„Rendeltem egy vécékefét Kínából, csak hogy legyen mire várnom” – A nő, ha elmúlt ötven

–

[…] „így ötven után körülnéz, már megbecsüli a meleget, ami jön a konvektorból, meg hogy van friss zsömle a boltban, a nemszar munkahelyét, a nemszar városát, megbecsüli, mert folyton kapaszkodni kell, hogy akár ez is legyen, valami nemszar, nem így indult neki, persze, nem így gondolta, mondjuk, tizenöt évesen.” (Jön a gáz)  

Ha ötven körül vagy, ez a kötet az elevenedbe vág. Ha fiatalabb, esetleg idősebb vagy, akkor is. Hisz leszel-voltál annyi. Ötven. És pontosan tudod, akárhány éves légy is, miről beszél a szerző. Mert látod az előtted járó generációkat: az édesanyádat, a nagynénédet, a kollégáidat, ahogy szép lassan áttetszővé válnak, amikor elmúlik a fiatalság és felnőnek a gyerekek.

Míg a férfiak általában hatalmuk csúcsán vannak ebben az időszakukban, és előfordul, hogy új családot alapítanak, az ötvenes nőktől leginkább azt várja a társadalom, hogy váljanak lassan mosolygós, rendszerető, sütő-főző nagymamává. Más, magukra húzható jelmez nemigen akad a kelléktárban.  

Mi lesz a nővel, ha elveszti szép sorban a valutáit?

 – teszi fel a kérdést Babarczy Eszter, aki tudós énjének módszeres vizsgálatával térképezi fel (saját és sorstársai) helyzetét.

Mi lesz a nővel, ha már nem csinos? (Most nem arról beszélek, hogy a „korához képest” az.) Ha már nem kívánatos a teste. Ha már nem tud szülni. Ha már a munkahelyén is devalválódik az értéke, hisz öregszik – sutyorogják róla, és titkon vagy kevéssé leplezve a lehetséges utódját keresgélik. Mit ér a nő, ha a reklámok tükrében a legfontosabb jellemzője már az, hogy klimaxol – és a kor elvárásainak megfelelően – harcol az idő ellen, azaz sok pénzt költ: kozmetikai kezeléseket, ránctalanító-feszesítő krémeket és bogyókat vásárol össze hízás és hőhullámok ellen.

És mit ér a nő, ha szembe kell néznie vele, hogy élete derekára sem lett sikeres ember – ahogy a volt osztálytársainak a többsége sem lett az. Legalábbis XXI. századi értelemben.

„Lúzer vagyok, megöregedtem, nem vittem semmire, magyarázza az anyjának, te nézed mindig a tévét, láthatod, folyton olyanokat mutogatnak, akik vitték valamire, szép embereket, meg sikeres embereket, ha meg nem szép embert mutatnak, azok meghalnak, vagy bűnözők…”  

Az ötven az új harminc!

Minden fejben dől el. Van ez a másfajta megközelítés is, miszerint amiről nem veszünk tudomást, az nincs is. Gyúrunk, futunk, gurut választunk, hajat festünk háromhetente, botoxoltatunk, újra iskolába járunk, minden hónapban másik érdekes hobbit választunk, közösséget építünk, rohanunk.

Mert aki feladja, lúzer, üzeni a világ.

Számomra Babarczy Eszter új novelláskötetének egyik legnagyobb erénye a bátorsága, amellyel a tabuk mélyére néz, és nem fél az olyasféle gondolatok kimondásától sem, mint hogy „végső soron csak a szenvedés igazi. Mindenfélét képzelünk, fontoskodunk, de csak a szenvedés igazi.”

Ha Babarczyt olvasol öregedés témában, nem fogsz kacarászni (annak ellenére sem, hogy a szerző erős humorérzékkel bír).

Ma divat romantizálni az öregséget. Mozisikerek, bestsellerek építenek arra az alaptörténetre, hogy dögös középkorúak hagyják faképnél egész addigi életüket és valósítják meg önmagukat (?), illetve vagány nyugdíjasok színes ruhákban rendeznek maguknak és a barátaiknak fergeteges finálét. De ez a kötet nem fogja simogatni a lelkedet. Sőt.

A „néhány szabály…-t” tapasztalatom szerint olvasni fáj. Ám a fájdalom, amit okoz, nem öncélú, hanem gyógyító.

Például azért, mert megérted általa, hogy gyászként megélni a fiatalság elvesztését oké, természetes, hogy lesújt, amikor szembesülsz a veszteséggel, a hanyatlással. És nem vagy egyedül a bánatoddal, hiszen mindenkit érint, a kérdés csak az, ki mihez kezd a csomaggal, ki mihez kezd idősödő önmagával, meg tudja-e őrizni a tartását, élni akarását, örömre való képességét.

A kötet két összefüggő novellaciklust tartalmaz. Közös elem bennünk a szerző lénye (vállaltan saját életéből hozta a történeteket Babarczy) és a másokon segítés lehetősége, amely áthelyezve a fókuszt, új értelmet adhat a létnek.

Az első ciklusban egy kosárnyi ajándék alma segítségével eljutunk az ideáig, a másodikban pedig azt mutatja meg a szerző, mi történik az eszmékkel, nemes törekvésekkel a körülmények hatására.       

Konkrétan: meg lehet-e menteni valakit a távolból?

Egy középkorú, fővárosi, értelmiségi nő felkarol egy vidéki, cigány kislányt. Úgy dönt, nem utazásra költ, hanem ezt a gyereket fogja támogatni. Hogy ne a cigánysoron végezze, hanem iskolázott, anyagi biztonságban élő felnőtt ember legyen belőle. A novellákból kirajzolódik egy alapvetően szeretetteljes, az évek folyamán mégis egyre nehezebben mederben tartható kapcsolat a két nő között. A szereplők nem érthetik egymást, hisz egészen más a valóságuk, a lehetőségeik, a harcaik, a megítélésük.

A könyv ezen fele is tabukat dönget, bizonyára vannak, akik fel is háborodnak majd rajta. Pedig az üzenet véleményem szerint nem az, hogy ne segíts, mert szélmalomharcot vívsz, hanem sokkal inkább az,

hogy a társadalmi összefogás nélkül a fővárosból indított, egy-egy ember megmentését célzó magánakciók nem sokat érnek, hisz senki sem külön sziget, mindenki a környezete hatása alatt áll.         

Babarczy Eszter több nyilatkozatában is említette, hogy a fehér lyukakat szeretné töltögetni a térképen. Ebben a kötetében olyan emberek helyett szólal meg, akik nem a közösségi média sztárjai. Akik nem fiatalok, és nem is öregednek szépen, nem tündökölnek, nem mondják a magukét, nem mosolyognak állandóan, sőt, időnként vállaltan szomorúak, ráadásul sokszor nem elég „motiváltak” és optimisták, hiába várja tőlük ezt a világ, amely sokkal élhetőbb hely lenne, ha őszintébben lehetne beszélni a veszteségekről.

Filákovity Radojka interjúja Babarczy Eszterrel ITT.

Kiemelt képünk forrása: WMN

Kurucz Adrienn