Fiatal nőként esélyed sincs előrejutni a régész szakmában

–

A Magyarországon dolgozó női régészek aktuális helyzete első hallásra keveseket érdekelhet, hiszen egy – a kívülállók számára mind a mai napig zárt – mítoszokkal teli szakmáról van szó, az átlagemberhez néhány szenzációs felfedezésen kívül nem sok tény jut el a régészek életéről, mindennapjairól. Erről a szakmáról – nevezzük hivatásnak – elég sok toposz kering a köztudatban, kezdve a busás fizetésektől az éveken át tartó feltárásokon át az árnyékos fa alatti, ecsettel való, kellemes sepregetésig, de sajnos ki kell ábrándítanom az olvasót: a valóságban ezek egyike sem így zajlik. Szakmánk egyre több nehézséggel küzd, ezen belül a női régészekre és régésztechnikusokra, azaz asszisztensekre különféle egyéb nyomás is nehezedik, ami lassan felőrli a testet és lelket egyaránt. 

Segélykiáltás

Alulról szerveződve, egymás közti beszélgetésekből nőtte ki magát az a kérdőív, amelyben a női régészeket ért kihívásokra, egyéni és közösségi problémáikra voltam kíváncsi. Az eredményeket összegezve a segélykiáltás hangos: komoly változásokra, nyitott gondolkodású vezetőkre lenne szükség. Úgy gondolom, hogy számos probléma túlmutat a régészet határain, a nők munkaerőpiacon való elhelyezkedését és fejlődési lehetőségeit érinti, ezáltal a szélesebb közönség számára is érdeklődésre tarthat számot. Ha ezt az írást a beruházók, kivitelezők, építésvezetők feleségei elolvassák, és otthon beszélnek róla a férjüknek, nekünk már megérte.

Szinte minden második ember, akivel munkám során találkozom, saját bevallása szerint régész szeretett volna lenni gyerekkorában. Erre viccesen azt szoktuk mondani, hogy ők legalább kinőtték… Félreértés ne essék, ez valóban csodálatos hivatás, legtöbbünk a változatossága miatt szereti, hiszen egy-egy egész heti, kutatással, írással és üléssel teli irodai munka után igencsak jólesik néhány terepen töltött nap, a szabad levegővel, az élő természettel fűszerezve. Nőként szeretjük az elmélyült munkát, sok-sok kérdés aprólékos kidolgozását, a múlt szépségeinek feltárását. Mint mindenben, ebben is jó volna megtalálni az egyensúlyt, azonban az építőipar által diktált feltételek miatt ez csak igen ritkán valósulhat meg.

Vezető pozíciókban: a férfiak

Apropó, építőipar: régészként a legtöbb kapcsolatunk e hagyományosan férfiak által uralt szakággal van, miközben fokozatosan nőiesedik el a szakmánk.

Ennek a fiúk klasszikus, gazdasági-műszaki pálya iránti érdeklődése mellett szociálpszichológiai okai lehetnek: az átlag alatt fizető szakmákban egyre több a női szereplő, ami annak elértéktelenedését vonhatja maga után. A 2010-es évek elején, amikor egyetemre jártam, körülbelül fele-fele arányban voltunk lányok-fiúk, ami már akkor is meglepő volt számomra, hiszen a régészetet alapvetően férfias szakmának gondoltam. Múzeumi területen elhelyezkedve azt tapasztaltam, hogy a nők aránya egy kicsit talán már meg is haladta a férfiakét. Érdekes módon a régészeti feladatellátást végző magyarországi intézményekben betöltött vezetői pozíciókra ez az állítás nem igaz, nagy átlagban a 40–50 év közötti férfiak állnak a csoportok, osztályok, részlegek élén. 

 

Négy nőből hármat ért már hátrány a neme miatt

A fentebb említett anonim kérdőív elemeit saját és kollégáim tapasztalatai alapján állítottam össze, és a közösségi oldalakon való megosztással hirdettem. 2023 decemberében két hét alatt összesen 110 fő, 85 női régész és 25 régésztechnikus töltötte ki, ami a mi kis szakmánk szempontjából óriási eredménynek számít, ha összevetjük azzal, hogy az ország öt egyetemén évente körülbelül 30–40 férfi és női régész végez, beleszámítva a későbbi pályaelhagyókat is.

