Széles-Horváth Anna: Mennyi határlépés fér bele egy régi barátságba? (novella)
A női barátságok bonyolultak, egy halom érzelmet sűrítenek össze, és nagy szerepet kap bennük a túlgondolás. A női barátságok egyszerűek, segítenek tisztán fogalmazni, és nincs szükségük semmiféle játszmára. Három barátnő, tizenöt évnyi múlt, amely felöleli a kamaszkort meg a közös nővé válást: és egyetlen kocsiút. Vajon miért indulnak el Olaszországból Magyarországra, mi lehet a közöttük hosszú órákon át kínosan feszülő csend oka, és hogyan találnak rá feloldást? Egyáltalán: mennyi határlépés fér bele külön-külön egy évtizedes barátságba? Széles-Horváth Anna novellája.
–
A szőke érezte, ahogy a lábujjai meggyötört gombócokká gyúródnak. Pontosan nyolc órája ültek a kocsiban. És pontosan nyolc órája egy szót sem szóltak egymáshoz.
Pedig előtte ők hárman − a szőke, a barna meg a vörös −, végigbeszélgették az életüket. Kaposváron, a gimnázium idején még átsuttogott éjjelek, az egyetem alatt már több ezres telefonszámlák erősítették a barátságukat. Később pedig Skype-on, Messengeren majd FaceTimeon váltották meg a világot újra és újra. Teljesen mindegy, hogyan változott meg az élet körülöttük, a szavaknak nem szabhatott gátat semmi és senki. Kivéve ma. Amikor egymás mellett ülnek egy telepakolt autóban görnyedve, és együtt döcögnek Magyarország felé.
A vörös éppen hat éve döntötte el, hogy diplomástul, barátostul, szeplőstül Olaszországba költözik. A szőke meg a barna tudták: ezután évente csak kétszer ülhetnek majd be hárman a zöld kávézóba egy gőzölgő habosra. Pedig a szokást a középiskola ideje alatt igazi rituálévá nemesítették. Mégis örültek a hírnek. Végre egy férfi – mondták −, aki miatt az álmai után folyton csak vágyakozó vörös kiteszi a lábát a szülővárosából. Meg elkezdi feszíteni a határait: mert az életnek csak úgy van értelme. Utóbbit még egy kaposvári tanáruktól hallották, és örökre az eszükbe vésték.
Emlékeztek rá akkor, amikor a szőke két hosszú évig kapaszkodott kifelé az önmaga ásta gödörből, és nem lehetett felhúzni, csak tartani, hogy ne csússzon már lejjebb. Amikor a barna – hiába volt mindannyiuknál érettebb és összeszedettebb még a kamaszéveik alatt is – egy csúnya véget ért szerelemmel végleg felnőtté vált.
Akkor sem felejtették el, amikor a vörös teljes határozottsággal kanyarodott rossz irányba, miközben belül mindannyian tudták, nem arra kellene mennie. Sohasem hazudtak egymásnak, de feleslegesen sem hajtogatták az igazat. Az évek alatt kitanulták együtt, mi a barátság lényege. Tizenévesen találkoztak, közösen vészelték át a tindézserkort, együtt kezdtek nővé válni. A barna gimnáziumi ballagásának napján sikítozva ültek fel a majálison az óriási körhintára, hogy aztán másnap a szőkére váró műtét terhét felnőttként cipeljék együtt tovább. Ebben a két napban benne volt az egész addigi életük.
És most…
Amikor a vörös hetekkel ezelőtt telefonált, hogy hat év után haza kellene hozni, nem győzködték. Tudták, megint itt van egy válaszvonal, hát nincs mese: együtt kell át kell lépni felette. Ha pedig Olaszországban húzták meg, akkor odáig kell menni érte. „Már nem vagyok szerelmes” – panaszolta a vörös, miközben a mikrofon zsinórját babrálta idegesen, és inkább fel sem nézett a képernyőre. A vallomás után napokig megkönnyebbülve tervezték, mit fognak csinálni itthon: sorra vették az összes kedvenc helyet, hagyták visszajönni az emlékeket, hiszen nem tartottak attól, hogy majd újra és újra el kell engedni őket, amikor lenyomják a piros „hívás vége” gombot.
A közös múlt már nem a nosztalgia egy édesen fájó pontja volt: kézzelfogható testet öltött, és várta, mikor veheti hóna alá ismét mindhármukat.
