Az elvesztett kisbabám ott van mindenhol: a fűben, a virágban… a szívünkben – Horváth Bernadette veszteségtörténete

–

„Amikor valaki megkérdezi, azt szoktam mondani, hogy három gyerekem van, akik közül kettő van a világon” – kezdi a történetét Nadi, akinek az útja az anyaságban hét évvel ezelőtt kezdődött. Akkor, amikor az első lánya megfogant.

A várandóssága olyan volt, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. Huszonöt éves volt, fiatal, egészséges, feltétel nélkül bízott a testében, nem volt benne félelem. A férjével pedig mindkettőjük számára egyértelmű és természetes volt, hogy Nadi otthon hozza világra a babájukat. Az utolsó trimeszterben, nagyjából a 38. héten azonban kiderült, hogy a kislányuk megfordult az anyaméhben – farfekvéses. „Így kezdődött a kálváriám, ami nagyjából tavalyig tartott – onnantól kezdve ugyanis minden várandósságommal volt valami probléma.”

Amin változtatni nem lehet…

Bár Nadi nehezen birkózott meg a tudattal, hogy le kell mondania az otthon szülésről, sikerült találnia egy olyan orvost, aki a faros hüvelyi szülés specialistájaként tovább tudta táplálni benne a reményt, hogy ha a baba végül nem tud is majd visszafordulni, még van rá esélye, hogy természetes úton hozza világra intézményi keretek között. „Nagyon nehezen éltem meg, hogy bekerültem a rendszerbe. Egészen addig soha életemben nem voltam kórházban, ahogy egyik közeli hozzátartozóm sem. Nekem az egy távoli világ volt, aminek nem akartam a része lenni.

Az utolsó trimeszterben azonban már nem azon van a fókusz, hogyan változtasd meg, ami veled történik, hanem azon, hogyan fogadd azt el. Én is ezen kezdtem dolgozni.”

Szerette volna, ha a lehetőségekhez mérten minél természetesebb úton tud lezajlani a szülés, amibe az is beletartozott, hogy alkalmazkodnak a kislánya tempójához, és kivárják az időt, amikor már készen áll az érkezésre. Végül a 42. hétig bent maradt, ami farfekvéses babáknál egészen páratlan. Nadi elmondása szerint ezt az intézményi rendszerben általában nem szokták hagyni, de a kórházban, ahová került, tiszteletben tartották a kérését, és vártak. Talán már túl sokat is, Nadi ugyanis a vajúdás 56. órájában tartott, mire végül kiírták császárra. 

Mit lehet kezdeni a kontrollvesztettséggel és a gyásszal?

„Miután a kislányom megszületett, a legnehezebb feladat az volt, hogy elfogadjam: nem úgy történtek a dolgok, ahogy elképzeltem, és amiben egyébként korábban mindenki erősített minket. Fél évig tartott, mire feleszméltem a történtekből, és két évig, hogy ténylegesen el tudjam gyászolni a tökéletes szülésről és születésről való idilli elképzelésemet.”

Ez idő alatt Nadi minden erejével igyekezett túlteljesíteni az anyaságban: már a gyermekágyi időszak során sem pihent, ahogy ő mondja, egyfajta „harcos anya” üzemmódba kapcsolt, amelynek során minden, a babával kapcsolatos feladatot ő vett magára. „Hordoztam, éjjel-nappal szoptattam, nem engedtem át másnak. A velem történtek után végre úgy éreztem, én irányítok, és minden igyekezetemmel azon voltam, hogy kompenzáljam a gyerekem számára, ahogyan világra jött. Idő kellett, hogy elfogadjam: a mi történetünk ilyen. Ezt követően azonban erőt tudtam kovácsolni a gyászból, dühből és csalódottságból, ami az első szülésélményemhez kötődik.”

Hosszas, évekig tartó terápiás folyamat árán jutott el oda, hogy úgy tudjon a lánya születéséről beszélni, hogy ne sírja el magát, és ne érezzen lelkiismeret-furdalást.

