Éjfélkor megnyílik az égi kapu – így készülnek Mexikóvárosban a halottak napjára
Október elején színesre festett koponyák és mini-csokikoporsók tűnnek fel a kenyeres pultok mellett. A sportáruházakban a biciklik és a bukósisakok között bohókás ruhákba bújtatott, teniszütővel pózoló csontvázakat látni. A hónap közepén a város narancsszínbe borul, a „holtak kenyerét” ajánlgatják a pincérek a reggelihez, a lányomék pedig cukorkoponyákat pingálnak színesre az iskolában. A mexikóiak viszonya a halálhoz és az elhunyt szeretteikhez ünnepléssel, dínomdánommal és színekkel átitatott. Varázslatos hagyományokat ápolnak, amelyekben vegyülnek a modern, a szatirikus és a katolikus elemek. Mexikó fesztiválokkal és sok vidámsággal készül a halottak napjára… de hogyan még? Erről mesél Mexikóvárosban élő szerzőnk, Trembácz Éva Zsuzsanna.
–
Gyerekkorom óta az egyik legmeghittebb ünnep számomra a mindenszentek. A sírok mellett vékony, fehér gyertyákat gyújtottunk meg egymás után az öcsémmel, élveztem, ahogy a meleg faggyú hozzáér az ujjaimhoz, és szerettem látni, ahogy a nyíregyházi temetőt ellepi a tömeg az esti órákban. A nyolcvanas években a gyér közvilágítás mellett gyerekszemmel magával ragadó volt a gyertyák alkotta fényárban úszó sírok között sétálni. A misztikumot szinte tapinthatónak éreztem.
A csontvázak ezzel szemben zsigeri ellenérzést váltanak ki belőlem: eleven tinédzserként büntetésként „kaptam” az egyik tanáromtól, hogy bezárt a biológiaszertárba, ahol rettegve húzódtam a lehető legmesszebbre a félelmetes csontváztól. Úgy tűnik, viszonyomat e két témához egy teljesen új árnyalattal egészíti ki a mexikói halottak napja.
Mexikói barátnőm whiskyt tenne majd a férje oltárára – ahogy ezt számára teljes természetességgel közölte amerikai férje családjával, a beszélgetésre kínos csend borult. Ekkor döbbent rá, hogy az ő kultúrájában a halálhoz való viszony teljesen más, mint fogadott családjáéban. Számára ugyanis a halál nem félelmet keltő vagy tabusított, és az is egyértelmű, hogy a lélek tovább él, és időnként vissza-visszatér a földön maradottakhoz.
Minden évben két napra megnyílik az égi kapu, hogy az eltávozott lelkek újra visszataláljanak e világi szeretteikhez – már legalábbis azok, akikre még mindig emlékeznek.
Októberben hosszas előkészület és lelki hangolódás előzi meg az elhunytakkal való találkozást, a kétnapos halottak napját. Élénk narancsszínűre pöttyözi a várost a temérdek cempasúchil virág, amely minden lehetséges felszínt beborít: teljes homlokzatokat, forgalmas utakat elválasztó sávokat, boltok bejáratát, erkélyeket. A körömvirágra hasonlító, Mexikóban őshonos növényből körülbelül 7 ezer tonnát termeszt az ország a november eleji ünnepre, a Día de los Muertos két napjára. A mexikóiak úgy tartják, a virág élénk színe és jellegzetes illata mutatja az utat az elhunytak számára a túlvilág felé, majd később ahhoz, hogy visszataláljanak a földi létben tartózkodó szeretteikhez.
Az égi kapu október 31-én éjfélkor nyílik meg. November 1-jén a gyerekek lelkei, 2-án pedig a felnőttekéi érkeznek meg, hogy együtt lehessenek szeretteikkel. Akit a témába vágó, egyestés gyorstalpaló érdekel, spanyoltanárom szerint a Coco című animációs film nagyszerűen összefoglalja az ünnep főbb gondolatait. A szeretni való mesében a családja tiltakozásának ellenére is zenésznek készülő kisfiú, Miguel és ükapjának megérintő találkozása mutat rá az ünnep nagyon fontos elemére: akire nem emlékszik már senki a földi világban, annak nemcsak esélye nincs találkozni szeretteivel, de a holtak birodalmából is örökre távozik. Ezért is kapnak központi szerepet az elhunyt rokonok oltárra helyezett fotói.
