Filákovity Radojka/WMN: A kishitűséged ellenére el tudod hinni, hogy jó és fontos könyvet írtál?

Babarczy Eszter: A visszajelzések erre utalnak; most jelent meg a harmadik utánnyomás. De valóban van egy alapvetően depresszív, szorongásos viszonyom saját magamhoz. Mindig elégedetlen vagyok magammal, amit az évek során különböző terapeuták már megpróbáltak kiirtani belőlem, de minden erőfeszítés ellenére, nem sikerült. Ebből fakadóan nagyon örülök a pozitív visszajelzéseknek.

F. R./WMN: A mérgezett nőben olyan témákkal foglalkozol, amik kivétel nélkül a tabu kategóriájába tartoznak. Az, hogy egy kötetbe sűrítetted őket, egy olyan dózis abból, amiről nem beszélünk, ami zsigeri szinten rázza meg az embert.

B. E.: A szövegek egy része egészen régi a kötetben, van, amelyik húsz évvel ezelőtt született. Amikor elkezdtem összerakni őket, úgy gondoltam, egy nő lehetséges életútjait, sorsfordulatait, azokat a nehéz szituációkat mutatom be, amikkel élete során találkozhat: a nemi erőszaktól az eutanázián és evészavaron át a depresszióig, az öregségig, az önbántalmazásig és demenciáig. Mindegyik a tabu kategóriájába esik.

Szerencsére irodalmi műben az ember arról beszélhet, amiről csak mer. Én pedig sosem féltem fejjel menni a falnak. Úgyhogy mindenkitől, aki azt mondja, el fogja olvasni a könyvemet, előre is bocsánatot szoktam kérni, mert megrendítő olvasmány.

F. R./WMN: Az, hogy húszéves szöveg is szerepel benne, azt mutatja, nem nagyon jutottunk előrébb a tabuk ledöntésében. Miért?

B. E.: Szerintem történtek fontos dolgok az elmúlt húsz évben. A probléma többek közt az, hogy ezeknek a nagyon nehéz élményeknek a kifejezésére nyelvi eszközeink sincsenek. Nem tudjuk, hogyan lehetne beszélni róluk. Másrészt sok esetben a környezetünket se szeretnénk érzelmileg megterhelni velük. Ezekből az óvatoskodásokból alakul ki a hallgatás, ami később, akár egy lepel, elfedi ezeket az egyébként nagyon fontos témákat.

F. R./WMN: De a szégyen is nagy szerepet játszhat az elhallgatásban.

B. E.: Igen, emiatt elég nagy kockázatot vállaltam a könyvemmel a saját családomban is, amelynek tagjai úgy érezték, ezekről a dolgokról nem lehet beszélni.

F. R./WMN: Azóta megbocsátották ezt neked?

B. E.: Igen. A könyv sikerén, illetve azon keresztül, hogy sokakra hatással van, megértették, mennyire fontos, hogy ne hallgassunk.

Lényegében harakirit követtem el A mérgezett nővel, csúnyán mondva: kipakoltam a beleimet az asztalra. De úgy éreztem, így lehet hiteles, igaz.

Érdekes, hogy egy nagyon női könyv lett, pedig sosem voltam vérmes feminista. Tulajdonképpen ezeknek a novelláknak a megírása közben kezdett kirajzolódni a női identitásom. Eredetileg ugyanis mindig az apám nagyobbik fia voltam.

F. R./WMN: Ezt hogy érted?

B. E.: Nem lányként, hanem fiúként neveltek. Ezt persze nem úgy kell elképzelni, hogy fiúruhába öltöztettek, de volt egy kimondatlan elvárás azzal kapcsolatban, hogy az elsőszülöttnek fiúnak kell lennie. Ebből kifolyólag nekem mindig problémám volt a női identitásommal. Ennek a kötetnek az összerakása, illetve a novellák megírása közben jöttem rá, mennyire tipikusan női történetek azok, amik velem is megestek. Ezeken keresztül eszméltem rá a saját nőiességemre.

Ezt megelőzően mindig csak az anyaságban voltam igazán elégedett, elfogadó a saját nőiségemmel. A gyerekszülés, a gyereknevelés számomra nagyon nagy élmény volt, amit semmi pénzért nem mulasztottam volna el. Mindig is nagyon vágytam egy gyerekre, és azóta is úgy gondolom, hogy az anyaság az életem legcsodálatosabb eleme.