Ezen az úton óriási segítségére voltak a női közösségek, amiket maga köré épített azáltal is, hogy az Instagramon (@bernadetteishere) nyíltan beszélt a vele történtekről. Azt mondja, neki ebben rejlik az ereje: képes kinyújtani a karját, és létrehozni olyan közegeket, amikben a nehéz történetekről is lehet beszélni. „A női körökben óriási erő van. Lényegében mindenkinek erre van szüksége: hogy összekapaszkodjon másokkal. Engem is ez gyógyított igazán.”

Trauma az anyának, de az apának is

A traumatikus szülésélménye után Nadi úgy érezte, gyorsan érkezik majd hozzájuk egy testvér, aki egy gyógyító szülést hozhat magával.

Ma már azt mondja, örül, hogy végül nem gyors egymásutánban vállaltak egy másik babát, amellett ugyanis, hogy azt is belátta, a sebek begyógyítása nem egy gyerek feladata, a férjének is időre volt szüksége. 

„A testvér gondolatával ő is rendben volt, de a szüléstől rettegett, ő is traumatizálódott ugyanis a kislányunk születése során. Nagyon erősen megmaradt benne, ahogyan engem akkor látott. Mivel a vajúdáskor nem lehetett velem, így, amikor néha-néha találkoztunk, azzal kellett minden alkalommal szembesülnie, hogy egyre rosszabbul vagyok, hogy egyre tragikusabb a helyzet. Volt egy pillanat, amikor felcsillant a remény, hogy a baba végre elindult, behelyezkedett, és mégis megszülhetem, a férjem pedig bent lehet velem, végül azonban a műtőbe vezetett az utam, ő pedig fél órával később kézhez kapott egy síró újszülöttet, miközben azt sem tudta, hol vagyok, mi van velem, élek-e, vagy sem. Ez nagyon kemény kezdet volt számára az apaságban. És aztán jött az első fél év, amikor tulajdonképpen szülés utáni depresszióval küzdöttem – nem csoda, hogy jó ideig nem volt számára csábító a gondolat, hogy ezt még egyszer csináljuk végig.”

A test jelzi azt is, amivel a tudat még nem képes szembenézni

Évek teltek el, mire mindketten felkészültek egy újabb baba érkezésére, és Nadi 2021-ben ismét várandós lett. Bár rövid ideig tartott a terhessége, mégis az első pillanattól nagyon erős lelki kapcsolatot alakított ki a babájával. Ez az erős kötődés ugyanakkor azt is jelentette, hogy Nadi már viszonylag korán érezte, hogy valami nincs rendben a terhességgel. 

„Olyan érzetek váltották egymást, amikre visszagondolva azt hiszem, a testem tudta, hogy baj van. Az ember teste ugyanis okos, tisztában van vele, mi történik, csak nem figyelünk oda rá.

Még nem is voltam tudatában, hogy várandós vagyok, amikor egy könyvesboltban teljesen intuitív módon nyúltam Singer Magdolna Asszonyok álmában síró babák kötete után (a könyv a perinatális veszteségről szól – a szerző). Nem ilyen jellegű könyvet kerestem, teljesen önkéntelenül vettem a kezembe, és ahogy belelapoztam, heves remegés és zokogás tört rám. Elemi hatással volt rám a könyv, úgy éreztem, elájulok. Persze nem tudhatjuk pontosan, de talán már ez is egy figyelmeztető jel volt a bajra. Később ugyanis kiderült, hogy méhen kívüli terhességem van, ami az élettel össze nem egyeztethető állapot.”

De ne szaladjunk ennyire előre, a méhen kívüli terhesség megállapításáig Nadinak óriási kálvárián kellett keresztülmennie.

Férjezett, de egyedülálló anya – mit is takar a single married mom kifejezés?

WMN Ügy – 2024. január 26. – TF

Mit szeretnél üzenni?

