–

Botos Bettina: Szász Attila Félvilág című filmjében nyújtott alakításoddal elnyerted a XVI. Los Angeles-i Magyar Filmszemle Legjobb Női Alakításának díját. A film, a szereplők és az alkotók számos díjat hoztak el ezen kívül is otthon, illetve nemzetközi szinten egyaránt. Mit jelent neked ez a mostani díj?

Gryllus Dorka: Hihetetlen volt megtapasztalnom a díj kapcsán, hogy Los Angelesnek micsoda imázsa van a világ szemében! Eleve az, hogy Los Angelesbe repültem, nagy hatást váltott ki. Ha az ember csak az óceán partjára megy koktélt inni, már az is hírérték. Ha majd arról adok tájékoztatást, hogy nemsokára Bukarestbe indulok egy ugyanilyen Magyar Filmhétre, remélem, azt is ekkora érdeklődés övezi. 

B. B.: A Félvilág a mostani, Los Angeles-i elismeréseden kívül több díjat is kapott. A 47. Nashville Filmfesztiválon is megkaptad a legjobb színésznőnek járó díjat. Ezeket az elismeréseket visszaigazolásnak tekinted?

G. D.: Minden díj öröm, siker, visszaigazolás. Például a nashville-i azért is volt érdekes, mert megélhettem, hogy van egy hely a világban, ahol bár nem ismer senki, és én sem ismerek senkit, egyszer csak az ottani emberektől kapok egy díjat. Ez mindenképp fontos visszajelzés, mert azokat az embereket semmi személyes élmény nem befolyásolja a döntésükben. Nekik teljesen mindegy, hogy nekem adnak-e díjat vagy egy japán színésznőnek. Azért az, hogy egy otthoni kritikus mit ír, sokszor azon is múlik, hogy ismer... vagy van valami személyes élménye velem kapcsolatban. Egyébként is, egy színész esetében mindig van egy személyes szimpátia vagy épp ellenszenv, ami nem feltétlenül függ össze azzal, hogy ő most épp jól vagy rosszul játszik. Egy ilyen távoli díj mindig objektívebb megítélés eredménye. Ez a Los Angeles-i pedig azért is fontos, mert a zsűritagokat is régóta tisztelem, például Gáti Katit becsülöm és nagyra tartom. Jó érzés volt, hogy most engem választottak.

Gryllus Dorka a Félvilág című filmben

B. B.: A Félvilágban a magyar történelem híres prostituáltjának, Mágnás Elzának a komornáját játszottad. A kritikák szerint ez a karakter merőben más, mint amiket eddig rád osztottak. Milyen volt ennek a megkeseredett, vészjósló, kiábrándult nőnek a szerepét megformálni? Mit gondolsz, miért te jutottál az alkotók eszébe Rózsa kapcsán? 

G. D.: Valószínűleg Elzának – aki egy szőke, vérbő karakter – az ellentétét keresték, tehát azt gondolom, első körben a külsőm miatt esett rám a választás. Rózsa egy élettől meggyötört karakter, egészen más kategória, ami valószínűleg az ember korával is jár. Vannak szerepek, amelyeket, ha egy idősebb nő játszik, tragikusabbak, mintha egy fiatalabb. Az a mély életfájdalom, ami benne van, egy olyan emberé, aki elvesztette a játszmát, és már nem fog tudni felállni. Ha húszéves lenne, akkor az egész történet nem volna ennyire tragikus.

B. B.: Mekkora érték az egy színésznőnek, hogy a kor előrehaladtával másfajta szerepeket is játszhat, és bővülhet a skála?

G. D.: Húszévesen még jellemző a csini-cica szerepkör, bár akkor is adódhatnak drámaibb szerepek. Mondjuk, a klasszikus színházi irodalomban tényleg létezik a nők esetében egy nagy űr: vannak a fiatal lányok és az öregasszonyok, de nagyon kevés a középkorú nő. Szerencsére amióta a nők is elkezdtek írni, és egyéb problémák is foglalkoztatják a világot, megjelentek mind a színházban, mind a filmekben az ötvenes női szereplők. Amikor Amerikába repültem, körbenéztem a gépen, hogy milyen filmeket néznek az emberek. Az ezekben szereplő nők nagy része azért inkább fiatal volt.

