Gryllus Dorka: „Nekünk, független nőknek kell kinyitni a szánkat” – interjú

–

Homonnay Gergely/WMN: Januárban mutatják be a Hentes, a kurva és a félszemű című kosztümös thrillert a mozik, amiben te leszel a kurva. 

Gryllus Dorka.: Igen, több barátom is ironizált rajta, hogy vajon most melyik szerep jutott nekem a három közül. Valahogy a kurvák nagyon izgatják a filmrendezők fantáziáját. Hogy a filmrendezőket miért a kurvák érdeklik, miért nem a háromgyerekes családanyák, azt hosszan elemezhetnénk. De ahogy gyarapszik a női filmrendezők száma, talán ez is lassan változik. Száz éve a nők nem szavazhattak, szó sem volt arról, hogy dolgozzanak. Nekem a dédmamám volt az, aki még „csak” háztartást vezetett. A többi nő mind komoly sikereket ért el, a nagymamám Eötvös-díjas feltaláló, édesanyám rendező, Jászai-díjas érdemes művész, de tudom, hogy például egy rendezőnőnek nem könnyű ebben a férfiak uralta színházi világban érvényesülni.

H. G./WMN: A Hentes, a kurva és a félszemű esetében mit találtál érdekesnek, amiért újra elvállaltál egy kurvás szerepet?

G. D.: A casting előtt nem is olvastam a forgatókönyvet, csak találkoztam Jánossal (Szász János, a film rendezője – a szerk.) egy presszóban, és ott elmesélte, miről szól a fim. Rögtön éreztem, hogy beindult valami kémia, hogy ez nagyon izgalmas lesz. Később, amikor elolvastam a forgatókönyvet, már János vízióját láttam magam előtt, és tudtam, hogy az a lényeg, ami a fejében van. A történet egy létező gyilkossági esetet dolgoz fel a múlt század elejéről, aminek a főhőse egy olyan házaspár, ahol a nő korábban kurva volt. Később egy dalt is írtak róla: „Lédererné, mi van a kosárban? Kudelkának keze, feje, lába.” Ennek a Léderernének ugyanis volt egy szeretője, aki a sztori harmadik főszereplője. Többet nem árulhatok el, de nem is az eredeti gyilkosság hiteles feldolgozása volt a cél, hanem János ezt összekötötte A csodálatos mandarin parafrázisával. Régóta izgatta őt a történet, már főiskolás rendezőhallgatóként is készített belőle vizsgafilmet. Az ösztön és az érdek világa érdekelte benne már akkor is.

H. G./WMN: Milyen volt vele dolgozni? Most először készítettek közös filmet.

G. D.: Az első perctől kezdve izgalmasnak találtam, mert egész máshogy dolgozik, mint sok rendező, akivel eddig dolgoztam.

Folyton noszogatott, hogy ne legyek lusta. Szeretett volna a határaim közelébe rugdosni, ami színészként nagyon hasznos. Nem feltétlenül kényelmes, de nagyon jó.

És nagy öröm, hogy mellette Máthé Tibor volt az operatőr, akivel a legelső filmemet forgattam, annak idején ő mutatta meg, hogy kell beállni a jelbe (a színész kijelölt helyébe egy jelenetben, ahol a fények tökéletesen esnek rá – a szerk). Ő egyébként az egyik legnagyobb operatőr az országban, és ezért a filmért jelölték egy nagy, nemzetközi díjra, a Camerimage-ra.

H. G./WMN: Nemrég egy zaklatási botrányba keveredett rendező próbálta magát azzal védeni, hogy ő csak azért üvöltözött a színészekkel, azért vert meg pár embert vállfával, mert azt akarta, hogy jobb legyen az előadás.

G. D.: Vannak rendezők, akik azt gondolják, „az a jó, ha a színész fázik, mert akkor remeg a szája. Az a jó, ha nem adjuk ki neki az ebédszünetet, mert akkor ideges lesz”. Nekem erre nincs szükségem. Elég jól fel tudom magam hergelni anélkül is, hogy a rendező alázzon. Nem fogok a próbákon gyomorgörcsben állni, hogy a végén gyomorrákot kapjak. Egy életem van, kiszabott az időm itt a földön, és ebben az időben szeretném magam jól érezni. A Félvilágban elég súlyos jelenetek voltak. Szász Attilának mégsem kellett üvöltöznie senkivel, mégis jó lett a film. Nem aláztak meg, nem vertek meg. 