A könyvesboltban történtek után Nadi viszonylag hamar pozitív tesztet tarthatott a kezében. Abban az időben volt egy nagyon élethű álma a szülésről: egy otthon szülést álmodott meg, amelynek során az utolsó pillanatban mégis be kellett mennie a kórházba, ahol ennek ellenére végül természetes úton sikerült megszülnie a babáját. „Úgy ébredtem fel, hogy zokogtam örömömben, elmeséltem mindenkinek, hogy álmomban meg tudtam szülni ezt a babát. Ezzel együtt kezdetét vette egy folyamat: mintha elkezdtem volna egy párhuzamos életet élni, amiben már két gyerekem van. És a kétgyerekes anya képe nagyon komfortos volt.”

Nadi felkereste a nőgyógyászát, hogy időpontot kérjen a terhesség megállapítására, ő azonban szabadság miatt csak a 10-11. hét környékére tudta beütemezni a vizsgálatot. „Megnyugtatott, hogy biztos úgyis minden a lehető legnagyobb rendben van, és hogy ráérünk az ultrahanggal a 12. hétig.

Egy idő után azonban elkezdtem enyhén vérezni. Miközben a testem jelezte, hogy valami gond van, igyekeztem pozitív maradni, és arra fókuszálni, hogy az első trimeszterben ez előfordul, és minden a legnagyobb rendben van.

Egy ideig nem is hívtam fel az orvosomat, nem akartam annak a gondolatnak a magját sem befogadni, hogy baj lehet. Miért pont velem történne bármi? Minden rendben van, és szép kétgyerekes családdá fogunk válni – ezzel nyugtattam magam.”

A pillanat, amikor szertefoszlik minden

Egy idő után azonban annyira felerősödött a vérzés, hogy azt már nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Nadi felhívta a szabadságon lévő orvosát, ő pedig ajánlott egy doktort, aki azonnal tudta fogadni. Ez a számára teljesen ismeretlen orvos kérte a várandósság megállapításáról szóló papírokat, és amikor Nadi elmondta, hogy erre még nem került sor, nekiszegezte a kérdést: biztos-e benne, hogy egyáltalán terhes. 

„Egy nagyon furcsa valóságba kerültem, amiben az orvos nem hitte el, hogy várandós vagyok. Megkérdezte, hogy biztosan csináltam-e tesztet és hogy várandósnak érzem-e magam.

Aztán megkezdte az ultrahangvizsgálatot. Hirtelen mély csendbe burkolózott, láttam, hogy nagyon keres valamit, de nem találja – a helyzet, amiről az ember már sokat hallott, de gondolni sem mert rá, hogy egyszer ő is megtapasztalja. Mintha kívül kerültem volna a testemből, és úgy néztem volna magam, ahogy fekszem a nagyon szép, nagyon modern rendelőben, az orvos pedig egyre feszültebben vizsgál.

Aztán egy idő után megszólalt, hogy nem lát terhességet, és hogy spontán vetélésről van szó. Minden, amit elképzeltem magamnak, magunknak, szertefoszlott egy pillanat alatt.”

Elengedlek téged

Kezdetét vette a gyászfolyamat. Nadi azt mondja, a mély fájdalom ellenére valahogy mégis szép elfogadással tudta megélni a történteket. Volt már előzetes tapasztalata arról, hogyan lehet megküzdeni a fájdalommal, és erőt kovácsolni belőle.

„Már tudtam, hogy a sebek helyén tényleg ott van az erő és a fény” – mondja. 

A diagnózist követő másfél-két hét elteltével azonban erős, vajúdásszerű görcsök jelentkeztek nála. Nadi próbált kapaszkodókat keresni, de az első szüléséhez hasonlóan megint az volt az élménye, hogy nem tudja, mi történik a testében. „Olyan intenzív görcseim voltak, hogy képtelen voltam felállni. Egyedül voltam az ötéves kislányommal, szinte magatehetetlenül. Engedtem magamnak egy kád forró vizet, és amikor belefeküdtem, hirtelen bevillant, hogy olyan, mintha most szülnék. Azt gondoltam, ez a testem késleltetett reakciója, megmagyaráztam magamnak, hogy most zárul le ez az egész, hogy eljött az elengedés ideje. Néhány óra múlva jobban is lettem.”

