A bántalmazás eleinte kis diszkomfort, később a legfájdalmasabb haláltusa – mik a szabadulási pontok?

–

Felolvasószínház, másfél óra, ülőhely az első sorban. Óh, basszus. De komolyan: üdvözítem a progresszív színházi eszközöket, de általában a legmozgalmasabb darabon is ficeregni kezdek 40 perc után, kényelmetlen a szék, kalandozik a figyelmem, pisilnem kell, meg amit csak akarsz, ráadásul ezúttal még nagy gesztusokkal illusztrált cselekménysor sem várható, hogy lekössön. Sorry, not sorry, ez van. Ilyen ez az impulzustúltengésben szocializálódott generáció: bár rajongok a könyvekért, a filmekért, a színházért, folyamatos belső munkát igényel, hogy megteremtsem a lassabb és lírikusabb történetekhez szükséges türelmet magamban – közben meg persze előszeretettel kritizálom a limonádédarabokat, mondván: az nem ad elég lelki muníciót.

Na, innen szép nyerni, gondoltam, Soós Attila Gergely rendező pedig csettintett egyet, és azt mondta: kihívás elfogadva. (Nem, nem így történt, de akár így is lehetett volna egy párhuzamos univerzumban, ahol csak az én meggyőzésemre rendeznek darabokat.)

Akár te és én is lehetnénk

A sztori alapját adó kötet sokak számára ismerős lehet, korábban már Fiala Borcsa is bemutatta egy nyári könyvajánlónkban. Dobray Sarolta azonos című művében egy harmincas, laza nő, Léna életét követhetjük végig, aki egy buli alkalmával megismerkedik Péterrel és Balázzsal, és bár előbbit választja párjául, végig jól tudjuk, hogy egy ponton majd megcsalja az utóbbival. Ez a sztori akár erről is szólhatna. Egy megcsalás történetéről, a tiltott gyümölcs édességéről, kihűlt szerelmekről és nagy egymásra találásokról. De nem erről szól.

Nem erről szól, ugyanis a megcsalás csupán tünet, egy olyan betegség tünete, ami lassan, de biztosan terjed sejtről sejtre az évek folyamán, ami eleinte csak egy kis diszkomfortot okoz, de aztán a legfájdalmasabb haláltusához vezet. A bántalmazó kapcsolat haláltusájához.

Nehéz a téma, ráadásul már sok foglalkoztak vele – nincs könnyű dolga se Soósnak, se Gryllusnak, se Simonnak. Aki ebbe belemegy, az tényleg őszintét, újat kell hogy mutasson, vagy legalább olyan aspektusból kell megfognia a sztorit, ami plusz gondolkodnivalót adhat a nézőnek. Teljesen újat mondani már nem lehet róla – hál’ istennek az elmúlt években erősödő mentális egészségügyi párbeszédnek köszönhetően már talán mindenki tisztában van a bántalmazó kapcsolat fogalmával – mást, máshogy viszont még meg lehet fogalmazni, és talán éppen ebben rejlik az Üvegfal legnagyobb ereje.

Attól a ténytől sem tekinthetünk el, hogy a párt véletlenül épp egy házaspár alakítja. Nagyon kíváncsi lennék, hogyan élte meg ezt Dorka és Kornél – esetükről egyből a Tágra zárt szemek jut eszembe, amiben Nicole Kidman és Tom Cruise került hasonló helyzetbe. De ez már egy másik cikk témája.

A rózsacsokortól nem látszik ki a vörös zászló

A színpad csupasz, szinte brechti: csak két szék, egy kisasztal pár pohárral, egy laptop, egy gitár meg egy lófej. Ez minden, ami kontextust ad Léna és Péter történetéhez, Dorka és Kornél játékához. Díszletek, jelmezek, további szereplők híján különösen nagy rajtuk a reflektorfény: csak a hangjukkal és mimikájukkal játszhatnak, egyetlen mankójuk a szöveg, amit mellesleg elképesztően erősre gyúrt Dobray és Soós. 

