„Egyszer meghalsz, addig viszont élni kellene!” – Egy nagy, közös kaland családalapítás előtt

–

Már kisgyermekkorom óta bennem van a kalandok utáni vágy, és sok-sok évvel később egy nagyvállalat íróasztalánál ocsúdtam fel, hogy most már tényleg hiányzik valami borsódzás, valami forgatag, valami őrület, valami, ami kielégíti a gyermekkorban gyökerező vágyat a kalandok után.

Kívánni tudni kell és merni

Így kötöttünk ki a párommal egy mexikói kiküldetésen, ami kinyitotta a kaput valami újnak, valami másnak, mint ami eddig volt. Két évet ledolgoztunk szorgalmasan, megismertük a latin-amerikai kultúra alapjait, a nyelvet elsajátítottuk társalgási szinten, és eldöntöttük, hogy ha lejár a szerződésünk, nem megyünk vissza Magyarországra. Veszünk egy kisbuszt, és nekiállunk körbeutazni Mexikót, majd – ha a körülmények is engedik –, Közép-Amerikát.

Motivált minket, hogy még jobban megismerjük egymást, hiszen már öt éve együtt vagyunk jóban-rosszban, de azért ilyen extrém körülmények között még nem tapasztaltuk meg egymást, és persze – mint minden utazás –, közelebb hoz saját magunk valódi énjéhez.

Mielőtt családot alapítunk, vágytunk egy nagy kalandra.

Most már két hónap úton levés után úgy, hogy nem hotelszobáról-hotelszobára megyünk, hanem jóformán az utcán élünk, ha akarjuk, ha nem, rákapcsolódunk egy megfoghatatlan áramlásra, ami valami őrült örvényként visz magával. Sodródunk bele egyik helyzetből a másikba, egyik meglepetésből a másikba, egyik emberi kapcsolódásból a másikba.

Egyvalamit tudunk tenni, mosolygunk, és elfogadjuk, hogy van fent és lent, és hogy rettenetesen esendőek és kiszolgáltatottak vagyunk ebben a nagyvilágban. Ez egyszerre félelmetes, de felszabadító is. 

Sosem veszítem szem elől, hogy egyszer meghalunk, addig viszont élni kellene

Ha van bátorságom élni, akkor a halálos ágyamon remélem, mosolyogva, megnyugodva hagyom ott a testem.

Egy kisbusszal utazunk, abban próbálunk mindent elintézni. Abban alszunk, naponta egyszer főzünk, egy kis tartályból jövő vizet használunk fürdésre, szóval tényleg mindent az utcán csinálunk, ott élünk, ahol mások csak átszaladnak.
Ebből kifolyólag folyton-folyvást ismerkedünk más emberekkel.

Van, hogy használhatjuk a tetőjüket, ha szakad az eső, és főzni szeretnénk, van, hogy meghívnak egy reggelire, mert látják, hogy rossz éjszakánk volt a forróság és a moszkitók miatt, van, hogy látják, jólesne egy fürdő, és behívnak, van, hogy csak véletlenül belekeveredünk egy mexikói buliba, ahol reggelig eszünk, és isszuk a magyar pálinkát.

Ezek mind csodálatos élmények és emlékek, de ki kell mondani, hogy vannak kapcsolódások az ilyen kedvességből és segíteni akarásból fakadó összekötődéseken túl is. Olyanok, amiknél valahogy azt érzem, hogy ezek törvényszerűek, ezeknek meg kellett történnie. Ezek csak akkor jönnek szembe, ha tényleg az utamat járom, és ajándékként kapom őket az univerzumtól.

Találkozások, amik igazán építenek – hiányzó puzzle-darabok a valóságomban

Kicsit úgy képzelem el, mint az univerzumban a tömegvonzást. Két csillag összeolvadása kódolva van az ősrobbanástól kezdve, ahogy szétszóródnak a térben, és előbb-utóbb a tömegvonzásuk miatt összegabalyodnak, majd többé válnak. Ezt a mi emberi valóságunkra is igaznak hiszem, az igazi találkozásaink kódolva vannak.

Öt héttel ezelőtt már a harmadik napja ültem 2800 méter magasan Oaxacában egy hegy tetején. Csak egy-két napot terveztünk ott tölteni, de a végén vagy öt napig ragadtunk ott. Eddigi életem leggyönyörűbb panorámája tárult elénk.

A nap minden percében változott, hogy mit láttam. Alattam egy óriási hegylánc terült el amíg a szem ellátott, és itt volt az első találkozási pontja a Csendes-óceán felől érkező párának a hegyekkel. Amikor a pára belecsapódott a hegyekbe és felszállt, hogy igazi felhőkké váljon, mesés formák kerekedtek ki. Szédültem ugyanakkor a lassúságtól, ahogy a pára felhővé alakult. Mindezt pedig a lemenő nap fűszerezte meg, ami mindent vörösre festett a teljes csillagos sötétség előtt.

Ezen a helyen nem kell semmit csinálni, csak ülni és jelen lenni. Még viccelődtem is, hogy akár lehetne ez a főállásom is, annyira szenvedéllyel tudnám ezt csinálni.

