–

Nem tudom hibáztatni azokat, akik most félnek utazni. Sőt, igazából még azokat sem, akik rosszallják, ha más utazik. Én tudok nem utazni, ha úgy alakul – megtalálom a szépséget a mikrokörnyezetemben is bárhol, de azért amíg lehet választani, utazom. Kevés dolog van ezen a világon, ami olyan instant módon tölt el tudással, izgatottsággal, hálával, mint az utazás. Olyan jó egyszeriben csak belepottyanni valami teljesen más ízű világba, és felfedezni: itt most ez a norma. 

Szeretem a kelekótya szuvenírboltokat, mert olyanok nekem, mint kortárs korrajzmúzeumok. Szeretek az utcán enni – bármit, ami vegán. Szeretek olyan helyekre merészkedni, amelyekre mások rásütötték a „veszélyes” jelzőt. És mindenekfelett szeretem megismerni más népek létezését. Mentalitását. Viselkedését. Nevetését. Sóhaját. Küzdelmét. Győzelmét. Szenvedélyét. Na meg persze a sütés-főzését. Így hát nem teketóriáztunk, amikor Baranyai Kata és férje, Márton felkerestek minket: főzzünk a vendégeiknek egy tíznapos jógatáborban, Mexikóban. 

Sose voltunk Mexikóban. Sose utaztunk télből nyárba. Sose főztünk még jógaelvonuláson.

Gyorsan megszerveztük hát, hogy jóbarátaink, Anna és Danila, kiszakadjanak Budapest pörgéséből a kis falunk lassulásába, így a hat csacska macseket szerető oltalomban tudhattuk, és elutaztunk. 

Lassan egy hete, hogy majdnem 24 óra utazás után megérkeztünk Playa del Carmenbe, a Maja Riviéra városába. Ezen a ponton az ember már nem követi, Görögországban épp hány óra lehet – ha itt valaki azt mondja, hogy most ideje meginni egy tequilát, hát legyen. 

Az első három éjszakánkat az Ötödik sugárút sarkán ágaskodó szállóban töltöttük, az erkélyünk alatt minden este trombitás-szaxofonos-nagydobos karnevál zajlott. De igazából az egész város egy nyári fesztivál hangulatát idézi, mindig, mindenhol. Ebbe nem volt nehéz megérkezni. 

Margarita és mojito, nachos, tortilla, és rengeteg guacamole, de tényleg embertelen mennyiség. 

„Itt, Mexikóban, úgy terem az avokádó, hogy nem győzzük megenni, úgyhogy magunkra kenjük – a legjobb haj- és arcpakolás!” – mondta a felszolgáló látva ámulatunkat. 

Egyik este ráleltünk egy evődére, ami egy félreeső utcában, hívogatónak mondjuk nem nevezhető portával várta a vendégeket – mindenki helyi volt, senki sem beszélt egy szót sem angolul, viszont életünk legfinomabb guacamoléját ettük, amit egy gigantikus mozsárban szolgáltak fel. 

A házi nachosszal tunkolva a zöld megváltást, az étterem falára festett pszichedelikus freskót nézegetve (amelyen mitikus lények mókáztak egy szivárvány alatt), azon merengtem, milyen baromi szerencsés vagyok, hogy még negyvenévesen is tanulhatok másféle létről, mint az enyém. 

Aztán három nap helyzetbe simulás után beköszöntött a retreat első napja – Kata és Marci elvittek minket egy helyi piacra, ahol órákat töltöttünk fűszereket szaglászva, és végigmentünk a tíznapos jóga- és gasztronyaralás teljes menüjén:

„Első reggeli: Közel-Kelet! Oké, ott a csicseriborsó, te addig hozz paprikát a saksukához.” 

„Második vacsora: a gombaragunk! Nem hiszem el ezt a laska gombát! Addig te hozz szárított paradicsomot!” Magvak, szárított hüvelyesek, aszalt gyümölcsök, agávészirup és kókusztej – ájulat! 

Mindezzel és még többel megpakolva megérkeztünk a Casa Tambuucóba, a családi villába, amelyre Katáék leltek rá, amikor tíz főt kényelmesen befogadó alkalmi otthont kerestek nekünk, és mire kosarakba pakoltuk a gyümölcsöket, sorra érkeztek a vendégek, így aztán egymás után csendültek a poharak, mert hát mégiscsak koccintunk mindenkivel, aki megérkezik. 

Ezen az estén Guadalupe, a ház asszonya készített vacsorát, aki valóban háziasszony: ő ad lelket a tengerparti casának.

Míg ő rotyogtatta a lakomát, mi elfoglaltuk a szobáinkat, és körbejártuk a hatalmas házat, amelynek minden sarkát valami felfedezni való csoda gazdagítja: könyvek, magazinok, nippek, szobrok, vázák, öreg bútorok mesélnek történeteket, és minden szobában fel van lógatva egy függőágy. 

Mi pedig azóta hajnali négykor kelünk, elszürcsöljük a kávénkat, aztán nekilátunk a reggeli lakoma elkészítésének – tíz napon át minden egyes reggel, és minden második este négy-hat fogásos terülj, terülj, asztalkámat rittyentünk. Napfelkeltekor és napnyugtakor a csapat Katával jógázik a parton, majd megérkeznek hozzánk, és mi bemutatjuk a menüt, merthogy mindennap más és már kultúrák és tájak finomságait készítjük. 

Még van néhány napunk együtt – bár időközben megcsappant a létszám: egy vendégünk egyszeriben kapott egy üzenetet, hogy egy közeli ismerőse Covid-pozitív lett, így aztán izolálnia kell magát, és elillant. Megértem őt is. 

Mi pedig, amikor elbúcsúzunk mindenkitől, itt maradunk még egy kicsit a Yucatán-félszigeten, magunkba szívni a nyarat, mielőtt hazautazunk Methanára, ahol karanténkarácsony vár ránk. Az sem lesz rossz. Jó lesz, nagyon.

Magammal viszem majd a színeket. És emlékeztetem magam, hogy Mexikó itt marad. Mi meg Nimivel együtt leszünk kicsit, kettesben… na jó, nyolcasban, a macskákkal. 

És arra is, hogy mennyi hely van még, amit nem láttam. És amíg lehet, utazunk. Aztán, ha majd nem lehet, akkor meg szívben, lélekben, fejben. Aztán hogy nagyon öregecske koromra – ha megérem, hogy már nem akarok utazni – hol leszek majd, Methanán, Mexikóban, vagy Magyarországon, nem tudhatom.

Van egy mexikói mondás: „Entre faros no hay competidores”, azaz „A világítótornyok között nincs verseny”. Mindenhonnan fakadhat fény!

Steiner Kristóf
A képek a szerző tulajdonában vannak