Szereplőink átlagos emberek: egy cserfes, jópofa lány és egy terhelt hátterű, önbizalomhiánnyal küzdő srác – könnyű hozzájuk kapcsolódni, mindketten számtalan olyan tulajdonságot hordoznak, amiket magunkban is felismerhetünk. Pár hét csetelés után nem is tökölnek sokáig. Első randijuk kapásból Velencébe vezet, Péter romantikus gesztusokkal hódítja meg Léna szívét – és bár a pszichológiai szakirodalmon edzett néző gyomra kissé összeszorul a nagy gesztus láttán, ezt valószínűleg mind elhessegetjük, és szurkolunk tovább az Igaz Szerelemnek. Tudod, annak, amiben már korán nagy szavak hangzanak el, amiben az egyik fél romkomba illő gesztusokkal halmozza el párját, amiben minden percét csak vele akarja tölteni, amiben megszűnik a téridő-kontinuum és a szerelem szigetén izolálódik a pár. Pedig igazán eszünkbe juthatna, hogy ezt amúgy más közegekben love-bombingnak hívják.  

A bántalmazói attitűd, akár a lassan ölő méreg

Ha kívülről látunk rá a bántalmazó kapcsolatra, hajlamosak vagyunk nagyot legyinteni és azt mondani: jó hülye, aki benne marad. Ez a feltételezés azonban kihagy egy igencsak fontos részletet: a bántalmazó kapcsolat sem úgy indul, hogy az abuzáló az első randevún, a kockás abrosz és a rózsacsokor mellett lekever egy pofont az áldozatának. Nem. Ahogy Mózes Zsófi is írta korábban egy cikkében: ha ilyen könnyen leleplezné magát a bántalmazó, senki sem maradna sajgó, pirosló arccal az asztalnál, kíváncsian a folytatásra. És ez igaz Péterre is.

Emberünk ennél okosabb, és jól tudja, hogy a zsákmányt ki kell fárasztani, mielőtt leteperné. Eszközeit pedig látszólag a jó szándék és a szeretet hatja át, amibe igazán, tényleg senki nem köthet bele.

Legalábbis ezt a narratívát építi fel saját maga és áldozata számára, akibe először csak óvatosan beletáplálja, majd végül a lehető legradikálisabb módszerekkel vasalja bele saját narratíváját. És nem nagy, hangzatos beszédekre kell itt gondolni. Ugyan!

Péter (eleinte) csak korrigál, kijavít, átvesz feladatokat, amikhez a párja „butuska” lenne, csak figyelmezteti, ha rossz döntést hozna, csak a család érdekeit védi, amikor épp önmagát választaná, csak kiveszi a kanalat a kezéből, ha rosszul mosogatna. Csupán jót akar, csupán segíteni akar. Nem hangoskodik, nem üt, nem csinál semmit, ami olyan „bántalmazós”, és épp ez a legnagyobb fegyvere. Léna Péter szavait és véleményét szépen lassan magába építi, és évek (a színpadon hosszú negyedórák) telnek el a meggyőződéssel, hogy ő rossz, alkalmatlan, inkompetens. Hogy ügyetlen a gyereknevelésben, hogy nem ért a pénzügyekhez, hogy nem hoz jó döntéseket – majd szépen lassan, hogy nem elég jó ember, nem méltó társa Péternek, hogy nem elég jó anyja gyerekeinek. 

A két és fél óra alatt a kezdetben nagydumás, vagány nő centiről centire megy össze az orrunk előtt kisegérré, miközben Péter centiről centire nő egyre nagyobbra, táplálkozva felesége ledobott erejéből. A bántalmazás szintekben tagozódik és láthatatlan lépcsőkből épül fel, amíg katarzisként Léna el nem jut a felismeréshez, hogy menekülnie kell. Csakhogy az ajtók addigra már zárva – és nem csak fizikai értelemben. Elsősorban nem fizikai értelemben. 

