„Hogy kerülsz te ide?” – ausztrál tevék, római papagájok, Escobar vízilovai
Ottfelejtett és behurcolt állatok, amelyek gyakran súlyos károkat okozhatnak
Amikor nemrég Rómában egy belvárosi parkban egy jókora csapat kis sándorpapagájjal találkoztam, elcsodálkoztam: tíz évvel ezelőtt, amikor legutóbb jártam az örök városban, még nyomuk se volt a zöld tollasoknak. Gyorsan utánanéztem, és kiderült, hogy a szárnyasok egyetlen évtized alatt elözönlötték a várost. De hogyan foglalták el a papagájok Rómát? És mit keres egy rakás víziló Kolumbiában? A teve melyik földrészen is él tulajdonképpen? Csepelyi Adrienn írása olyan állatfajokról, amelyek nem pont ott tartózkodnak, ahol kellene. És ez persze az ember hibája.
–
Százötven víziló lett, maradhat?
Ha ember által betelepített állatfajokról van szó, egész biztosan elsőként hangzik majd el Pablo Escobar neve – és még mielőtt valaki félreértené, folytatom: a kolumbiai drogbáró Hacienda Napoles nevű birtokára úgy harminc éve hozatott négy vízilovat Afrikából. Mi baj lehet, ugye.
Nos, a tulajdonos élettörténetét – ha máshonnan nem, hát a sorozatokból, vagy épp Fiala Borcsa Escobar özvegyével készített interjújából – ismerjük. A vízilovak, érthető módon, a birodalom széthullása után nem számítottak fontosnak, így aztán szép csendben szaporodásnak indultak. Ami olyan remekül sikerült, hogy Kolumbia természetvédelmi szakemberei jókora erőforrásokat mozgatnak meg, hogy valahogyan kordában tartsák őket.
Ugyanis mára mintegy százötven víziló úszkál Kolumbia vizeiben, súlyos károkat okozva a helyi ökoszisztémában. Volt szó arról, hogy „kitoloncolják” az állomány mintegy felét az országból, de arról is, hogy a szakemberek kilövési engedélyt kapnak – utóbbit hatalmas lakossági felháborodás kísérte, így elvetették, a sterilizálás pedig nem működött.
Tipikus példája ez annak, amikor valami cuki, s emiatt nem akarnak tudomást venni arról, hogy mi a baj vele. Természetesen mindez nem a vízilovak hibája: nem önként vándoroltak át egy kontinenssel arrébb természetes élőhelyükről.
Melyik földrészen is él a teve?
Alfred Brehm német természettudós 1863–1869 között írta Az állatok világa című alapművét, a teve cikkszóban ez áll: „A nemnek két alakját ismerjük, közülük az egyik, az egypúpú teve, vagy dromedár kivált Afrikát, a másik kétpúpú teve főleg Ázsiát lakja.” A helyzet ennél kicsit összetettebb (van, ahol átmenetileg kihalt, aztán visszatelepült, stb.), alapjaiban azonban ez a felállás, ezt tanuljuk az iskolában is. Szó sem esik Ausztráliáról, ugye?
Nos, ehhez képest Ausztrália tevepopulációja nem is olyan rég még egymillió egyedet számlált! Ez azóta mintegy harmadára csökkent (erről később), de ettől még tény: a teve Ausztráliában is él.
S hogy hogyan került oda? Természetesen az ember által – csak erről Brehmnek még azért nem lehetett fogalma, mert még nem történt meg. A XIX. században Brit Indiából és Afganisztánból „importáltak” tevéket a földrészre, hogy a teherhordásban hasznukat vegyék.
Amikor aztán 1901-ben megjelent a vasút Ausztráliában, aztán pedig elterjedtek az autók, a tevék már nem voltak az ember hasznára, így nemes egyszerűséggel szélnek eresztették az állatokat. A populáció pedig 8-10 évente megduplázta önmagát, az ezredfordulóra elérve az egymilliós egyedszámot.
Az ausztrál tevéket hivatalosan visszavadult állománynak nevezik, s ez elég találó viselkedési értelemben is: nemcsak az emberrel szemben lépnek fel agresszívan ezek az egyedek, de a helyi juhokkal és szarvasmarhákkal is – s értelemszerűen mind ugyanazon az élőhelyen, táplálékon osztoznak, így az őslakosok és a helyi gazdák már évtizedekkel ezelőtt beavatkozásra szólították fel a kormányt. Ez meg is történt: 2009-ben 19 millió ausztrál dollárt szántak az állomány ritkítására, így mára háromszázezer teve legelészik Ausztrália mezőin.
