–

Fiala Borcsa/WMN: Mindenki Pablo Escobar feleségeként ismer, holott huszonhat éve élsz már özvegységben. Te hogyan mutatnád be magad? 

Victoria Eugenia Henao: Először is: Maria Isabell Santosnak hívnak. Ez az újjászületésem neve, ennek az árán tudtam csak megmenteni az életünket. Ezen kívül szeretném magam bemutatni mint elkötelezett anyát. Mint egy olyan nőt, aki a teljes szeretetével fordult mindig is a gyerekei felé, hogy megóvja őket. Szeretném megmutatni azt is, hogy újra tudok szenvedélyes nő lenni. Mellette olyan nőként is szeretném bemutatni magam, aki ír, folyamatosan képzi magát, tanul, és emellett életvezetési tanácsadó is. És bemutatnám magam mint túlélőt is. 

F. B./WMN: Hogyan lett belőled életvezetési tanácsadó?

V. E. H.: 1995-ben kezdődött, Buenos Airesben. A terapeutám látta meg bennem azt a nőt, akiről úgy gondolta, később tudna másokon is segíteni. Huszonnégy éve történt mindez, akkor még senki nem sejtette, ki is vagyok valójában. Annak a mérhetetlen bánatnak a közepén, amiben akkoriban voltam, úgy éreztem, ez az ember biztosan megőrült. Mit képzel? Mégis, kit tudnék én bármiben is támogatni? Épp annyi erőm volt, hogy életben maradjak. Ennél a terapeutánál ismerkedtem meg a coachinggal, később pedig hozzá jártam képzésre. Húsz éve dolgozom life coachként. Imádom ezt a szakmát, elképesztő terhet tudtam a segítségével letenni.

Harminc évig jártam terápiára, de akkor kezdett először jobbra fordulni az életem, amikor én magam is a segítő szakmában kezdtem dolgozni.

Ami megtörtént az életben, azt nem lehet megváltoztatni. De a segítségével újra tudom értelmezni magam, és mindazt, ami történt velem. Így újra tudtam kezdeni mindent a nulláról. Ezért is lehetek most itt, ez volt, ami segített abban is, hogy legyen bátorságom felállni, megszólalni, elmesélni másoknak is, milyen volt Pablo Escobar feleségének lenni. Hogy miken mentem keresztül.

F. B./WMN: A könyvben többször is írod, hogy gyenge vagy, nincs erőd, az imént is erre utaltál. Mégis, ha az eseményeket nézzük, azt, ahogy a kolumbiai drogkartellel harcoltál egy teljes évig, hogy életben hagyjanak téged és a gyerekeidet is, azt, hogy milyen veszélyben éltél nap mint nap Pablo mellett, de már maga a tény, hogy volt bátorságod szembenézni mindezzel, nos, előttem távolról sem egy gyenge nő képe bontakozik ki.

V. E. H.: Azt hiszem, a gyerekeim iránt érzett szeretetem tudott annak idején erőt adni. De azért azt tudnod kell, hogy ez rendkívül összetett dolog. Nagyon megalázó helyzetben éltem, tele voltam Pablo mellett félelemmel. Emiatt nem volt semmi önbecsülésem, az egyetlen, amit tudtam, hogy nem halhatok meg, és azt sem hagyhatom, hogy a gyerekeim ebbe belehaljanak. Ez tett engem anyatigrissé.

F. B./WMN: Durva lelki terrorban éltél Pablo mellett.

V. E. H.: Igen, de erre én csak apránként döbbentem rá. Tulajdonképpen a velem foglalkozó szakemberek mondták ki, hogy még mindig poszttraumás stressz szindrómában szenvedek. Ez egy lélektani trauma volt, szinte megbénított a félelem. Amikor ilyen helyzetben vagy, nem érzel semmi mást. Ilyenkor jöjjön bármi, megpróbálsz alkalmazkodni. Egyetlen cél lebeg előtted: ne halj bele.

F. B./WMN: Ezért is nagyon aljas a lelki bántalmazás, hiszen sokkal nehezebb azonosítani, felismerni, mint a fizikai erőszakot. Mit tanácsolnál azoknak, akik bántalmazó kapcsolatban élnek?

V. E. H.: Kérjenek segítséget. Forduljanak a családhoz, nyíljanak meg, legyenek őszinték, keressenek terápiás támogatást. És mindig meg kell próbálni a házastárssal is beszélni. Most már erre inkább van lehetőség, mint annak idején, amikor Pablo felesége voltam. Akkoriban ez kizárt volt. Ezért is reménykedem benne: azzal, hogy megírtam a saját történetemet, lehetővé tettem, hogy tudjunk erről a témáról beszélni. Borzalommal tölt el, amiket a bántalmazott nőktől hallok, szinte naponta mesélnek rettenetes dolgokat.