És amit magunkkal viszünk

Léna lelki tusája a színpadon túlra is kiterjed, a néző sajátjává válik. Izgalmas megfigyelni, hogy külső szemlélőként meddig hessegetjük el a vörös zászlókat, meddig magyarázzuk Péter cselekedeteit fáradtságával, meddig mentjük őt fel az egyre körvonalazódó bántalmazás vádja alól, mondván: mindenkinek vannak hibái. Sőt, továbbmegyek. Valószínűleg nincs olyan néző, aki Péter bizonyos gondolataiban ne ismerne önmagára – és ez baromi ijesztő. Merthogy aki élt már bármilyen emberi kapcsolatban, az bizonyára okozott már sérülést, mondott ki olyat, amit nem kellett volna – de

vajon hol billen át a mérleg nyelve hétköznapi feszültségből az abúzus kategóriájába? Vajon meddig tart a hullámvölgyekkel és kihívásokkal tűzdelt kapcsolat képe, és hol kezdődik a toxikus viszonyé?

Vajon mi az a pont, amikor eldőlt, hogy ebből baromi nagy baj lesz, és azt sem Léna, sem mi nem vettük észre? És vajon meddig magyarázható Péter viselkedése a hányattatott gyerekkorral, a szeretetlenséggel? Meddig adunk neki felmentést, mikor egyszer-egyszer meglátjuk sebezhető, emberi oldalát, azt a belső kisgyereket, aki üvöltve könyörög pár szép szóért?

Ugyanis egyértelműen a darabot dicséri a tény, hogy mindez nem marad titok a néző előtt. Bizony, egy-egy villanás erejéig megpillanthatjuk Péter emberi oldalát is, ami – ha mentséget nem is –, de választ ad azokra a meglehetősen toxikus dinamikákra, amikkel az életét berendezte. Péter nem volt velejéig romlott, de az lett. És a belső küzdelem megjelenítése arra késztet, hogy az egyre gyűlő haragban és undorban néha egy pillanatra megálljunk, megsajnáljuk, megszánjuk őt – de éppen csak annyi ideig, amíg nem hoz egy újabb szörnyű döntést.

Ezeket a szörnyűségeket pedig nagyon okos rendezői megoldások teszik igazán hangossá – és így, hogy a terepet alapvetően a felolvasószínházi kontextus, két ülő ember játéka adja, különösen hangsúlyossá válik akár csak egy összepillantás is köztük.

Bár biztosan jól állna a sztorinak a klasszikus színházas kiszerelés, én őszintén hálás vagyok érte, hogy Soós a minimalista verziót választotta. Azt hiszem, nem esne jól, ha még mélyebbre kéne menni a témában, ha még több impulzus világítana rá a helyzet súlyosságára. Hat ez így is bőven – olyannyira, hogy a ficergés sem okozott problémát.

A darab még jó pár napig intenzíven dolgozik bennünk. Amellett, hogy folyamatosan gondolkodom a látottakon, a színészek játékán és a rendezői megoldásokon, rendre azon kapom magam, hogy a saját kapcsolatomat is mélyebben analizálom. A fent már említett kérdések mentén vizsgálom a viselkedésemet, a határaimat és a párom határait, igeneket és nemeket, a kommunikációnkat. Jó érzés megnyugodni ebben, jó érzés látni a köztünk lévő szimmetriát. De vajon minden néző, aki hazament, ugyanezt tapasztalja? Vajon van köztük olyan, aki szintén a darab hatására kezdi elemezni a kapcsolatát, és olyan részletre bukkan, amelyek igazán elgondolkodtatják? Akármi is legyen erre a válasz, azt hiszem, ha a kérdések felmerülnek otthon, már kijelenthetjük: megérte színpadra vinni az Üvegfalat.

Fotók: Bokor Krisztián

Takács Dalma