F. R./WMN: Korábban hogyan élted meg a nőiségedet?

B. E.: Így ötven felett már nem látszik, de csinos lány voltam, sikerem volt a férfiak körében. Ez pedig különböző kényelmes és kényelmetlen következményekhez vezetett, amiket az élet megkerülhetetlen részeként könyveltem el. Ha lehet mondani, hogy a férfi tekintet alakítja a nőt – már, ha engedi –, akkor engem, a nőiségemet ebben az értelemben teljesen a férfi tekintetek alakítottak. Magamat egyébként úgy éltem meg belülről, mint akinek szinte nincs is nemi identitása. Mint aki teljesen leszakadt erről az egész férfi-női különbségtételről, és mindarról, ami vele jár. Gyerekkoromtól kezdve inkább a belső világomat, a belső énemet éltem meg sajátomként, és teljesen eltartottam magamtól a fizikai valómat, a testemet. Ez sokat javult az utóbbi időben. Ötvenen felül jobban megbékéltem a testemmel, az esetlenségével és esetlegességeivel. Nagy szerencse, hogy az ember az öregedéssel bölcsebbé is válik, vagy legalábbis picit jobban békét tud kötni magával.

F. R./WMN: A novelláskötetedben azt írod, a nő „szenvedő szerkezet”. Tényleg ennyire kevéssé veszünk részt a sorsunk alakításában?

B. E.: A kötetben szereplő nő elég passzív. Tulajdonképpen mindig belecsúszik ezekbe a nehéz helyzetekbe, amikből sok esetben késve is lép ki. Ez annak a következménye többek közt, hogy nem tudja, hol húzódnak a saját határai. Egy #metoo előtti nőtípus, aki nem tudja, hogy nem oké, ha az embert megerőszakolják. Úgy gondolja, az élet, a világ már csak ilyen. Nem ismeri fel, hogy az a feladata, hogy megvédje a saját határait és ne keveredjen olyan helyzetekbe, amelyekben valaki érzéketlen agressziójának a passzív elszenvedőjévé válik.

F. R./WMN: Ugyanakkor az ember szinte észrevétlenül is áldozattá válhat, és csak később eszmélhet rá, mit is szenvedett el. Ha ráeszmél egyáltalán.

B. E.: Pontosan! Épp ezért nagyon fontos, hogy rálátásunk legyen ezekre a folyamatokra, hogy képesek legyünk megítélni, bemutatni, elemezni őket – ebben sokat segíthet az irodalom. Másképp nem fogjuk tudni megakadályozni ezeket a helyzeteket. A #metoo újrarajzolta a személyes határainkat, máshol húzta meg a vonalat. Az összes visszásságával együtt – mert vitathatatlanul volt neki – ez egy nagyon fontos és szükséges mentális forradalom volt.

F. R./WMN: Mindenkiben benne van az áldozattá válás lehetősége?

B. E.: Nem, de figyelembe kell venni, mennyire következnek az ilyen események belőlünk.

Szerintem fontos lenne tudatosítanunk, hogy felelősséggel tartozunk magunkért.

Azt szerettem volna bemutatni, hogy abból, hogy ez a nő nem tudja meghúzni a határait, nem tud asszertívan fellépni, valamennyire következik is, hogy belecsúszik olyan helyzetekbe, amikben mások visszaélnek a hatalmukkal vele szemben. Nem az olyan szituációkról beszélek, amikor valaki rád támad egy késsel az utcán – ami velem is megtörtént már –, mert ott egyértelmű, hogy erőszakról van szó. Inkább azok a helyzetek az érdekesek, amik nem agresszióként indulnak, vagy számunkra nem pontosan felismerhető bennük, hogy agresszióval vannak átitatva. Az egyik novellámban megerőszakolnak egy nőt, aki sokáig nem is fogja fel, mi történt vele – pedig klasszikus erőszakszituációba csöppent bele. Azt gondolta, biztosan ő kezdte, ő provokálta ki az egészet, tőle indult minden. Ahhoz, hogy ezeket a helyzeteket még idejében felismerjük, önismeretre van szükség, arra, hogy legyen egy tudásunk róla, hogyan működnek a normális emberi kapcsolatok. Másképp évekbe kerülhet rálátni a velünk történtekre is.

De az, hogy a nő „szenvedő szerkezet”, arról is szól, hogy a nagymama és az anya is ezt a tudást cipeli magával generációkon keresztül, ebből adódóan pedig a lány is így fogja gondolni. Természetesnek fog tekinteni bizonyos dolgokat az életében, amiktől megszabadulhatna. A saját életét viheti az ember vakvágányra, ha kérdés, lázadás nélkül beletörődik az örökölt sorsába.

F. R./WMN: Most kezdünk jobban tudatára ébredni annak, hogyan öröklődnek ezek a generációs traumák, bennünk mit okoznak, hogyan adjuk tovább őket. A te családod múltja is terhelt. Mikor ébredtél rá, hogy ez hogyan befolyásolta a te életedet?