Szóval Tom Cruise öregszik, de a mellette játszó nő nem.

B. B.: Szerinted ez inkább Amerikára jellemző vagy Európában is hasonló a tendencia?

G. D.: Ahogy növekszik a női alkotók száma, úgy csökken az arány. Amerikában amúgy is inkább jellemző a tökéletes szépség kategória, mint elvárás. Európában jobban megengedünk magunknak kisebb „trehányságokat”. Megengedőbbek vagyunk például a szabálytalanabb fogsorral. Egy csinosnak mondott nő számára persze itt is nagy feladat, hogy a fiatalság elmúlásának folyamatát méltósággal kezelje. Ugyanakkor ez egy óriási lehetőség is arra, hogy az ember elkezdjen más dolgokkal foglalkozni.

B. B.: Férjeddel, Simon Kornéllal és a szüleiddel is volt már számos szakmai együttműködésed. Nyáron láttalak benneteket Kornéllal a Városmajori Szabadtéri Színpadon, Nyáry Krisztián „Így szerettek ők” című könyveiből készült színpadi feldolgozásában, melyet édesanyád, Kőváry Katalin rendezett, miközben édesapád, Gryllus Dániel a Kaláka együttessel zenélt a színpadon. Nehezebb mellettük feloldódni, kikerülni a mindennapokban megélt családi minőségekből? Nagyobb a nyomás, erősebb a megfelelés ilyenkor? Vagy inkább fesztelenebb, inspirálóbb így együtt alkotni?

G. D.: Ilyen is, olyan is. Bizonyos dolgokat meg kell ugrani, de azokon én talán már túl vagyok, bár énekelni még mindig nehéz. Apukám egyszer gyerekkoromban azt mondta, hogy hamisan énekelek. Szegénykém, azóta ezt már annyiszor hallotta vissza tőlem! Nekem ott valami bekattant, és emiatt van bennem egyfajta gát az énekléssel kapcsolatban. Pedig már voltam musical főszereplő, és tíz évig énekeltem egy zenekarban, de még mindig nem hiszem el, hogy tudok énekelni. Ha apukámék ott vannak, akkor kicsit mindig izgulok. A mamával, mint rendezővel nagyon szeretek dolgozni, valahogy egyfelé jár az agyunk. Persze ha vitázunk, akkor könnyebben eltereljük személyesebb irányba a dolgot. Mivel ő az anyukám, a kritikája is rosszabbul érint, de hamarabb túl  vagyok rajta. Összességében nagyon jó velük dolgozni, mert van egy közös bázis, egy erős bizalom, és mindannyian nagyon tehetséges emberek.

B. B.: Úgy tudom, a tíz évvel ezelőtti, Berlinbe történő kiköltözésed egyik oka részben az volt, hogy kipróbáld magad az ismeretlenben, ahol a neved nem jelent senkinek semmit. Ma már tudjuk, hogy ez jó lépés volt, számos filmszerepet kapsz a mai napig. Ám amikor kimentél, a semmiből építetted újra magad, hiszen nem huszonévesen vágtál neki, és úgy tudom, még németül sem beszéltél.

G. D.: Valóban nem beszéltem németül. Amikor huszonéves voltam, még senkiben nem merült fel a kimenetel. A természetes az volt, hogy elvégzed a főiskolát, és utána elmész egy színházhoz játszani. Aztán volt egy német film, amelyben szerepeltem, és a rendező mondta, ha megtanulnék németül, érdemes lenne megpróbálnom kint is. De akkoriban sokkal bonyolultabb volt minden, mint manapság, amikor bárki meg tudja nézni a neten, milyen ügynökségek vannak, és készíthet egy bemutatkozó anyagot a telefonjával. Nekem még nagy kihívás volt megérteni a kinti rendszert, tudni, hogy mikor van és mikor nincs igazam. Mégis, valami iszonyatos elszántság volt bennem.

