Kicsit bánom ma már, hogy eleinte ódzkodtam Ferrante művészetétől. Szerencse, hogy így is adtam neki esélyt, nem is egyet – már nem számolom, hányadik könyvét olvasom –, pedig még sokáig nem értettem, mi olyan nagy szám benne. Tulajdonképpen csak most ismertem fel – most, hogy befejeztem a Nápolyi regények utolsó kötetét, Az elveszett gyerek történetét, amit a két ünnep közé tartogattam, hogy teljes nyugalomban, egy szuszra tudjam befalni. 

Ahhoz vagyunk szoktatva, hogy az irodalmi nyelv emelkedettebb, gazdagabb, mint a hétköznapi, a történetek szerkezete pedig egy mesteri konstrukció, ami formát és egyben értelmet ad mindannak, amit a saját életünkben ködösen és homályosan látunk, vagy egyáltalán nem látunk át. Ami a nyelvében nem hordoz zeneiséget, plusz tartalmat, és ami nem kicsiszolt, kiművelt, az nem irodalmi – ebben nőttünk fel.

Persze vannak kivételek és kísérletek ennek a hagyománynak a megtörésére, de Ferrante nem ilyen végletes, nem akart semmivel szándékosan szembemenni, sem valami teljesen újat feltalálni – őt csak az igazságkeresés hajtotta. Egyszerűen meg akart érteni valamit, amit nem tudott addig – ehhez kellett segítségül hívnia az írást, és ehhez kellett minden olyan eszközt levetnie, amit a mesterség adott a kezébe, és helyette azokhoz a részletekhez is ragaszkodni, amik nem passzolnak a képbe, vagy nem vezetnek sehová, hogy a végén is csak álljunk a big picture előtt értetlenül, mert ilyen az élet. Ilyen zavaros, kusza, ellentmondásos, kiismerhetetlen és végül: félbehagyottnak, lezáratlannak tűnő.

Ahogy Elena mondja a könyv végén: Lila szerint vagy pontosan úgy írjuk meg a dolgokat, „ahogy történtek a maguk természetes összevisszaságában, vagy tessék a képzeletre hagyatkozni, és kitalálni az elbeszélés vezérfonalát”. 

Ezt a kettőt próbálta meg ötvözni Ferrante (Elena Greco bőrében), nem törődve azzal, hogy ez illeszkedik-e bármiféle kánonba vagy tradícióba. A két nő élettörténete a vezérfonal, ami hol elágazik, hol összefonódik, és bejár egy fél évszázadnyi utat (ami egybeesik a női egyenjogúság XX. századi történetével), és a kapcsolatuk vibráló feszültsége és komplexitása az, ami a valóságot úgy imitálja, ahogy eddig semmi, mert nem vág benne rendet.  

A barátság vajon mi?

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Egy barátság 60 éves történetét elmesélni szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnik, mégis erre tesz kísérletet, és a végén kiderül: ezzel mintegy le is zárja, keretbe foglalja ezt a kapcsolatot, mert azzal, hogy megírja, fel is kell számolnia. Bár, hogy ki számolja fel előbb – Lila, a megzabolázhatatlan, önsorsrontó lány, aki egyszer csak felszívódik a saját életéből is, vagy Elena, aki nem tartja be az egyetlen szabályt, amit felállítottak ebben a kapcsolatban –, az persze kérdés, de az író ember számára az egyetlen út, hogy megértse, mi történt – mi kötötte őket össze és mi választotta el –, ha ír róla, és felfejti az összes részletét.

A könyv azonban szerencsére nem mond ki semmilyen tanulságot arra nézvést, hogy ennek a barátságnak mi volt a mozgatórugója. Ugyanolyan ellentmondásos az elején, mint a végén, egy dolog biztos csak:

Elena életében ez volt a leghosszabb és legfontosabb párkapcsolat, mert az erotikán kívül szinte minden más jelen volt benne, ami egy szerelmi kapcsolatban is: mély és megmagyarázhatatlan kötődés, éber figyelem a másik felé, hullámhegyek és –völgyek, olykor gyengédség, máskor irtózat, a távolság és a legszorosabb közelség váltakozása. 