B. E.: Szerintem már harmincéves voltam, mire összeraktam a kirakóst: megismertem a történeteket, megértettem, milyen feszültségek, dinamikák munkáltak például az anyám holokauszttúlélő szülei meg az apám kicsit antiszemita rokonsága között. Érdekes, mert az ember már gyerekkorában észrevesz apró jeleket, de akkor még nem ismeri fel a jelentőségüket. Csak őrizgeti magában a metaforákat – mit kapott ajándékba az egyik nagymamától, mi volt a kedvenc mondókája a másiknak – anélkül, hogy fel tudná dolgozni őket. Jó esetben felnőtt korában ráeszmél, mit jelentettek.

F. R./WMN: Te is emlékszel ilyen jelekre?

B. E.: A nagymamáim eredetileg barátnők voltak, de a gyerekeik házassága szembefordította őket egymással, aminek hatására felosztottak minket, unokákat egymás között. Ennek megfelelően a testvérem az egyik történelmi hagyomány folyományaként jelent meg a családban, míg én a másikként. Az egész család magától értetődőnek tekintette ezt a kettéosztottságot. Gondolhatod, milyen viszonyok alakultak így ki, és hogy milyen, ha hat-hét éves gyerekekre rá van téve ez az egész anélkül, hogy egy szót is értenének abból, milyen félelmek, sértettségek működtetik ezeket a családi viszonyokat. Egy életre megtanultam, hogy nem szabad ezeket rárakni egy gyerekre.

Hosszú önismereti út, mire az ember felismeri, melyek azok a terhek, amiket csak rápakoltak a szülei-nagyszülei, de valójában nem az övéi, és köszöni szépen, nem is kér belőlük.

F. R./WMN: Le tudtad tenni ezeket a terheket?

B. E.: Részben sikerült. Elég sok mindent cipeltem, és ez jócskán rányomta a bélyegét a kapcsolataimra a családtagjaimmal. És tudod, amikor egy kapcsolat elkezd torzan fejlődni, azt már nehéz visszaterelni. Tulajdonképpen nekem többször is újra kellett fogalmaznom a szüleimhez, a testvéremhez való kapcsolatomat. Hogy azokat a rétegeket, amik keserűséget, megbántottságot, félelmet, szégyenérzést, bűntudatot keltettek bennem, lehámozzam róluk.

Lassan, fokozatosan történt a szembesülés. Az anyámmal való kapcsolatom onnan indult, hogy egy megemészthetetlen görcsként volt jelen bennem, mintha lenyeltem volna egy követ. Ehhez képest jutottam el oda, hogy esendő emberként, megértéssel, szeretettel, kis szomorúsággal és büszkeséggel gondolok rá. Ezt a legnehezebb: belátni, hogy szegény ő is csak egy ember volt, véges energiákkal, lehetőségekkel; megvoltak a maga bajai, fájdalmai, és ennyire tudott helytállni anyaként. Fontos volt megtanulnom elfogadni ezeket az embereket, mert nem lesznek másik szüleim. Ha idáig eljut az ember, akkor sikerül kibékülnie egy csomó másik dologgal is.

F. R./WMN: Ez a feloldozás még anyukád életében sikerült?

B. E.: Szegény nagyon hamar elment, ötvenhét éves volt, amikor meghalt – nem sokkal volt idősebb, mint most én vagyok. Van is egy novella a kötetben, ami a haláláról szól. Van, amit korrigálni tudtam, de nem sikerült mindent teljesen lezárnom vele kapcsolatban. Ahhoz képest azonban, hogy volt tíz olyan év, amikor szóba sem álltunk, sokat változott a viszonyunk. Sőt, ma is változik folyamatosan. A mai napig élő kapcsolatot ápolok vele a fejemben, magamban hordozom. Óriási megkönnyebbülés volt, amikor ez a kapcsolat átalakult bennem egy szerető, megértő, elfogadó viszonnyá, amikor feloldódott minden görcs. Sajnálom, hogy ezt anyukám nem érte meg, ennek ellenére mégis jó, hogy megtörtént. Ez egy tizenöt-húszéves program, amit jó esetben az ember különösebb megpróbáltatások és traumák nélkül tud végig járni, ez azonban nem garantált. Mindenesetre

mindannyiunk feladata foglalkozni a hozott sérüléseinkkel, hogy ne adhassuk tovább őket a gyerekeinknek.

F. R./WMN: A depresszió nálatok egyfajta családi örökség, anyukád és a nagyanyád is küszködött vele. Hogyan ismerted fel, hogy te is érintett vagy benne?