Pár nap múlva elérkezett a nőgyógyászati vizsgálat időpontja, amit annak idején Nadi a terhesség megállapítására kapott az orvosától. És bár mindennél jobban vágyott a nyugalomra, valamint arra, hogy ne tépjék fel újra a sebeit, az utolsó pillanatban mégis úgy döntött, nem mondja le a vizsgálatot. 

Az ismerős csend

„Szerettem volna, ha lezárjuk ezt az egészet papíron is. Addigra már visszatért a szabadságából a nőgyógyászom, aki nagyon humánusan állt hozzám. Minden rendben ment – egészen addig, amíg sor nem került az ultrahangra. Ekkor ismét a már jól ismert csend fogadott. Aztán az orvosom behívott egy másik doktort is konzultációra – az egész olyan volt, mint a filmekben: körülálltak az orvosok, és miközben ott feküdtem félmeztelenül, teljesen kiszolgáltatottan, a fejem felett latin kifejezésekkel dobálóztak.”

Ezt követően Nadit átvitték egy másik ultrahanggéphez, ahol egy újabb orvos is megvizsgálta. Ő mondta ki azokat a szavakat, amiket senki sem akar hallani a vizsgálóasztalon: valószínűleg egy nagy és előrehaladott állapotban lévő tumorral van dolguk Nadi méhe mögött. 

„Nem értettem, mi ez a rémálom, amibe belecsöppentem.

Szóba került a méhen kívüli terhesség is, de mivel az ultrahangon látható folt elég nagy volt – közepes almányi méretű –, annak lehetőségét végül kizárták. Azt mondták, méhen kívülivel ilyen előrehaladott állapotban lábra állni sem tudnék a fájdalomtól. Abban viszont egyetértettek: bármi is az a méhem mögött, egy időzített bombával van dolgunk, és azonnali feltárásra van szükség.

Teljesen összetörtem. Ismét nem tudtam, mi történik a testemben, de a legfélelmetesebb az volt, hogy még azok sem tudták, akiknek ez lenne a feladatuk.”

Nadi az orvosok javaslata ellenére úgy döntött, hazamegy, megpróbál magához térni a sokkból, és meghozni a döntést a továbbiakról. Felhívta az egyik barátnőjét, hogy jöjjön érte a magánrendelésre – ő szorgalmazta, hogy kérjenek másik szakvéleményt is. „Az egyik telefonon felkeresett orvos a lehető legnagyobb természetességgel azt mondta: csináljak egy terhességi tesztet, ha méhen kívüli várandósságról van szó, az ki fogja mutatni. Pozitív lett. Ez nemcsak azt jelentette, hogy méhen kívüli terhes vagyok, hanem azt is, hogy amiről azt hittem, lezártam, elgyászoltam, annak közel sincs vége. A várandósságom 10-11. hétben jártam ekkor.” 

Nadi azt mondja, az egész olyan volt megint, mintha kiszállt volna a saját testéből; robotüzemmódba kapcsolt, és hazaérve a férjével teljesen érzelemmentesen közölte, hogy méhen kívüli terhessége van, és azonnal be kell feküdnie a kórházba. Megkérte, hogy maradjon a lányukkal, ő pedig a már említett barátnőjével bement a kórházba. 

Egyedül a kételyekkel

Mivel a beavatkozás időpontját folyamatosan tologatták, Nadi végül két napot várt étlen-szomjan arra, hogy megműtsék.

„Olyan voltam, mint egy félhalott. Azzal a gondolattal maradtam magamra, hogy ahol életnek kellene lennie, ott most halál van, és ez a halott energia az én gyerekem, akit egyébként már korábban elengedtem. Nagyon sok síkon folyt bennem az önhibáztatás, csalódott voltam, és dühös.”