B. B.: Honnan volt benned ez az elszántság? 

G. D.: Németország azért nincs olyan messze, onnan bármikor haza lehet ugrani. Nem úgy mentem Berlinbe, hogy most végleg elmegyek, hanem egyre többet voltam kint, és egyre kevesebbet itthon. Viszont amikor egyszer felmerült, hogy kiköltözzek Londonba, (mivel ott forgattam egy filmet, és lett ott is ügynököm) azt már se kedvem, se erőm nem volt meglépni. Úgy éreztem, Berlinben vannak a barátaim, ott volt az élettársam, de erősebb volt a kulturális különbség is, Londonban már egészen más a viselkedéskultúra. A német közelebb áll a közép-európaihoz. Persze lehet, hogy ha ott kezdtem volna először, akkor az is természetes lett volna. Vannak, akik évente átmennek más városba, de én nagyon szeretem Berlint, vagány város. A fal leomlása után tíz évvel mentem ki, akkor friss levegője volt és nagy lendülete. Most is izgalmas, de az a városrész, ahol én laktam, mintha kicsit megkomolyodott volna. Már nem látni azokat a kopott bakancsos figurákat a gitárjaikkal, mint akkor.

B. B.: Mi lehet a titka annak, hogy egy teljesen új kultúrába be tudtál illeszkedni, hogy ennyire aktív és foglalkoztatott lettél? Sokan próbálkoznak, de színészként ez  hatalmas kihívás. Arról nem is beszélve, hogy számodra a nyelv, a beszéd alapvető munkaeszköz.

G. D.: Szerintem az, hogy jó színésznő vagyok... (Nevet). Meg az akcentusom jól illeszkedik az arcberendezésemhez. Az én külsőm a külföldi nő „prototípusa” Németországban. Az akcentusomban pedig az a jó, hogy nem lehet beskatulyázni. Az amerikai, az orosz vagy latin-amerikai akcentus sokkal jobban felismerhető, a magyar nyelv viszont nem hasonlítható semmihez. Játszottam orosz nőt, szerbet, szíriait, de iránit is. Néha azért érzem az üvegplafont, hogy a főszereplő inkább legyen szőke és német, még akkor is, ha elvileg lehetne külföldi is. De nem biztos, hogy egy külföldi nő történetére annyian kíváncsiak lennének. A filmipar is üzlet. Kell egy kísérletező lelkületű producer, aki azt mondja: „Na, legyen a Dorka!” De azért vannak ilyenek, és én nagyon hálás vagyok a sok csodaszép szerepért, amelyeket Németországban játszhattam el. Még ha bizonyos szempontból egy rizikós választás is vagyok ebben a filmpolitikában. Érdekes, hogy miközben a film egy szabad műfaj, a filmipar mégis tud személyválogató lenni. A filmipar, akár a nők aránya szempontjából, akár a szereplők kiválasztását tekintve nagyon nehezen mozdul.

Amikor bekapcsolod a tévét, az összes német focista akcentussal beszél, de azért egy német filmben ritkábban látsz akcentussal beszélő színészt. Ez egy ipar, ahol a nézők kegyeiért megy a harc. Aki mögött nagyobb a piac, az könnyebben eladható.

Amikor bekerültem az európai filmiparba, hamar kiderült számomra, hogy ha egy rendezvényen egy francia színésznő van mellettem (aki ugyanannyi idős, mint én, és ugyanannyi filmet csinált), akkor ő érdekesebb, mert mögötte ott áll a francia filmipar. De ezzel én már nem foglalkozom. 

B. B.: Bár eddig is rendszeresen jártál haza, és most is jársz külföldre, a fiad megszületése után Budapest vált a bázisotokká. Hogy éled meg a hazaköltözést?

G. D.: Nálam ez nem úgy jött, hogy „na, akkor én most hazaköltözöm”. Amikor várandós lettem, egyszerűen beindultak a hormonális változások. Gyökeresen az ellenkezőjét akartam annak, amire a terhességem előtt vágytam. A gyermekünk születése előtt távkapcsolatban éltünk a párommal, de rá kellett jönnünk, hogy a távollétnek megvannak a határai. A stabilitáshoz szükség van a hármas egységre. 