„Most meg szólni sem szól. Már nyolc órája” – bosszankodott a szőke magában. Miközben azt számolta: közös életük elmúlt tizenöt évében mennyi válaszvonalat halmoztak fel külön-külön. Akadt, amelyikben megbotlottak, de akkor mindig jött valami. Egy lehetőség, egy felismerés, egy férfi… Aztán valahogy csak átlendültek az újabb határon. Most mégis valami más történik: nyomasztó ez a csend. Nem mintha nem éltek volna meg sokféle csendet együtt: a veszteség némaságát, a változás nesztelenségét, az együttérzés hallgatását. Meg a szótlan ciknosságét, amikor teljesen felesleges beszélni, mert úgyis mindannyian tudják, mit mondanak az egymással összetalálkozó tekintetek.
A szőke hallgatott a legnehezebben: neki muszáj volt bizonyos időközönként rájuk önteni nagy mennyiségben az érzéseit – jó sokat és jó hosszan – máskülönben képtelen lett volna kiutat találni számukra. A vöröset csak néha kapta el a lendület, akkor ömlött belőle a szó, de máskor hosszú csendben várta meg, hogy mindenki értse, mit érez éppen. A barna kezdetektől akkor szólt, ha tényleg volt mit mondani: már 15 évesen megkapó precizitással építette a mondandóját és az álmait. Ehhez mérten pedig bölcs hallgatásban lépte át az összes szembejövő határt.
És most?
Most is ezt tette. A magyar határon gurult át négy keréken, miközben a tőle megszokott alapossággal a visszapillantó tükörből még utoljára maguk mögé nézett. Magyarország – olvasta hangosan a feliratot, de nem érkezett válasz, ezért inkább feljebb tekerte a hangerőt a rádión. Remélte, a zene majd elnyomja a feszült zizegést, amely órák óta köröttük zajong. A kormányba kapaszkodva igyekezett összeszedni a gondolatait, és megfogalmazni a kérdést, amelyet most már itt lenne az ideje feltenni valamelyiküknek.
A vörös hátulról mozdulatlanul bámult kifelé. Amikor azonban a táblához értek, lehúzta az ablakot, és beleszagolt a levegőbe. „Határozottan más az illat – sóhajtott magában – és engem mégsem érdekel”. Végül hangosan csak ennyit mondott: „Pisilnem kell”.
Nagy lendülettel csapta ki a kocsiajtót, mint aki valamire készül, aztán zaklatott léptekkel indult a mosdó fele. Maga sem értette, miért kísérletezik az idővel. A hosszú feszült csendet könnyen megelőzhette volna. Mégis tartott tőle.
Pedig az ő barátságuk vonalai egyszerre határozottak és megengedők: de azért megvizsgálta, hogyan lehet még távolabbra tolni őket.
„Mint egy gyerek, aki olyan tanácstalan az új társasjátékban, hogy inkább elhajítja a bábut és hisztizni kezd” – mormolta a vécén ülve. Lassan tekerte le a papírt, még ide-oda húzta az időt. Ha ugyanis lépni kezd, nem lehet másként, csak lendületből csinálni. A papír alja most rálógott a fertőtlenítőszagú padlóra. Nézte, hogyan málik szét a vízben, aztán letépte, és újat gurított.
És most!
A szőke, a barna meg a vörös csendben ültek a benzinkútnál a három műanyagízű kávé felett. Se gőz, se hab, se zöldre mázolt falak. Persze a három tekintet nem tudta kikerülni: egyszer mégis csak találkozott.
Vissza kell vinnetek! – vonyított bele a vörös a túl hosszú csendbe, miközben nem győzte törölgetni a könnyeket a szeplőkkel teli arcán. – Beleszerettem egy olasz fiúba. Csak nem mertem mondani, ha már elterveztük együtt az egész következő évünket, és tíz órát autóztatok értem.
Egyszerre tört ki belőlük a röhögés. Sokáig rázta őket. Talán még sírtak is, míg teljesen megkönnyebbültek. Rendben, holnap indulunk – dőlt hátra megengedőn a barna. A szőke bólintott: – De előtte még van egy kis elintéznivalónk.
Este nyolc is elmúlt, mire a kaposvári teraszon eléjük tették a három gőzölgő habost. Még utoljára megitták együtt: mielőtt másnap hajnalban ismét átlépik a határt.
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Cavan Images