Mivel Nadit a műtétre várva senki nem tájékoztatta arról, mit is jelent pontosan az állapota, az internetről próbált tájékozódni, ahol mindenféle, olykor egymásnak is ellentmondó, nyugtalanító információt talált – többek közt arról, hogy eltávolítják majd a méhét. Az orvosok közül senki sem volt jelen, akinek feltehette volna a kérdéseit, ráadásul az sem volt túlzottan empatikus hozzáállás, ahogyan őt és betegtársait kezelték a kórházban. „Két nővel voltam egy szobában, egyikük elvetélt, a másikuknak úgynevezett molaterhessége volt, ami szintén nagyon ritka, a nevünk helyett pedig így, a kórképünk alapján hívtak minket. Mivel a méhen kívüli terhesség latin elnevezése az Extrauterin graviditas, én voltam az »extrás«.”

Amikor aztán betolták a műtőbe, Nadi minden emléke feljött a császármetszésről: a hideg, a remegés, a kiszolgáltatottság – az, hogy megint nem ő irányít. Nagyon egyedül érezte magát. „A műtőben a maszk miatt nem lát az ember arcokat, csak szemeket. De senki sem emeli a tekintetét rád, nem néz a szemedbe, holott, aki kiszolgáltatottan fekszik az asztalon, annak szüksége lenne rá. Kinéztem egy női szempárt, és megfogtam a kezét. Addig fogtam, amíg rám nem nézett. Annyira kellett már egy emberi gesztus, a kapcsolódás valakivel. Megkértem, hogy fogja a kezem. Nagyon hálás vagyok neki ma is, hogy ezt megtette.”

Még kába volt az altatástól, amikor a vizitelő orvos egy papírról felolvasta neki a rajta elvégzett beavatkozás leírását, amiből Nadi szinte semmit nem értett a sok latin kifejezés miatt. A doktor közölte az is, hogy a műtét során eltávolították az egyik petevezetőjét, végezetül pedig arról tájékoztatta, hogy ha megint próbálkozna a teherbe eséssel, számítson rá, hogy az is méhen kívüli várandósság lesz. Ezt követően magára hagyta őt a szobában a mondatokkal, amiket sosem felejt el az ember. 

Most már összezuhanhatsz

Miután Nadi hazaért a kórházból, végre azt is megengedhette magának, hogy darabokra hulljon, hogy szabad utat engedjen az összes dühnek és fájdalomnak. „Ha ordítani akarsz, ordíts, ha sírni akarsz, sírj, ha tányérokat törnél össze, tedd azt – ez elengedhetetlen a gyászban. És nagyon fontos, hogy ezt a környezeted is megengedje.

Mert nemcsak ahhoz kell egy falu, hogy az ember felneveljen egy gyereket, hanem ahhoz is, hogy megtartson egy anyát a gyászban” – mondja. 

Ha valaki megkérdezte volna – egyébként nem sokan kérdezték –, hogy mire lenne szüksége, akkor épp ezt mondta volna: hogy engedjék meg, hogy igazán mélyen lehessen. Persze csak altatás után, miután a gyerekét letette.

Nadiék igyekeztek a kislányukat megóvni a történtektől. Mivel magáról a terhességről sem tudott, annyit mondtak neki, hogy az édesanyját megműtötték, fáj a hasa, így óvatosan kell a közelében lenni. A gyerekeket azonban nem lehet megtéveszteni. „Amikor hazajöttem a kórházból, az ötéves lányom leült mellém, és azt mondta: tudja, hogy a hasamban baba volt, csak rossz helyre úszott. Az egy hatalmas ébresztő volt azzal kapcsolatban, hogy nem kell óvni őt ettől a történettől, a gyerekek ugyanis sokkal ösztönösebben kezelik az életet, meg a halált. Onnantól elkezdtünk nyíltan beszélgetni a testvéréről, aki az angyalok között van. Számára ez egy meseszerű, befogadható magyarázat lett arra, miért olyan furcsa otthon az energia.”