B. E.: Velük ellentétben én bipoláris depresszióval küszködöm, és annak sem a klasszikus formájával, hanem az úgynevezett bipoláris II-vel, amire a nagy mélységek és enyhébb magasságok váltakozása a jellemző. A mélységei veszélyesek, szuicid késztetésekkel, a csúcsok ugyanakkor nem olyan magasak. Gyógyszereket szedek, amik közül az egyik elég jól kiegyensúlyozza ezt az ingadozást.

Akkor kezdtem el összerakni a kirakós részeit, amikor gyerekem született. A terhesség alatt jól voltam, de miután megszületett a fiam, nagyon nehéz hónapokat éltem át, ekkor fordultam orvoshoz, és ekkor kezdtem el összerakni a képet arról, hogy ez egy többgenerációs történet.

F. R./WMN: Említetted, mennyire elválik a lent és a fent a bipoláris II esetében. Melyikkel tudtál inkább azonosulni, melyiket tartottad jobban magadénak?

B. E.: Ez egy eléggé furcsa meghasonlottság. Mindig nagyon féltem a lenttől, és emiatt tulajdonképpen azonosultam is vele. Így sokáig fel sem ismertem, amikor mániássá váltam, meggondolatlan döntéseket hoztam. De a környezetem sem vette észre. Fontos, hogy a környezet is tájékozódjon a mentális betegségeket illetően. A kezelésükben ugyanis óriási szerepe van, mekkora a társadalom mentálhigiénés tudása; így korán fel lehet ismerni a tüneteket, és hatékonyan segíteni az embereken. Ezért is tartottam fontosnak húsz évvel ezelőtt, hogy létrehozzam a Búrát (bura.hu). Az a tudás, hogy az ember – és a környezete – nincs egyedül ebben, elengedhetetlen. Azért is ragaszkodom ahhoz, hogy tabukat döntsek le, mert minden, amit tabusítanak, az kimondhatatlanná válik. És minden, ami kimondhatatlan, azt nem tudjuk kezelni, betokosodik, és az egész életünket maga köré rendezi.

F. R./WMN: Említetted a szuicid késztetéseket; tudom, hogy volt öngyilkossági kísérleted is. Ez hogyan csapódott le benned később?

B. E.:

Nagyon szégyellem magam az egyik kísérlet miatt, mert már anya voltam. Amikor magamhoz tértem, az első gondolatom az volt, hogy cseszhettem így el, a másik pedig, hogy tehettem ezt a gyerekemmel.

F. R./WMN: Hogy jutottál el a tettig?

B. E.: Egy nem megfelelően kezelt depressziós év kicsúcsosodása volt az öngyilkossági kísérletem. Egy éven át éltem szuicid gondolatokkal, majd csúsztam bele egy impulzív kísérletbe.

F. R./WMN: Meg lehetett volna előzni?

B. E.: Talán igen, ha a férjem jobban érti, hogy mi történik, vagy ha a szüleim jobban rálátnak a dolgokra. Voltak későbbi kísérleteim is, azokkal kapcsolatban kevésbé érzek lelkifurdalást, mert akkor már nagyobb volt a gyerekem. De így is azt gondolom, felelőtlenség egy ilyen terhet rárakni egy gyerekre. Mindent meg kell próbálni, hogy ne öld meg magad.

F. R./WMN: A fiaddal ki tudtad beszélni a történteket?

B. E.: Igen. Nem volt könnyű. Sokáig az a kép élt a fejemben, hogy a kapcsolatunk csodálatos. Elhessegettem magamtól azt, hogy bármennyire is hatással volt rá a szuiciditásom. Szembe kellett néznem a saját felelősségemmel, hogy megértsem, ez mennyire megterhelő volt számára. De mostanra meg tudtuk beszélni. Ő és a két fogadott lányom is elfogadják, hogy adott esetben lehetnek szuicid érzéseim – bár az elmúlt években nem voltak –, csak azt kérik, hogy ilyenkor kérjek segítséget. Megígértem, hogy fogok.

F. R./WMN: Ahogy lassan másfél órája hallgatlak, folyamatosan az a kérdés jár a fejemben, honnan van benned ennyi bátorság.

B. E.: Aki hosszú időn át volt szuicid életében, annak már nincs vesztenivalója. Voltam a legrosszabb helyen, láttam és megéltem azt, aminél mélyebbre nem lehet menni.

Az ember önmagával tud a legkegyetlenebb lenni – ehhez képest bármi, amit a világ tudna tenni velem, piskóta.

Filákovity Radojka

Fotók: Bielik István