Bálity Csaba: Holtodiglan (novella)

–

Az ügyintéző felállt a székről, és a polchoz lépett. Rövid habozás után levett egy nevekkel és számokkal teleírt mappát. A megfakult kézírást böngészve gépelt, kattintott, javított, kérdezett, aztán az adminisztráció végére érve mondott egy összeget. Pontosan annyit készítettem be, előhúztam a köteg pénzt a zsebemből, és elé tettem az asztalra. Elrendezte az összevissza egymásra rakott bankjegyeket, majd hangosan megolvasta a pénzt. A farzsebembe csúsztattam a nyugtát, a kezem a kilincsen volt, amikor meghallottam a határozott, parancsszerű felszólítást. 

– Egy pillanat!

Visszafordultam, a hölgy elmosolyodott.

– Ezt majdnem elfelejtettem. Pista bácsi hagyta itt magának.

 Értetlenül bámulhattam rá, mert hozzátette: 

– Ő a legrégebbi bútordarab itt a temetőben, lassan ötven éve sírásó. 

Kihúzta az íróasztal fiókját, és kezembe nyomott egy leragasztott, kis méretű borítékot. A rövidebb oldalánál téptem fel és finoman megráztam. A vörös karika fémes koppanással gurult végig az asztal lapján, nekiütközött az egérnek, és lapjára fordult. Különösebb fantázia nem kellett hozzá, hogy a rászáradt agyagos föld ellenére, felismerjem nagyapám jegygyűrűjét.

Azt sem volt nehéz kikövetkeztetni, hogy a parcella megszüntetése miatti exhumáláskor kerülhetett elő a sírból, ezek szerint ez a bizonyos Pista bácsi találhatta meg. Udvariasan megköszöntem, és zsebre tettem. 

Hazafelé többször megmarkoltam a gyűrött borítékot, újra éreztem nagyanyám gőzölgő húslevesének az illatát, a közös családi ebédek fagyossá váló hangulatát, valahányszor nagypapa hírhedt karikagyűrűje szóba került. Nem lepett meg, hogy a zsebemben lapuló gyűrűnek a színe eltér a párjától, amit régóta egy kis bonbonierben őriztem. Tudtam, hogy nem ugyanabból az anyagból készült mindkettő, még csak nem is ugyanabban az évben. Illetve eredetileg volt egy teljesen azonos pár, ezt húzták egymás ujjára az oltár előtt, csak aztán nagyapámé egyszer szőrén-szálán eltűnt. Hogy pontosan hol és miként veszett el, az sose derült ki minden kétséget kizáróan. A tulajdonos elbeszélése szerint, a munkahelyén segített javítani a szolgálati Volgát, akkor vette le, nehogy összekarcolódjon, miközben a motortérben babrál. Aztán valahogyan kieshetett a zsebéből. Hogy ez valóban így történt volna, arra a családból senki nem mert mérget venni, ugyanis ember nem élt a földön, aki akár egyszer is látta volna nagyapámat szerelni. Biciklit se, nemhogy autót.

Manualitását leginkább környékbeli szépasszonyokkal folytatott légyottjain kamatoztatta. 

Nagyszüleim mindketten már-már bigottan vallásosak voltak, csak néhány jelentéktelen ponton tértek el az anyaszentegyház iránymutatásától. Nagyanyám, amellett, hogy a Szentírást naponta olvasta, az összes létező babonát ismerte, anyám egyszer azzal is meggyanúsította, hogy a meglévők mellé újabbakat is kitalál. Így az ünnepek vallási előírásai sajátosan keveredtek a népszokásokkal és a különféle babonaságokkal. Nagyapámat ezek a dolgok teljesen hidegen hagyták, igyekezett a tízparancsolattal összhangban élni, csupán a hetediket, a ne paráználkodj!-ot tekintette inkább ajánlásnak. Azokban az esetekben, amikor a javaslattól eltérően cselekedett, lehúzta a jegygyűrűjét, hogy ezzel ideiglenesen felfüggessze a templomban nagyanyámnak tett korábbi ígéretét. Így aztán minimum gyanús volt, hogy esetleg egy ilyen pásztoróra során veszhetett nyoma a gyűrűnek.