A búcsú

Néhány hónap elteltével Nadi elkezdte érezni, hogy szüksége lenne egy szertartásra, ami keretet adhat a történteknek, és amivel lezárhatja őket. Ezt a férjével kettesben szerette volna véghez vinni, de végül rá kellett jönnie, hogy ez nem fog összejönni. „Neki ezzel a babával még nem volt kapcsolata, még nem tudott úgy kapcsolódni hozzá, ahogyan én anyaként. Számára azt jelentette ez a történet, hogy megint kórházba kerültem, megint megműtöttek, és megint majdnem meghaltam egy várandósság miatt.

Elvártam tőle, hogy ő is annyira gyászoljon, amennyire én, és mivel ez nem ment, úgy éreztem, nem tudunk kapcsolódni a gyászban.

Pedig én nagyon próbáltam kapcsolódni valakivel. Aztán, amikor a lányom a már említett mondattal legitimálta a fájdalmamat, rájöttem, hogy a férjem megteszi értem a maximumot, de a saját érzéseimet nem kérhetem rajta számon.”

Nadi így a lányával indult útnak, hogy a maguk módján búcsúzzanak el a meg nem született kisbabától. Kimentek az erdőbe, ahová gyakran járnak sétálni, kövekből kis oltárt építettek, virágot szedtek rá, meggyújtottak egy mécsest, és énekeltek. „Nagyon szép volt, és nagyon kellett – nemcsak nekem, hanem a kislányomnak is, aki számára így vált valóságossá az egész történet. Elmondtam neki, hogy a testvére mindig velünk lesz, és nem fogjuk őt elfelejteni soha.

Hogy ez a baba már kitörölhetetlen része a családnak, és hogy hogy mindenhol megtalálhatja majd, hiszen ott van a fűben, a fában, a virágban – a szívünkben.

Szinte nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rá, arra, hogy ő van valahol, vagyis volt egyszer. Nem is tudom térben és időben hova tenni, olyan, mint egy kis fénygömb – örökké körülöttünk világít.”

Amikor arról kérdezem Nadit, mit tanult az elvesztett babájától, azt mondja: bizonyosságot arról, hogy a test mennyire bölcs, és hogy hallgatni kell rá, szeretni. Bízni a saját belső hangjában. Ma is hálás, hogy a kisbabája által elkezdett foglalkozni önmaga elfogadásával és a teste jelzéseivel, mert sok mindenre rálelt ez által magában – idővel a saját erejére is. 

Újra megfordul a világ

„Úgy képzelem, hogy a baba, aki le szeretne születni hozzánk, először az anyához kapcsolódik. Mi, nők pedig megérezzük ezt a kapcsolódást. Mintha becsengetne valaki, és helyet foglalna az ember vállán. Ez számomra a veszteség tükrében egyszerre volt iszonyúan félelmetes és rettentően örömteli érzés.

Rettegtem tőle, hogy az orvosnak igaza lesz, és a következő terhességem is méhen kívüli lesz. És hogy én nemcsak szülni, hanem még teherbe esni sem vagyok képes rendesen.

Mi a garancia arra, hogy a legrosszabb nem történik meg újra? Nagyon sok kétely volt bennünk, de végül megnyitottuk a kapukat egy új baba érkezéséhez, és hamarosan megfogantam. Miközben fel voltam készülve mindenre, az az érzés is egyre erősebbé vált bennem, hogy ezt a babát meg fogom szülni.”

Nadi azt mondja, az a fajta alázat, amire ez az időszak tanítja a nőket egy veszteség után, elképesztő, emberfeletti teljesítmény. A test ugyanis emlékszik a vele történt traumákra, épp ezért minden apró érzet nagyobb jelentőséggel bír. Szerencsére az első ultrahang megnyugtató hírekkel szolgált: a baba jó helyen van és erős. Amikor arról kérdezem Nadit, el tudta-e hinni a jó hírt, azt mondja, igen. Azzal volt „csak” dolga, hogy tudatosítsa: megengedheti magának, hogy tényleg beleereszkedjen a gondolatba, hogy ezután is minden rendben lesz. 