A két hét alatt számos pozitív visszajelzést kaptam külön is a kitöltőktől, általános örömet okozott, hogy talán elindulhat egy folyamat, a szóbeszéd helyett végre szisztematikus adatgyűjtés indult. Várták a visszacsatolást, kíváncsiak lettek az eltérő életkorú, más intézményben, távolabbi országrészekben dolgozó nőtársaik gondolataira, tapasztalataira.

A kitöltők közel 73 százaléka jelezte, hogy érte már hátrány valamilyen szempontból a neme miatt.

Nem szeretném a részletes elemzéssel untatni az olvasót, ám néhány fontos gondolatot mégis kiemelnék a nagy közösből. 

Pisilés a bokorban

Az első, és a legdurvább, hogy senki sem foglalkozik a terepen dolgozó nők egészségügyi szükségleteivel. A napi nyolc–tíz órás régészeti feltáráson, ásatáson, felmérésen vagy terepbejáráson résztvevők nők napi szükségleteinek elvégzésére ritkán a higiéniai szempontból sem kifogástalan mobilvécék, az esetek többségében azonban a bokrok, árkok és legközelebbi benzinkutak szolgálnak, ami számos egészségügyi probléma forrását jelenti. Magamon is tapasztaltam, hogy egyszerűen nem iszunk semmit egész nap azért, hogy ne kelljen mosdóba menni, mert nincs hova. Ennek a következményeit talán nem kell magyarázni: egyenes út vezet a kiválasztó szervrendszer károsodásához, kimerüléséhez, amivel 30 évesen nem kellemes szembesülni. 

Ehhez jön a sokszor embertelen, időjárástól független munkabeosztás: az egyik kitöltő szavaival élve „nem a munkaruha véd meg minket, hanem az, hogy ne kelljen terepre menni november és február között”. Ez a védelem a nagyberuházások ütemterve miatt az utóbbi években teljesen megszűnt.

Ha nő mondja? Hiszti

Általános jellegű problémának tűnik, hogy a női régészt nem veszik komolyan sem a munkahelyén, sem az építőipari cégekkel való együttműködés során. Mint nőknek, többet és jobban kell teljesítenünk ahhoz, hogy férfi kollégáinkkal azonos bánásmódot kapjunk, ez egyértelműen kiderült a leírt történetekből. Egyet kiemelve: a nő által jelzett probléma vagy hiányosságot „hisztinek” könyvelték el, míg amint egy férfi jelezte ugyanazt, hamar megoldották a gondot. Ijesztő, ugye? A nők „gyengesége”, vélt „kevesebb munkabírása”, „érzelmessége” amúgy is gyakran élcelődések tárgya, de amikor egy adott régészeti álláshirdetésre négyszemközt bevallottan férfit keresnek, az már nem annyira humoros.

A válaszok alapján az átlagos régészeket is foglalkoztató intézmény (múzeum, intézet, vállalkozás, egyetem) a következőképpen néz ki: 40–50 év körüli férfi vezetők, alájuk dolgozó, szorgalmas, gyakran túlteljesítő női beosztottak. 

A fiatal nő talán a leghátrányosabb kombináció a szakmánkban: 40 év alatt esély sincs előrelépni, a helyek előre le vannak osztva, végleges státuszokba is inkább férfiakat alkalmaznak.

Nincs kimondva, de ők nem mennek el szülni.