Vannak ugyanakkor tudósok, akik azt állítják: a teve tulajdonképpen békében megfér Ausztrália faunájában: elvégre korábban is bizonyíthatóan éltek ott nagy termetű növényevő dinoszauruszok.
Érdekesség: egykor Magyarországon is éltek tevék. Igaz, nem önszántukból. Szalay Béla dr. a múlt század elején írt tanulmányában foglalkozik azzal, hogy a népvándorlás idején hazánkba is kerültek tevék, és ezeknek a létezése az Árpád-kor alatt egészen a XIII. századig nyomon követhető. Később, főként a török hódoltság idején is sok teve került hazánkba, visszavadult állományuk azonban nem maradt.
„Barátaim! Lómaiak!”
A kis sándorpapagáj legalább akkora hódító, mint névadója, Nagy Sándor, aki az első példányt Európába hozta belőle. A jelenlegi római populáció persze nem a hadvezértől eredeztethető, hanem vélhetően a 70-es években kalitkából kiszabadult egyedektől, amelyek a Villa Pamplili kertjében telepedtek meg.
Ma már azonban Villa Borghesétől a Spanyol lépcsőig szinte mindenhol megfigyelhetők, ahol kisebb-nagyobb facsoportok állnak – én például a Quirinale mellett találkoztam egy nagyobb rajjal. És nem csak ez a faj lelhető fel Rómában: a hasonló külsejű, de begyénél krémszínű-fehéres barátpapagáj is otthonosan érzi magát a dolce vitában. A régi villák történelmi kertjeiben ugyanis ideális fészkelőhelyek várják őket, a klíma pedig, amely ráadásul mind melegebb, egész megszokható a számukra.
A barátpapagáj esetében ráadásul pontosan tudható, hogyan kerültek az első példányok a vadonba: a Caffarella Park melletti ruházati outlet „dekorációjául” szolgáló hatalmas kalitkából a bevásárlóközpont bezárásakor szélnek eresztették a madarakat.
Bár könnyű gyönyörködni az élénkzöld madarak szépségében, fontos tudnunk, hogy a kis sándorpapagáj és a barátpapagáj is inváziós faj, mégpedig a top 10-ben van Európában, így aztán a cukiságfaktor mellett nem árt, ha látjuk azt is, hogy rohamos terjedése súlyosan befolyásolja az őshonos madarak állományainak alakulását – igen, még akkor is, ha a városban él. Nem azt mondom, hogy „dobjátok le a padlóla, de dulván”, csak tartsuk észben: a kedves turistalátványosság nem is olyan egyértelműen aranyos, mint gondolnánk.
Rémkatica: amiért fizettek is
Ne gondolja senki, hogy idehaza nincsenek inváziós fajok – akár legújabban is. A harlekinkaticáról, amit az agrárágazatban csak „rémkaticaként” emlegetnek (nem véletlenül), szinte mindenki tudja már, hogy
a kilencvenes években került Európába, biológiai védekezésként akarták használni egyes kártevők ellen. Igen, akkoriban pénzért lehetett venni! Pedig igazán megkérdezhették volna, hogy egy kontinenssel arrébb, Amerikában mekkora károkat okozott az ökoszisztémában a tízes évekbeli betelepítése óta.
Ma már a harlekinkaticáé a legnagyobb populáció hazánkban is, a hétpettyest folyamatosan szorítja ki az élőhelyéről… Az invazív fajok kérdésköre tehát nem vicc. (Az inváziós növényekről a hortobágyi kaktuszok kapcsán én is írtam.) Noha szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy valaki „véletlenül” betelepítsen egy-egy állatfajt valahová, valójában egyáltalán nem az, és még Escobar-kaliberű drogbárónak sem kell lennie hozzá. Elég például a banánszállítmányokkal utazó pókokra gondolni, vagy a világ bármely pontjára rendelhető lepkebábokra, amelyek nem hozzáértő kezekben kikelve… Nos, inkább nem adok tippeket. Vigyázzunk a saját, őshonos állatainkra, az lesz a legjobb mindenkinek.
Kiemelt kép: WMN