B. B.: Szóval, egyszer csak azon kaptad magad, hogy már Magyarországon éltek.

G. D.: Igen, de úgy látom, hogy ezek nem végleges dolgok. Semmi sem fekete vagy fehér. Itt van a nagymamám, aki már elmúlt kilencven, és nagyon jó érzés, hogy a fiammal együtt láthatom. De hogy így lesz-e ez mindig, azt nem tudom. Régen a mesterlegényeket is elküldték világot látni. Van, amikor eltávolodásra van szükség, és a visszatérésnek is megvan a maga ideje.  Közben Budapest is sokat változott, fiatalos lett a hangulata, nemzetközi a légkör, nagy a pezsgés.

B. B.: Neked mit adott az anyává válás szakmai szempontból? Az anyasághoz le kell lassulni, a karrier viszont magasabb sebességfokozatban történik. 

G. D.: A lelassulást nagyon élveztem, de szerencsém volt a szakmámban is. Mindig viszem a gyerekemet mindenhova, és ezt minden stáb elfogadta. Mindenki iszonyú segítőkész volt, így szerencsésen túljutottunk az első három éven. A „kihívás” az elején inkább az időegyeztetés volt. Egyszer bejött egy casting, és rövid idő alatt kellett megtanulnom a szöveget. Bécsbe mentem, hulla fáradtan, egy este alatt megtanultam a szöveget, a vonaton kisminkeltem magam, de annyira el voltam csigázva, hogy elfelejtettem elolvasni magát a helyzetet. Szerintem ezt minden dolgozó nő ismeri. Van, hogy nincs kegyelem, menned kell, de túl fáradt vagy hozzá, hogy úgy teljesíts, ahogy szeretnél.

Az anyaság nagyon sokat adott a színészethez. Megismertem egy mélyebb érzést, amit előtte nem. Egy mélyebb réteget, amely gazdagabbá tesz.

B. B.: Régebben voltál vendégszerepelni New Yorkban. Most itt jártál Hollywoodban, megfordultál már más amerikai fesztiválon is. Milyen különbségeket látsz az amerikai és a magyar színjátszás között? 

G. D.: A profi filmipar kitermel egy nagyon professzionális filmszínészréteget is. New Yorkban azt éreztem, hogy mi nagyon kényelmesen élünk itthon a kinti kollégáinkhoz képest. Itt kevesebb film készül, mindenki ismer mindenkit, ezért van egy „családi buli” hangulata a filmforgatásnak. Ezzel szemben Németországban ez inkább egy foglalkozás, kemény munka. Itthon nincs az a fajta sztárkultusz, mint kint. Itt egy színész nem akkora bevételi forrás, mivel nincs a filmnek akkora piaca. Ezért nincs is akkora szava a színésznek, mint Németországban vagy Amerikában. Kint az ismert színészeket jobban körüludvarolják, nálunk viszont még mindig ez a szemlélet: a színész örüljön, hogy forgathat.

B. B.: Kint másképp is viselkedsz, mint otthon, Magyarországon?

G. D.: Szeretem Németországban, hogy nem vagyok olyan ismert, és ha belépek egy helyre, esetleg észre se vesznek. Itthon azért van egy „művésznőség”. Az, hogy kint nem ismernek annyian, emberileg mindenképp kondícióban tart, és ez hasznos. A másik különbség, hogy ott alkalmazkodni kell a pontos, precíz működéshez. Ha nyolc órára a sminkesnél kell lennem, de én nyolc után egy perccel érkezem, akkor már kérdezik, hogy „Dorka, mi van veled?” Itthon, ha nyolcra hívnak, akkor néha még megkérnek, hogy üljek le, mert várni kell. Aztán döntsem el, hogy addig van-e kedvem átöltözni. Ez kint elképzelhetetlen. Nálunk egy forgatásnak inkább úttörőtábor hangulata van, mindenki beleszól mindenbe, és tulajdonképpen mindenki azt csinál, amit akar. Néha eltévedek a két rendszer között, és nem mindig könnyű váltani.

B. B.: Legközelebb miben láthatunk? 

Duda Éva rendezésében az Operettszínházzal közös produkcióban én játszom majd Frida Kahló-t.

Botos Bettina 
(Los Angeles)

Képek: Janine Guldener és Félvilág produkció