Nagyanyám az első perctől tudni vélte, hogy a férje bűnös, még ha bizonyítékot nem talált is rá. Nagyapám nem tett őszinte, feltáró jellegű vallomást, de a napok, majd a hetek múlásával egyre kevesebb meggyőződéssel tagadott, ha szóba került a téma. Márpedig mindennap szóba került, erre nagyanyámnak gondja volt. Ilyenkor nagyapám a nicht vor den Kindern felkiáltással igyekezett lezárni a beszélgetést. Máskor sem volt ritka, hogy a gyerekeket úgy próbálták kihagyni a vitákból, hogy németre váltottak. Nagyanyám csak a férjéhez képest beszélt jól németül, így a verbalitás korlátai miatt ez a kétnyelvűség azt a funkciót biztosan nem töltötte be, hogy a gyerekeket megóvják a konfliktusoktól, de talán arra jó volt, hogy a fáradságos és körülményes kommunikáció a vita mielőbbi lezárása irányába terelje a feleket. 

Majdnem egy teljes hónap telt el a sajnálatos események óta, amikor egy délután nagyanyám szó nélkül lecsapott egy apró dobozt a konyhaasztalra.  

– Ez mi? – kérdezte a papa meglepetten, lassan ölébe engedte a Népsportot, magas homlokára tolta az olvasószemüvegét. Válasz nem érkezett, nagyanyám vonásai nem lágyultak meg, az ajkát összeszorította, csak a szemével intett, hogy nyissa ki a skatulyát, amelyben az eredetihez kísértetiesen hasonlító gyűrű lapult. Pontosabban, a színe eltért az előzőétől, mert a régi fél pár fülbevaló, meg az a kevéske tört arany, amit nagyanyám a piac mögötti kis utcában dolgozó ötvöstől vásárolt, árnyalatnyit különbözött a régi gyűrű aranyától. Ezután még hetek teltek el, míg nagyanyám teljesen megenyhült, de ettől a naptól világos volt, hogy ez csak idő kérdése. 

Évtizedek teltek el azóta, hogy nagyanyám felülemelkedett a sértettségén. Nagyapám is fokozatosan megszelídült, haláláig együtt maradt a feleségével, egykori nagy természetéről gyerekként semmit sem tudtam.

Nagyanyám határozott rendelkezésének megfelelően, amelyet azzal indokolt, hogy életében eleget szenvedett az urától, halálában nyugtot szeretne, más-más parcellába lettek temetve.

Végül a két összetartozó gyűrű mégis egymás mellé került a polcomon. 

A sárgás lé csorgott a fehér mosdókagylóra, ujjaimmal dörzsöltem a karikát. Egyre fényesedett, fokozatosan tűnt fel a belső felületén egy kopott vésés. Nem volt könnyű kisilabizálni a feliratot. Ézs. 18,5. Nem tűnt ismerősnek, de az igazat megvallva, kevés bibliai versnek tudnám megmondani a pontos helyét. 

Megkerestem a puha fedelű Bibliát, amit pár éve egy hittérítő nyomott a kezembe. Hosszas keresgélés után találtam meg Ézsaiás könyvét. Tizennyolcadik fejezet. Ötödik vers. Nem ment könnyen a cigarettapapír vékonyságú lapokra nyomott szöveg kisilabizálása, de végül rátaláltam a lényegre, és megértettem, mire is gondolhatott a nagyi. „…akkor levágja a vesszőket metszőkéssel”. 

Nagyanyám magas, egyenes tartású asszonyként él az emlékeimben. Élete legvégéig határozott véleménye volt a dolgokról, és ezt a véleményét kérés nélkül megosztotta bárkivel. Sokáig úgy tűnt, nemcsak a férjét, de mindnyájunkat túlél. Egyetlen közös kép maradt a nagyszüleimről, a fekete-fehér fotón nem egy szigorú mátriárka és egy sármőr ül a pici lakás sezlonyán, hanem egy szelíd tekintetű néni és egy bozontos szemöldökű bácsi néz a lencsébe, egymásnak vetett vállal. Összefonódó ujjaikon, egyformának tűnő gyűrűk. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / solidcolours

WMN szerkesztőség