De az is egy lehetséges olvasata ennek a viszonynak, hogy itt nem is barátságról van szó, hanem Lila valójában Elena nemezise: az az ember, aki őt minden teljesítményére sarkallta (anélkül, hogy tudott volna róla). Belőle merített inspirációt, neki akart bizonyítani, őt akarta legyőzni vagy túlszárnyalni, ezért Lila nélkül akkor sem lenne az, akivé vált, ha ebben Lilának tevékeny szerepe nem volt. Ezáltal tehát Lila nem más, mint Elena személyiségének az a része, aki sosem tudott lenni, de mindig szeretett volna, és fordítva: Elena Lilának ugyanez.

Lila karaktere

Lila egy különleges képességekkel megáldott, de menthetetlenül önsorsrontó személyiség, akinek valódi lényegét csak a negyedik kötetben ismerjük meg, mert itt derül csak ki, milyen nagy bűn az önsorsrontás. Kérdés persze, mitől válik valaki önmaga ellenségévé – erre a könyv nemhogy választ nem ad, de még a kérdést sem teszi fel, így marad örök rejtély. Miért gyűlöli magát valaki ilyen elszántan? Mikor, mitől alakul ez ki? Egy biztos: aki önmagát gyűlöli, az mást sem szerethet, az igazi szeretetre nem képes. 

Lilát ráadásul az öngyűlölet egy érdekes hübriszbe is taszítja: hol mindenki fölé teszi, hol mélységesen alábecsüli önmagát, de még véletlenül sem érzi a helyét, ez tehát ismét csak örök boldogtalanságra ítéli. Hihetetlenül izgalmas, bár minden kötettel egyre taszítóbb karakter, akinek nincs párja az irodalomban.

Megmutatja azt is, hogy a tehetség önmagában semmit sem ér, mert kevés a kiteljesedéshez.

A tehetség csak egy kiindulópont, egy mag, amit gondozni, ápolni, nevelni kellene, de ehhez Lilának már nincsenek meg a képességei, hiszen nem hisz önmagában, önmaga ellensége. A tehetségből így válik szintén ellenség, akit a szorgalom hamar leköröz. 

Nino karaktere

Elena önsorsrontása messze nem olyan elszánt és végletes, mint Liláé, de azért benne is van rá hajlam, ezt mutatja élete két legfőbb szereplője: az öngyűlölő Lila mellett a nárcisztikus Nino. Öngyűlölet és önimádat – csodálatos páros, bár tudjuk, hogy a nárcisztikus személyiségzavar mögött is valójában kishitűség, kóros önbizalomhiány rejlik, csak erre többnyire nem derül fény. Mindenesetre Nino egy valódi pszichopata, aki őszinte érzelmekre képtelen, a környezetét csak használja, fejlődésre alkalmatlan – nem csoda, hogy a regény végére politikus válik belőle.   

Bár nagyon várom már azt a nagyregényt, amiből kiderül, hogy az ember életének nem csak egyetlen nagy szerelme lehet, itt mégiscsak Nino az egyetlen, a Nagy Ő, aki ugyan méltatlannak bizonyul erre, de abban az értelemben be is tölti a szerepét, hogy sosem lehet igazán elérni, illetve „megszerezni” őt.

Elena

De hát hány olyan nő él ebben a világban, aki Elenához hasonlóan rossz férfiba szeret bele (abban az értelemben legalábbis, hogy akiben nem lehet megbízni, és aki őt sosem teheti igazán boldoggá), aki más életre vágyik, mint amire a környezete predesztinálta? Aki épp az ellenkezője akar lenni, mint az anyja, aki gyakran érzi magát egyedül az egész világgal szemben, és látja úgy végül, hogy veszített, mert soha nem felelt meg egyetlen szerepének sem. És a sikerei sem értek semmit, aki küzd még az anyaságával is, aztán, mire beletanulna, már el is búcsúzhat tőle. Akinek az egyetlen ember, akire támaszkodhat, a barátnője, akiről viszont nem lehet tudni, teljesen őszinte-e. 

Elena sorsa a teljesíthetetlen elvárások szimbóluma egy olyan korban, amikor a nők látszólag már dönthetnek az életükről, de valójában még mindenhol kényszerpályákon mozognak. 

Can You Have it All? nagy kérdése, amire a választ mindenki a saját lelkialkata alapján adhatja meg, hiszen tekinthetünk rá úgy, mintha minden belefért volna, amiért élni érdemes: barátság, szerelem, gyerekek, karrier, autonómia, közösség, és nyomot hagyni a világban – de úgy is, hogy végső soron minden fronton kudarcot vallottunk. Vagy inkább mindkettő egyszerre. Mert az élet ennyire bonyolult, és nem lehet (vagy érdemes) mérleget vonni belőle.   

 Gyárfás Dorka