A férfiak a mai napig úgy bánnak velük, mintha állatok lennénk. Legjobb esetben is csak kisállatok. Az az érzésem, mintha a rabszolgaság kora még nem múlt volna el. Rengeteg feleség él a férje rabszolgájaként.

Én is rettentően sokszor szerettem volna elválni Pablótól, de erre mindig azt felelte, ő nem fogja elveszíteni az otthonát, a családját. A terápia során jöttem rá, mit is jelentettek valójában ezek a szavak. De akkoriban azt hittem, ez a leghatalmasabb szerelem megnyilvánulása. Iszonyatosan fáj. Két gyerekem és egy unokám van. Az egyik terapeutám kérdezte meg tőlem: milyen érzés volt húsz évig egy olyan ember mellett élni, akiről tulajdonképpen nem tudtad, hogy kicsoda? Ezzel szembenézni nagyon kemény.

F. B./WMN: Azt tanácsoltad az imént, hogy akit otthon bántanak, az kérjen külső segítséget. Te is megtetted, Inez nénihez szaladtál, amikor épp nagyon sok volt az otthoni gondokból, de ő rendszerint annyival intézte el a dolgot, hogy a házasság ilyen, semmi sem tökéletes, tűrj, és higgy, hiszen Pablo téged és csak téged szeret.

V. E. H.: Igen. Később azonban megtudtam, hogy Inez nénit is bántalmazta a férje. Csak épp én ezt akkoriban nem sejtettem. Tizennyolc éves voltam, Inez harminccal több. Anyám legjobb barátnője volt, mindenfelé kísérgetett. Nagy nehezen a végén ő is elvált a férjétől, aki viszont onnantól fogva soha többé nem foglalkozott a gyerekeivel, még csak rájuk sem nézett. Inez sokat volt velem, vigyázott rám, és megakadályozta, hogy fiatalon nagyobb őrültségeket csináljak. De hát őt is meghatározta a saját kultúrája. Neki is azt mondták, az a feladata, hogy az urát szolgálja, és nem lehet saját véleménye. Teljesen nyilvánvaló, hogy ezt adta tovább nekem is.

F. B./WMN: Nehéz lehetett egy ennyire macsó kultúrában felnőni, mint ami annak idején Kolumbiára jellemző volt.

V. E. H.: Nem „ami jellemző volt”, hanem ami még mindig az. Pedig huszonöt év telt el. Lehet, hogy valamit lazultak a dolgok, de érdemben nem változott semmi. Továbbra is az a rend, hogy az asszony odahaza van, a férje meg csajozik, szeretőket tart. Minden egyes férjezett nő, akivel beszéltem, tudta, hogy a férje szeretőket tart, és hogy ezt le kell nyelni, mert ez az élet rendje, ezzel jár a házasság.

Az én házasságomban Pablóval is ez a kettős mérce uralkodott. Míg ő számos szeretőt tartott, szinte nyíltan, addig én semmi szabadságot nem élvezhettem. Ha a sógorommal vagy a bátyámmal táncoltam, úgy megharagudott, hogy napokig nem szólt hozzám. Nem járhattam el bulizni, ha bárhová együtt elmentünk, nekem végig az asztalnál kellett ülnöm. Ha felálltam, folyamatosan követett a tekintetével. Ez is a lélektani bántalmazás része. Csak jóval később döbbentem rá, micsoda alávetettségben éltünk mindannyian. Nemcsak mi, nők, de a gyerekeink is. Mindenki teljes mértékben a férfiak alá van rendelve. Most ezzel szeretnék foglalkozni, szeretnék segíteni a nőknek feldolgozni ezt a fajta fájdalmat.

F. B./WMN: A fiadat, Juan Pablót sikerült ettől a macsó szellemtől eltávolodva, emancipáltabban nevelni?

V. E. H.: Igen, de ez annak is köszönhető, hogy Argentínában, Buenos Airesben élünk száműzetésben, az pedig ebből a szempontból sokkal lazább, megengedőbb társadalom. A férfiak sokkal tisztelettudóbbak. Ez Kolumbiáról nem mondható el.

F. B./WMN: Lett az életedben Pablo után másik férfi?

V. E. H.: Nem, soha. Két szerelmem van, a könyvírás és a gyerekeim. Rettenetesen félek bármibe belekezdeni. Arról nem is beszélve, hogy

soha többé nem akarok más emberek döntéseitől függeni. És nem akarok még egyszer ekkora árat fizetni a szerelemért.

F. B./WMN: Mennyire befolyásolja az ember személyiségét egy ilyen traumatikus kapcsolat, mint amilyen a te házasságod volt Pablóval? Gondolok itt többek között a szakadékot jelentő erő- és korkülönbségre, vagy a folyamatos megaláztatásra, amit a férjed hűtlensége jelentett.

