönben nem képes valódi segítséget adni, miközben ő maga is belerokkan” – teszi hozzá Ágnes.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Hinterhaus Productions

Széles-Horváth Anna