Azt nem tudom, hogy egy férfiöltözőben mi zajlik, de egy női öltözőt pontosan le tudok írni. El tudom mesélni, hogyan érzem magam, mennyire vagyok szégyenlős, és a körülöttem lévők hogyan viselkednek egymás jelenlétében. 

Szinte sűrű a levegő ott, ahol tökéletesen vadidegen nők vetkőznek anyaszült meztelenre a másik előtt. Nem fordítják el a fejüket, de nem is mustrálnak konkrétan. Inkább úgy tesznek, mintha nem lenne csupasz a másik. Meg is bámulják a különböző testrészeket, de közben a szemük üveges, mintha nem melleket vagy testnyílásokat bámulnának épp, hanem elsuhannának nem túl érdekes piaci portékák fölött. Kínos is meg nem is mindez egyszerre. Valaki befordul a fal felé, a másik pedig büszkén terpeszt a padon. Valaki maga elé tartja a törülközőt, megint egy másik pedig meztelen fenékkel megy ki a mosdóba, ha pisilnie kell. Intim és teátrális, szégyenlős és frivol egyszerre. 

Olyan nők, akik az utcán nem is köszönnének egymásnak, mert ruhában fel sem ismernék a másikat, idebent, egy zárt térben pedig mellek, puncik és fenekek.  

Ahogy olvasom Babarczy Eszter több mint zseniális könyvét, A mérgezett nőt, az jut eszembe, hogy akár játszódhatna egy edzőterem női öltözőjében is. Egy olyan teremben, ahova különböző korú nők járnak, olyanok, akik nem beszélgetnek, mégis, mintha valamilyen varázslatos módon beleláthatnánk a fejükbe, és megismernénk az életüknek egy-egy kiragadott részét. 

Különböző formájú-, korú-, szépségű- és arányú nők, különböző súlyú elvárásokkal, társadalmi ranggal, problémával, drámával és pszichés állapottal. Néma nők, millió gonddal és gondolattal. 

Azt gondolják, miközben a melltartóba igazítják be a melleiket:
„Tizenkilenc éves koromig nem hordtam melltartót, egyszer az utcán mégis rám szólt két férfi, hogy ilyen csinos kislány ugyan minek hord cicifixet. Mutasd csak a cicidet. Nem tudtam, ezt bóknak kell-e venni. Olyan a mellem, mintha volna rajta cicifix, pedig nem is. Olyan volt, de most telik, ahogy haladunk előre, és már nem olyan. Anyás. Megemelem néha, nehéz, ormótlan, mintha bakancsra cserélném a szandált.”

Meg még ezt is, ugyanebben a mozdulatban:

„Szerinte nem arról fog szólni a jövő, hanem a push upról. És kinek lett igaza, kérdem csak úgy mellesleg? Természetesen neki.”

Aztán vizsgálgatják magukat a tükörben:
„Mert mire van szüksége annak, akinek van egy munkahelye és van egy otthona, és a lánya várja, aki annyira türelmes vele, és majdnem biztos, hogy remekül fog érettségizni, így még ezen sem kell aggódnia, és vannak otthon macskák, akik megismerik a lépteit, és vannak barátai, akik néha, de nem túl gyakran, nem tolakodóan felhívják, és van egy kedvese, aki gyakran megjegyzi, hogy hagyja már ezt a hajfestést és arccsiszolást, ne nézegesse már a plasztikai műtétek előtte-utána képeit, ne idegesítse, röviden, nem jó így, ahogy van?" 

Majd a terhesség állapotát idézik fel:
„Nem képzelem el, nem tudom elképzelni, csak dudorok formájában létezik számomra, dudorok a hasamon: a keményebb a feje, a puhább a feneke, a kicsi hegyes a könyöke, Láttam az ultrahangon persze, szopta az ujját. Láttam az agyát. Négyosztatú, emberi agy. Soha többet nem fogom látni az agyát.”

De eszükbe jutnak azok a fájdalmak is, amiket alig lehet kibírni:
„Hányok, négyujjnyi méhszájnál ez előfordul, mondja az orvos. Négyujjnyi méhszáj, objektíve, orvosujjal mérve, haladunk. Befektetnek a szülőszobára, felszabadult egy ágy. Szóljon az anyuka, ha jön a gyerek, olyan lesz, mintha nagyon kéne kakálni – mondja a nővér – behívom az apukát.”

És az anyaság első pillanataira is gondolnak közben:
„A kismamák ringatózva ülnek az ágyon, szoptatási ritmusban, de az automatizált ringatás fölött élik a maguk tudatos életét. felháborodott arccal történeteket cserélnek, az anyjukat szidják.”

Aztán ismerik még a végérvényesen elcseszett viszonyokat is:
„Nem voltam jó lány. Hazajöttem, de valójában nem akartam, nem akartam anyámmal lenni. Rossznak éreztem magam, mert letepert a szörnyű harag, hogy ezzel a félresikerült anya-lánya viszonnyal nem tudtunk kezdeni semmit, és lám, eltelt az élet. Némán feküdtem a lakás egyik szobájában, bámultam a plafont, és időről időre felkeltem, hogy adagoljam neki az oxigént. Ennyire tellett."

És tudják a halált is:
„Fogom a kezét egy darabig. Mélyen alszik, és hirtelen úgy érzem, nincs jogom meglesni, ahogy közeledik a halál, a maga megalázó vegetatív tüneteivel. Kimegyek. Érzés és könnyek nélkül bámulunk egy filmet, amelyben Glenn Close játssza a főszerepet."

Babarczy olyan érzékletesen írja meg ezeket a monológokat, hogy nincs ezekben a kimondásokban semmilyen szégyenérzet. Mintha a világ, ami elvárásokat támaszt felénk, amiben szorongunk, levegő után kapkodunk, nem mindig csináljuk jól a dolgainkat, és elégedetlenek is vagyunk, egyszerre csak jótékony kezet nyújtana felénk, és megengedné:

Gyere, lányom, most mindezt szépen kimondhatod.

Mondjuk, lehet, hogy nem hallja senki.

Így olvastam el ezt a könyvet, hogy itt most nem szégyenlősködöm, fogom magam, leveszem az összes ruhám a többi vadidegen nő előtt, ledobom a földre, kimegyek pisilni, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga, nem bámulom meg senki mellét, nem fordítom el a fejem… És fél órával később, amikor már mindenkin lesz ruha, cinkosan fogok köszönni nekik. Mert cinkosok vagyunk, mi, nők, látjuk egymást meztelenül, ismerjük a másik kínjait, még akkor is, ha néha egymásba rugdosunk. De pontosan tudjuk, milyen a női létezés, mennyire nehéz jól csinálni, vagy időben elengedni, vagy szeretni, nemcsak férfit, egymást, sőt, magunkat is. 

És végig arra ügyelni, hogy ne legyünk végérvényesen megmérgezve, legalábbis ezeket a mérgeket ne adjuk át a következő generációknak. 

Babarczy érzékletesen írja meg a sokféle nő felnövéstörténetét.

Legyen a kedvenc idézetem a végszó:

„Bálványok lakhelyei vagyunk, lelkünk állványzata tilalomfákból épült, ismeretlen nevű vágyak és rémületek tekergőznek köztük. Valamibe csak kapaszkodni kell.”

Szentesi Éva

Az idézett részek Babarczy Eszter A mérgezett nő című kötetéből valók (Jelenkor, 2019)