–

WMN: Hány igazán mély barátságot ápolsz?

Rácz Zsuzsa: Még soha nem számoltam, de a kérdés hatására elkezdtem… és meglepődtem a számon, mert magas. Mivel sok embert – nagyon sok nőt – ismerek, vannak felszínes kapcsolataim is, de nem ezek a jellemzők, mert nagyon rossz vagyok az úgynevezett „small talk”-ban, a csacsogásban, azaz abban, amikor a semmiről kell dumcsizni mosolyogva, érdeklődést mímelve. Én kérdezni szeretek, és azt is bírom, ha engem kérdeznek – így aztán a kapcsolataim jellemzően mélyek és meglepően számosak – még akkor is, ha sokan vannak olyanok, akikkel évente akár csak három-négy alkalommal tudunk érdemben beszélni, találkozni. De azok mindig katartikus együttlétek. És van néhány nő – hála az égnek –, akik a csúcsán vannak a piramisnak, és akikre rábíznám az életem meg a gyerekeim életét is. Velük több évtizedes barátság köt össze: emiatt is nagyon szerencsés embernek érzem magam.  

WMN: Számodra mi adja egy barátság kötőszövetét? Mitől függ, hogy „bele mersz-e dőlni”, hogy mersz tökéletlen lenni egy baráti kapcsolatban?

R. ZS.: Alapvetően tökéletlen vagyok, és ezt fel is vállalom, így aztán szerintem hozzám nem nehéz kapcsolódni, a jelek ezt mutatják. A megszolgált bizalmat nagyon sokra tartom, és ezzel kéz a kézben az őszinteséget, becsületességet – mivel sok éles helyzet adatott már az életemben. A legjobb barátaimról tudom, hogy számíthatok rájuk, ahogyan ők is rám.

De az kétségtelen tény ma már számomra, hogy magasra teszem a lécet, sokat várok egy baráttól, és bízom benne, hogy sokat is adok.

WMN: Miért fontosak a támogató női közösségek? Hogyan lehet néha életmentő a sisterhood?

R. ZS.: A nők a világ legnagyobb kisebbsége. Ez a közhely csak azért fontos itt, mert a kisebbségi helyzet megkövetelné, hogy számíthassunk egymásra, hogy szolidárisak legyünk egymással – a nők élethelyzetei alapjáraton is sokkal több intimitást tesznek lehetővé egy kapcsolatban – egyszerűen például azért, mert aki tudja, mit jelent terhesnek lenni, netán arra várni – ne adj' isten, hiába –, hogy megfoganjon, esetleg elvetélni, vagy éveken keresztül éjszakázni kisgyerekes szülőként, annak több esélye van empátiával fordulni egy sorstársnő felé, mint egy kívülállónak, aki ebben az esetben biológiailag inkább férfi lehet.

Ez az alapvető sorsközösség engem automatikusan szolidaritásra ösztönöz a nők felé, holott ez csak az egyik, de nyilván legfontosabb összetevője a női létnek, emellett még számos közös, meghatározó élethelyzetünk van, melyek tapasztalatait megosztva, megértve tudjuk, tudnánk támogatni egymást hatékonyan. Talán nem is igényel magyarázatot, hogy ez miért életbevágó.  

WMN: A Terézanyu-közösségben több tízezer magyar nővel kerültél kapcsolatba. Számodra mi ennek a közösségépítő munkának a legnagyobb tanulsága?

R. Zs.: Az, hogy a közösségépítés csak akkor nevezhető hatékonynak, ha a közösség fejlődése eléri az autonómiát, vagyis a vezető fokozatos és tudatos háttérbe vonulásával is életképes, sőt, virágzó marad.

A Terézanyu-pályázat kilencéves, hét éven át volt nagy céges támogatója, melynek kilépése nyilván nehéz helyzetbe hozott minket, de most elindult a kilencedik Terézanyu- pályázat, immár közösségi összefogással, önerőből.

A téma mi más lehetne, mint a váltás, változás, amelyről melyikünknek ne lenne tapasztalata?

WMN: Szerinted miért él a köztudatban az, hogy a női közösségekben több a széthúzás, a manipuláció, az intrika?

R. Zs.: Mert ez sajnos így is van. A magyarázat messzire vezet, de alapvetően a női szocializációhoz kapcsolódik, ahhoz, hogy a férfiak által erősen dominált társadalmakban, amilyen a mienk is – a skandinávok kivételével sajnos mindegyik –, a nők alapvetően hatalomhiányos állapotban vannak. Vagyis sokszor nélkülünk, a fejünk felett hoznak gyakran minket hátrányosan érintő döntéseket.

Míg a versengés, ambíció, hatalomvágy a férfiak részéről nem csupán elfogadott, hanem kívánatos, és ez az alapja a hatalomnak, tetszik vagy sem, addig a nőkkel kapcsolatban ezek elítélt viselkedési minták, amikről azt tanultuk évszázadok alatt, hogy felvállalni nem jó (lásd: boszorkányüldözés), mert büntetés jár érte.

Így hát maradnak a kerülőutak, amelyek óhatatlanul manipulációhoz, intrikához vezetnek. Kutatások szerint éles, vagy egyszerűen kiszolgáltatott helyzetben, amely sajnos nagyon jellemző a női létre – a nők afelé húznak, akik a hatalom vélt vagy valós birtokosai. Itt nagyon fontos megemlítenem azt, amit én is elszoktam felejteni: a nők alig száz évvel ezelőtt világszerte még szinte semmilyen joggal nem rendelkeztek. A tanuláshoz, a magántulajdonhoz, a váláshoz, a választáshoz való jogunk csak az utóbbi száz évben született, és országok, földrészek szerint nagyon nagy szórással, így rengeteg még a tennivaló ezen a téren. Vagyis nem érdemes elfelejteni, hogy a nők jogi státusza, és ezzel a társadalmi helyzetünk is rendkívül törékeny.  Ez pedig sajnos nem a szolidaritás felé viszi a női közösségeket. 

Sena Dagadu és legjobb barátnője, Sándor Gabriella párhuzamos válaszait ITT olvashatjátok.

Várunk titeket a MOMkultban, szeptember 17-én, kedden 18:30-tól! Az eseményről ITT tudhattok meg többet, jegyeket  pedig ITT lehet vásárolni.

Képek: Sárosi Zoltán