H. G./WMN:  Vertek meg valaha?

G. D.:  Nem. 

H. G./WMN: Egy pofont sem kaptál soha?

G. D.: Egyszer, apukámtól. Tizenhat éves voltam, az öcsém tizenhárom. A barátaimmal buliztam, és már elég késő volt, amikor apukám felébresztette a tesómat, hogy hol vagyok. A mai napig nem tudja, honnan szedte ezt a sztorit, de félálomban közölte apukámmal, hogy „a Dorka azt mondta, ha éjfélig nem jön haza, öngyilkos lesz”. Fél egykor értem haza, és amint megérkeztem, apám üvöltve szaladt felém: „Mit mondtál te?” – és már kaptam is a pofont. A következő pillanatban már ő is sírt. Nem volt erőszak otthon, és nincs szükség erőszakra, hogy gyereket neveljen az ember, vagy hogy egy színészt instruáljon egy rendező. 

H. G./WMN: Milyen – egy férfiak által uralt világban – szép nőnek lenni ?

G. D.:  Örülök, hogy kicsit öregszem, hogy időközben nővé és anyává váltam, hogy le vagyok védve. Már nem arról szól minden, hogy kivel mész ágyba... és kivel nem. Volt egy időszaka az életemnek, amikor rengeteg beszélgetés ide futott ki, és olyankor azt éreztem, én kizárólag egyetlen dologról szólok a férfiaknak. Az, hogy mit mondok, el sem jut az agyukig. És ilyenkor valahogy jófejnek is kell lenned, ki kell siklani ezekből a helyzetekből. Ha egyszerűen szólsz, hogy „Figyelj, ne nyúlj hozzám!”, akkor te leszel a rosszfej, ha megbántasz valakit, akkor jön, hogy „Cicuka, nyugodjál már meg!” Ez a lefegyverező cicukázás mindig ott van a férfiak kezében. Most már ritkán kerülök ilyen helyzetbe, már vagyok olyan stabil, hogy egyszerűen tudok reagálni. 

Németországban más a nők helyzete. Egyszer mondtam egy férfi hangmérnöknek, hogy nyugodtan tegye be a mikroportot a harisnyámba, mire közölte, hogy nem meri.

H. G./WMN: Talán elindult valami itthon is a zaklatási botrányok után.

G. D.:  A férfiak megtanulják, hogy a nem nemet jelent. Hogy ha úgy nyúlsz hozzám, ha úgy beszélsz velem, beperelhetlek.

H. G./WMN: Veled történt ilyen?

G. D.: Nem. És leborulok Sárosdi Lilla előtt, hogy leírta húsz év után, amit leírt. Nagyon sok nő van, aki függ a főnökétől, és nincs olyan helyzetben, hogy nemet mondjon. Nekünk, független nőknek kell kinyitni a szánkat helyettük is. 

H. G./WMN: Olvastam a témában született cikkekhez írt kommenteket, és nagyon sok nő hibáztatta Sárosdi Lillát. 

G. D.: Azok a nők nem a mában élnek. Persze vannak más helyzetek is. Van, aki lefagy, ledermed, mert a főnöke közeledik felé. Van, hogy egy embernek a kezében van egy nő élete, és az a nő nem tud hirtelen másképp reagálni, mert el kell tartani a gyereket, mert ki kell fizetni a számlákat, és nem akar az utcára kerülni, ezért belemegy ebbe a történetbe, és hagyja magát inkább.

Egy ismerősöm mondta, hogy a nők ugyan áldozatok, de meg kell tanulniuk a döntéseik következményeit viselni, meg kell tanulni, hogy ilyen helyzetben is, a döntés: a te döntésed.

És ne feledkezzünk el arról, hogy még mindig vannak nők, akik kihasználják, hogy épp őket akarja valaki. Belemennek egy kapcsolatba kizárólag anyagi okokból és seperc alatt iszonyatos kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek.