Mindeközben sok ember megfordult mellettem 

Túrázók, fotósok, emberek jöttek-mentek, egy kedves pár rendszeresen kijárt. Már a harmadik napja találkoztam velük, amikor szóba elegyedtünk egy reggel. Kiderült, hogy a férfi tud angolul, mert Amerikában dolgozott évekig, így tényleg mindenről el tudtunk beszélgetni.

Kultúráról, munkáról, Egyesült Államokbeli tapasztalatokról, vezetői létről, és meséltem a kihívásainkról, mert a féléves utazás nem egyszerű anyagilag, minden napunk ki van centizve: szóval sok mindenről szó esett, igazán őszintén. Repült az idő, már vagy két órája beszélgettünk, amikor lassan indulniuk kellett. Elmesélte még, hogy ugyan egy cégnél dolgozik mérnöki pozícióban, de valójában az a hivatása, hogy segítsen az embereknek. Rendszeresen részt vesz önkéntes rendezvényeken, ahol főznek, ruhákat adományoznak rászorulóknak.

Elkerekedett a szemem, mert az egyik nagy elakadásom, hogy nem tudok adni. Megvan bennem a motiváció, eltervezem, hogy segítek, de valahogy, amikor eljön az adás pillanata, nem megy. Sajnos azt érzem, hogy ez igaz oly sok mindenre az életemben, nem tudok adni tárgyi dolgot, érzelmeket, biztonságot, megnyugvást, szeretetet. Egyszerűen nem megy.

Ezzel itt, Mexikóban szembesültem igazán, mert itt a közösségek nagyon erősek

A leggyengébb tagjait is segíti a közösség. A mi kisvárosunkban, ahol laktunk, ott is volt két-három hajléktalan, de ők sosem voltak éhesek, mindig kaptak egy kis pénzt vagy élelmet. Érdekes volt látni, hogy törődnek egymással. Aztán az utunkon rengetegszer kaptunk apróságokat, és kapunk a mai napig is sok segítséget kapunk.

Szóval egyszerűen az élet folyamatosan ordítja az arcomba, hogy TANULJ MEG ADNI!

Enélkül csak félember vagy, nem lehetsz több.

És akkor jön szembe egy ember a hegyen, aki azt állítja, az a hivatása, hogy adjon. Elkerekedett a szemem, és rögtön megkérdeztem, hogy csinálja, mit jelent neki adni.

Csak annyit mondott, hogy vegyem elő a papírt, amire az imént ráírta egy megtekintésre ajánlott hely nevét. Benyúltam a bal zsebembe, kinyitottam a papírt, és kihullott belőle egy 200 pesós papírpénz, ez körülbelül 3000 forint.

Először megdöbbentem, végigfutott az agyamon, hogy én igazából még nem kaptam semmit ennyire önzetlenül, kérés nélkül, váratlanul és őszintén, aztán valahogy elszakadt bennem valami. Elkezdtem a hegy tetején üvöltve sírni, mint akinek egy darabja kiszakad, vagy nem is kiszakad, hanem megnyílik.

Nem összegörnyedve sírtam, hanem valahogy homorítva, és a köldököm fölött, szinte csatornát formáltam a kezemmel, ahonnan kiszakadva ömlött felfelé az a sok beragadt energia, ami elzárt attól, hogy adni tudjak. Katartikus volt egy gesztustól ilyen mélyen kitisztulni.

Kicsit szégyenkezve elnézést kértem, és szabadkoztam, hogy már vagy tíz éve nem sírtam, mire csak biccentett, én meg utána már csak a boldogságtól és a megkönnyebbüléstől sírtam. Aztán megnyugodtam, lihegtem, mintha egy sprinten lettem volna túl. Majd arra lettem figyelmes, hogy még mindig két ujjal fogom a megtalált 200 pesót, és szinte tüzel az egész karom, nem tudom kinyitni a két ujjam. Lassan, teljesen erőtlenül a másik kezemmel kihúztam a pénzt, és fáradtan csak annyit mondtam, hogy most meg azt sem tudom, hogy mit csináljak ezzel a pénzzel, olyan fontos lett nekem.

Ekkor megint rám nézett, és kicsit mosolyogva megkérdezte, hogy „tudod, mire való a pénz?”

Nem gondolkodtam, csak makogva mondtam, hogy jó, ha van, be kell tenni a bankba. Itt már szinte gyereknek éreztem magam. Mire nevetve csak annyit mondott: „El kell költeni! Jól kell érezni magad tőle. Vegyél valami finomat. Jó étvágyat.”

Ezzel a gesztussal és mondattal nyitotta meg a lelkem blokkjait, és változtatta meg a pénzhez való viszonyomat egy idegen, akivel találkoznom kellett.

Egy hónap telt el. Érzem a változást. Adok pénzt, segítséget, mosolyt, bátorítást, több szeretet, és elköltöm a pénzt, hogy jól érezzem magam. Ez is csak egy energia, amit tudni kell áramoltatni. Ha csak befelé mozgatom, és felhalmozom, túl nehéz leszek, és megnyomorodom.

Ami pedig az adást illeti, azt hiszem, azzal, hogy önzetlenül kaptam, megtanultam adni is.

Köszönöm a találkozást!

Chilinszki

A képek a szerző tulajdonában vannak