V. E. H.: Teljesen elveszítettem az önbecsülésem, pokoli volt. Gyakran előfordult, hogy Pablo rám sem nézett. De aztán így, hogy megözvegyültem, jó sok időm volt megtanulni újra tükörbe nézni. Nem bírtam magamra nőként tekinteni hosszú éveken keresztül. Csak miután megírtam ezt a könyvet, azután váltam képessé magammal és az egészségemmel foglalkozni. Szeretnék újra kapcsolódni a bennem élő nőhöz, de ez nagyon nehéz.

F. B./WMN: Fel tudod idézni, hol volt az a pont, ahol minden félrecsúszott?

V. E. H.: 1984-ben történt. Nyolc és fél hónapos terhes voltam. Ez volt az az év, amikor Pablo megölette az igazságügyi minisztert. Az volt a választóvonal. Onnantól beszélhetünk arról, hogy előtte és utána. És ez Kolumbia történelmére ugyanúgy igaz, mint az én életemre.

F. B./WMN: Amikor anyagot gyűjtöttél a könyvhöz, visszamentél Kolumbiába, és tulajdonképpen megpróbáltad a saját korábbi életed hátterét felgöngyölíteni. Milyen volt ilyen távolságból ránézni, illetve megírni ezt a visszaemlékezést?

V. E. H.: Ez egy két részből álló élet. Az első szakaszban családként éltünk, megszülettek a gyerekeink, ekkoriban főleg a szerelem uralkodott. Aztán jött a másik rész. Az a férfi, akiről fogalmam sem volt, hogy létezik, mert nem tudtam, hogy ilyen oldala is van… Iszonyatos fájdalom erre rádöbbenni, mélységesen mély szégyen töltött el. Nem győzök bocsánatot kérni érte mindenkitől, az összes áldozattól, az egész országtól mindazokért a borzalmakért, amiket miatta el kellett viselni. Néha belegondolok, vajon hány családot tett tönkre! És a gyerekeimtől is egyfolytában bocsánatot kérek. Hányszor kellett bezárva élnünk, száműzetésbe menni, és hogy milyen elképesztő árat kellett fizetniük azért, hogy az apjuk az, aki.

F. B./WMN: Érdekesnek találtam Pablo személyiségében ezt a nagyon végletes kettősséget. Drogokkal üzletel, de közben retteg, hogy a gyerekei kábítószert fogyasztanak. Kegyetlen, erőszakos ember, de mellette gyöngéd szerető, türelmes férj. Egy csapodár alak, de mégis családcentrikus.

V. E. H.: Az anyukám egyszer azt mondta Pablónak: „Pablo, egy dolgot kérek tőled örökségül, ha meghalsz.” Mire ő: „Mondd csak, mit szeretnél?” Erre az édesanyám: „Hagyd rám az agyadat. Én az életemben nem találkoztam senkivel, aki ennyire konok lenne. Olyan, aki soha, senkire nem hallgat.”

F. B./WMN: Hogy látod most, igaz szerelem volt ez köztetek?

V. E. H.: Amikor fiatalok voltunk, akkor igen. Én azonban szinte kislány voltam még, Pablo pedig mindig éreztette velem, az utolsó percéig azt ismételgette, hogy én vagyok élete szerelme. Közben pedig folyamatosan nők vették körül. Ezt tiszta őrület. Néha arra gondolok, az volna a legjobb, ha mindenkinek kötelező lenne elvégeznie egy pszichológiai tesztet, mielőtt családot alapít.

Emellett meggyőződésem: a kislányokat már nagyon korán el kell kezdeni megtanítani, hogy vigyázzanak magukra. Arra, hogy legyen méltóságuk, és nekik kell majd megtanulniuk jól dönteni az életükről.

F. B./WMN: Szoktál Pablóval álmodni?

V. E. H.: Nem. Az elmúlt huszonhat évben csak egyszer jelent meg álmomban. Azt hiszem, olyan mélységű ez a fájdalom, hogy még álmodni sem merek vele.

F. B./WMN: A szüleid mit szóltak ehhez az egészhez, ami történt veled?

V. E. H.: Nagyon szenvedtek tőle. Főleg édesanyám… Nem győzök bocsánatot kérni mindazért a temérdek fájdalomért, amit okoztam neki. Amikor otthagytuk az országot, és Argentínában kezdtünk új életet új identitással, kérlelt, szabályosan könyörgött, hogy mondjam meg neki, most hogy hívnak. Azt kellett neki mondanom, hogy nem tehetem, mert akkor mindannyiunkat meggyilkolnak. Ő egyre csak sírt. „De ha ti meghaltok, hogyan fogok róla egyáltalán értesülni?” Most, hogy van unokám, és belegondolok, milyen lenne, hogy neki tőlem távol kellene élnie, folyamatosan menekülve, száműzetésben, úgy, hogy azt sem tudom, hogy hívják… Belepusztulnék. Édesanyám a halála előtt másfél évvel agyi infarktuson esett át, és emiatt megnémult. Majd belehaltam a bánatba. Szeretett volna még egyszer beszélni velem, de már nem tudott.

Fiala Borcsa

Képek: Csiszér Goti/WMN – Goti Photography