A 37. héten azonban kiderült, hogy ez a baba is farfekvéses. Nadi nem esett kétségbe, már újra bízott a testében, a vele való sokkal erősebb kapcsolatban – elhitte, hogy képes hatással lenni arra, ami vele, benne történik. Miközben végezte a gyakorlatokat, amiket az orvosok javasoltak, lelkileg is rengeteget dolgozott magán, beleértve az ő saját születésélményét is.

Amellett viszont, hogy azon volt a fókusz, hogy a baba megforduljon, igyekezett azt is elfogadni, hogy a gyerekének is döntési joga van azzal kapcsolatban, hogyan szeretne a világra jönni. A baba végül a 39. héten visszafordult a farfekvésből. 

„Orvosilag zöld jelzést kapott, hogy természetes úton hozzam világra a kisbabámat. A vajúdás azonban megint elhúzódott, én pedig visszakerültem a már jól ismert kérdésekhez és hiedelmekhez: vajon tudok-e szülni, elég jó vagyok-e hozzá, és megérdemlem-e azt, hogy trauma nélkül, könnyedén világra hozzam a babámat? Miközben megint ugyanazokkal az elakadásokkal kellett szembenéznem, mint az első szülésemnél, feljött az összes mondat, ami elhangzott a műtőkben, a vizsgálóasztalokon. Rengeteget dolgoztam rajta, hogy ezeket le tudjam tenni, mégis a szülés során jött el igazán az ideje, hogy ez megtörténjen.” 

És bár Nadi ezúttal is otthon szeretett volna szülni, az ismét hosszúra nyúlt vajúdást követően úgy döntöttek, hogy mégis bemennek a kórházba – ezt azonban már ő is el tudta fogadni. Elmondása szerint ugyanis nagyon-nagyon messze volt már attól a képtől, amit hét évvel ezelőtt gondolt a szülésről, az anyaságról: „hogy az anya istennő, aki úgy szül, hogy utána mosolyog”. Már tudta, hogy a realitás más, tisztában volt azzal, hogy mi minden alakíthatja egy-egy szülés, születés történetét, és azzal is, hogy a babának is autonóm útja van ebben, amit számításba kell venni. 

Épp ezért, bár nagyon szomorú volt a gondolattól, de abba is belenyugodott, hogy a kórházban valószínűleg a hosszúra nyúlt vajúdás, valamint a császárelőzmény miatt azonnal betolják majd a műtőbe.

„Aztán ahogy ott voltam a kórházi folyosón a kádból frissen kiszállva csuromvizesen, épp az előzményeket ismertetve, először fel sem fogtam, mit mond a nővér: »Jól van, akkor szülünk.« Micsoda, én? Mintha a mélytengerből jöttem volna fel újra levegőt venni. Egy olyan csapat állt össze körém a kórházban, amiről álmaimban sem gondoltam volna, hogy létezik, hogy ilyen támogatást kaphatok intézményi keretek között is. A férjem, aki ezúttal velem lehetett, új energiával tartott engem, az volt az érzésem, hogy mindenki hisz benne, hogy meg tudom csinálni. Már csak rajtam volt a sor, hogy elhiggyem. Az engem körülvevő támogatásnak köszönhetően azonban a már említett elakadást, amin otthon nem tudtam túllépni, a kórházban el tudtam engedni.

Amikor megéreztem a kisebbik lányunk haját az ujjaim között, aki aztán pár nyomásra kint is volt, úgy éreztem magam, mint egy szuperhős, aki annyi mindenen túl van, és végül megérkezett ahhoz, amiért harcolt.

Csak később tudatosult bennem, hogy a kislányunk pont úgy jött világra, ahogyan az korábban, még a méhen kívüli terhességem során az álmomban megjelent. Ő volt az a baba. Nem azt mondom, hogy az érkezésével betöltött egy űrt, de valahogy teljessé tette azt, aminek az űr is a része.”

Képek: Hámori Zsófia / WMN

Filákovity Radojka