H. G./WMN: Csak a pénz számít...

G. D.:  Materialista világban élünk, nincs Isten, nincs vallás, nincsenek eszmék. „Ich-Gesellschaft” (én-társadalom) van. Sokan azt hiszik, ma az a mérce, hogy mennyi pénz van a számládon most. Pedig adni jó. Viszont ahhoz, hogy adj, kell egy szellemi magasság, egy másik rendszer és mérce. Persze jó lenne ezt gyerekkorban megtanulni. Németországban évekkel ezelőtt az unokahúgommal meglátogattunk egy tibeti orvost, ahol négy gyerek volt a családban. Amikor búcsúztunk tőlük, a gyerekek a játékaikat, a színes ceruzáikat oda akarták adni az akkor hétéves unokahúgomnak, mert nálunk ez a szokás. Amikor mondtuk az unokahúgomnak, hogy akkor adja ő is oda a babáját, nem akarta. Számára ez teljesen új volt.

H. G./WMN: Ahogy a társadalom egésze számára is új, hogy adni jó, legalábbis itthon. A menekültek befogadására gondolok.

G. D.: A németországi ügynököm befogadott három menekült lányt. Patronálja őket, nézi, hogy rendben vannak-e a papírjaik, mi van a munkahelyükön, egyszóval vigyáz rájuk. Németországban is vannak elégedetlen hangok, de teljesen másképp állnak a menekültekhez. Tudják, hogy ugyanolyan emberek, mint mi. Ma éppen mi állunk a kerítésnek ezen az oldalán, de lehet, hogy holnap meg mi leszünk kiszolgáltatva nekik. Sokkal pozitívabb energiákat termel a segíteni akarás. Ott nincs uszítás, nincs acsarkodás. Nem, én sem ismerem a tuti megoldást a menekültkérdésben, mert ez egy nagyon bonyolult téma. Elképesztő szegénységben élnek emberek, és a világ lakosainak 80 százaléka örülne, ha most itt kávézhatna velünk, mert sokaknak még tiszta ivóvíz sem jut. Nekünk itt nagyon jó dolgunk van. Nőként is. Hiszen vannak országok, ahol a lányok nem járhatnak iskolába, ahol burkában kell járniuk, vagy ahol kivágják a csiklójukat.

Ha az egész világot nézzük, akkor nekünk nagyon jó dolgunk van, és butaság azzal tölteni ezt a gyönyörű életünket, hogy azon pörgünk, milyen rossz itt. 

H. G./WMN: A CEU-s tüntetésen te is kint voltál. 

G. D.: Igen. Persze, ez az otthonom. Jogom és kötelességem szólni, ha valamivel nem értek egyet. Ha nem szólsz, nem elégedetlenkedsz, hogy miért nincs változás. Bár valójában nem sok időm jut közügyekre, egy mikrokozmoszban élek. Iszonyú boldog életem van a gyerekemmel, az urammal, és nem akarom elrontani az életemet. Magyar köztévé híradót például nem nézek.

H. G./WMN: Származott-e abból valami hátrányod, hogy szót emeltél a CEU mellett. 

G. D.:  Nem. Semmi. 

H. G./WMN: Azt mondtad az „uram”?

G. D.: Mit mondjak? Korci? Nem a férjem, mert még nem házasodtunk össze. Nem azért, mert nem tartom fontosnak a házasságot, hanem, mert egyszerűen nem volt rá időnk. Most kezdünk kijönni abból a cunamiból, ami eddig az életünket jellemezte. De visszatérve arra, amire céloztál: nem „uram és parancsolóm”. A társam, a párom, nem tudom, mi lenne a jó szó. Megosztjuk az életünket. Ahogy a házimunkát is. Mert – bár a nőknek ma már szabad dolgozni – úgy látom, a férfiak még gyakran nem elég emancipáltak, és van olyan, aki elvárja, hogy minden este meleg vacsora legyen otthon. Nekünk, nőknek kell nekik segíteni, hogy ez a helyzet megváltozzon.

 Homonnay Gergely

Képek: Kovács Tamás/WMN