Kettős mérce a fizetések terén

Úgy gondolom, a klasszikus „a nők nem helyezik előtérbe a karriert” állítás ma már nem helytálló. A mai 20-as, 30-as generáció nőtagjai is szeretnének a munkájukért megfelelő elismerést kapni, arányosan előrelépni a „szamárlétrán”, ami ennek a szakmának kifejezetten a sajátja (évek, akár évtizedek eltöltése „gyakornokként”, kezdőként, hogy egyszer majd a vágyott pozícióba kerülhessenek. Általában ez csupán a véglegesítést jelenti, nem kell nagy dolgokra gondolni, nem osztályvezetésről van szó). Arra hívnám fel a figyelmet, hogy ez a több évtizedes gyakorlat a Z generáció tagjainál már nem elfogadható, a fiatal pályakezdők tömegesen hagyják el a szakmát az egyetem után egy éven belül, vagy el sem kezdenek benne dolgozni hosszabb távon a vállalhatatlan körülmények miatt. Nemritka, hogy azonos beosztásban dolgozó férfiak fizetése magasabb, mint női kollégáiké. Hogyan is lehetséges ez?

„Hol a főnököd?”

Költői kérdéseim: miért nem lehet a régészetben dolgozó nőket is hasonlóan motiválni, mint a férfiakat? Ha lehetőség van rá, bízzanak meg új feladatokkal, hogy érezhessük, számítanak ránk! Különböző intézményekben dolgozó kortársaimmal való beszélgetések során ugyanarról a problémáról hallhattam: az ő elvégzett munkájuk „evidens”, egyértelműnek veszik, hogy megcsinálják kifogástalanul, mint a szorgos kis hangyák a bolyban, de ez egy idő után sajnos nem elég, csalódottsághoz, mi több, kiégéshez vezet. Előrelépési lehetőségre van szükség, változatosabb, bonyolultabb, csapatmunkát igénylő feladatokra, ahol azt érezzük, szükség van ránk, van értelme a munkánknak.

Tárgyalásokon, megbeszéléseken a nőket általában nem veszik komolyan, jómagam is számtalanszor kaptam olyan kérdést, hogy „Hol a főnököd?”, mintha én nem lennék képes egy meetingen az intézményemet képviselni. Akikkel dolgozunk – az irányításunk alá tartozó ásatási munkások különösen – általában minket csak beosztott munkatársnak, helyettesnek tudnak elképzelni, akik megalázkodnak, tűrnek, „nemüknek megfelelően” kedvesen csendben maradnak, nem szólnak, hogy nem szeretnének reggel hattól dolgozni, hétvégén pedig ingyen menni a terepre.

Amint problémafelvetésről, hiányosság jelzéséről van szó, azonnal erőszakosnak, hisztisnek leszünk bélyegezve. Nem túl kellemes naponta ezzel szembesülni.

Szükségünk lenne továbbképzésekre, ötletekre, megküzdési stratégiákra, hogy hogyan tudnánk kezelni a megkülönböztetést, megállítani a régészetet is nagy mértékben érintő pályaelhagyást, fogyást, melynek okai részben a fent említett jelenségekre, tapasztalatokra vezethetők vissza. A kitöltők toronymagasan az elhivatottságot jelölték meg első helyen a maradás, kitartás okaként, míg a megbecsültség és támogatás hiánya egyre több nőt terel a pályaelhagyás felé.  

Hol tiltakozzon az, akit nem vesz észre senki?

Fontos kiemelni, hogy a nőket érintő hátrányok kettős eredetűek: a szakmán belül is tapasztalható az erőteljes szexizmus, ami részben nem szándékos, egyszerűen így épült be a mindennapokba, illetve léteznek a más szakterületekkel való együttműködés során megélt megkülönböztetések is. A régészeti pálya során a nők számára is nagyon fontos az önismeret, az egyéni határok felismerése, de ehhez valamilyen szinten támogatást szeretnénk kapni. Mivel ez egy zárt, viszonylag szűk réteget érintő szakma, az emberek életére, mindennapjaira kevéssé vagyunk hatással, így a kulturális szféra egyéb területeihez hasonlóan, sztrájknak, tiltakozásnak sajnos semmi értelme nincs.  

A régészet hatását, eredményeit nem lehet gazdasági mutatókkal mérni, mivel ez nem igazán piaci alapon működő intézmény. Ennek ellenére a közösségi régészeti programokat látogató gyermekek és szüleik lelkesedését tapasztalva reméljük, hogy nincs minden veszve, hiszen kulturális örökségünk védelme a jövő generációinak feladata lesz. 

A képek a szerző tulajdonában vannak.

WMN szerkesztőség