Az oltárokhoz hetekkel korábban elkezdik gyűjteni a hozzávalókat: a gyertyát, a földi élet véglegességére utaló koponyát, az élet és halál közötti utat szimbolizáló színes papírmasékat, és a bűnök feletti vezeklést jelképező keresztet. A háromszintes oltár felső szintjére kerülnek az elhunytak képei, majd a következőre a távozott szerettek kedvenc ételei és italai.
Nálunk a lányom önkéntesen nekiállt egy este oltárt készíteni középen a cempasúchil virággal, egy színes koponyával és egy üveg borral a nagymamámnak, de keksztekercset is gyártottunk más rokonnak, ahogy a Pan de muerto, a holtak kenyere is odakerült.
A narancsszínbe forduló városban aztán megjelennek a holtak világának lakói; csini ruhákba bújtatott, kalapos csontvázak, a Catrinák, a sokszor embermagasságú koponyák, valamint a lelket az útjukon kísérő mitikus állatok, az alebrijesek. Általában több állat keveréke ez a sokszínű figura, hol macska alakkal és sárkányfejjel, hol békatesttel és több fejjel ábrázolják. Pedro Linares mexikói kézműves nagy betegen álmodott velük, és szerencsés felépülése után neki is állt megmutatni őket környezetének, hogy mára elengedhetetlen elemei legyenek a mexikói folklórnak.
Az 1910-ben karikatúrának szánt Catrina képével José Guadalupe Posada, az európai felső osztályt bálványozó Porfirio Díaz elnököt figurázta ki fehérre festett arccal és a mexikói elemeket felhasználó arcfestéssel. Posada egyébként is előszeretettel használt koponyát emberek megjelenítésére, sugallva, hogy valahol mélyen mindannyian hasonlók vagyunk és mindannyiunkra ugyanaz vár.
Frida Kahlo férjének, Diego Riverának is benne volt a keze abban, hogy az 1910-ben készült szatirikus kép szimbólummá vált: Rivera egyik híressé vált festményén Posada, Frida és Diego együtt szerepeltek. Az egykori karikatúra évtizedekkel később tömegeket megmozgató és turistákat vonzó felvonulássá alakult. Elegáns csontváznak öltözve La Catrinák tömege vonult október 22-én a város utcáin hangos csinnadrattával.
Gyerekek csontváznak festett arccal és nők nagy kalapos, csontváztestű jelmezbe bújva érkeztek a felvonulásra, ahol Catrinák hada lejtett végig vidám zeneszó mellett.
Az öltözet elképesztően színes, és ráadásként a nők fejéről műanyag virágokkal és koponyával díszített diadémok sem maradhatnak el. A Catrina szó jóval túllépett eredeti jelentésén; ma már az estas muy catrina kifejezéssel azokat illetik, akik igencsak kicsípik magukat.
Bárhol éltünk, mindig magunkkal vittünk egy kicsit az adott ország hagyományaiból: a kínai újév kezdetekor gombócokat készítek és eszembe nem jutna kivinni a szemetet az újév első napján; a török éveinkből maradt meg, hogy május elején papírdarabra írt kívánságainkat egy rózsafára akasztva egy éjszaka után egy patakba dobjuk. Az biztos, hogy ezt a mexikói ünnepet is magunkkal visszük. Ez az ünnep tisztelgés az elhunytak, az élet, a halál és a folytonosság előtt. Szerencsére az is biztos, hogy a Catrinák leépítettek valamennyit a szertári csontváz ihlette félelmemből.
Trembácz Éva Zsuzsanna írásait az Insta-oldalán és a honlapján is olvashatod.
Kiemelt képünk és a belső fotók a szerző tulajdonában vannak
