La Llorona mexikói legendája: Mit üzen nekünk ez az örökké köztünk rekedt, jajgató lélek?
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy parasztlány. Szépséges volt és naiv, ahogy a mesékben szokás. És ahogy az ilyenkor lenni szokott, beleszeretett egy férfiba… aki nem volt méltó rá. Így kezdődik La Llorona, a síró asszony legendája. Szabó Anna Eszter írása.
–
Minden kultúrának megvan a maga szomorú nőalakja, aki sötét múltját, keserű sorsát siratja.
Nekünk ott van Ágnes asszony, aki véres ruháját csak mossa-mossa. A kelta legendákban is minden klánhoz tartozik egy banshee, azaz egy asszony, aki zokogva várja vissza rég elvesztett gyerekét, szerelmét.
Ezek a történetek ugyan különböznek egymástól, de a mindent felemésztő, nem múló női fájdalom mégis összeköti őket.
A La Llorona, azaz „a síró asszony” legendájának gyökerei mélyen, a latin-amerikai folklórig nyúlnak vissza, de motívumai számos más kultúrában is fellelhetők.
Ennek az is lehet az oka, hogy a túlvilági bosszú, a bűn és bűnhődés, a síron túl is örökké élő fájdalom emberemlékezet óta foglalkoztatja a képzeletünket.
Van-e visszaút a bűn után? Mi marad belőlünk? Mi történik a tiszta szívvel, ha becsapják? Össze lehet-e rakni egy traumától széthasadt lelket? Mit üzen nekünk egy örökké köztünk rekedt jajgató lélek?
Az hiszem, többek között ezekre a kérdésekre próbál választ keresni minden ilyen legenda.
A síró asszony legendája
La Llorona egy fehér ruhás nőalak, aki jellemzően folyóparton, tóparton, de olykor útkereszteződéseknél jelenik meg és jajgatva sír. Legendájának keletkezéséről számtalan elmélet született, de a legtöbb szerint még jóval az Újvilágba érkező spanyol hódítók előtti időszakból származik. Egyes források szerint az azték birodalom bukásának és a hódítók által hozott pusztulásnak az előhírnöke a síró asszony.
Egy tizenötödik századi azték uralkodó, Montezuma például épp ezért elrendelte, hogy ha valaki jajveszékelő asszonnyal találkozik az utcán, mindenképpen el kell vele meséltetni a bánatát, addig nem szabad magára hagyni. Egy tizenhatodik századi kódex szerint viszont létezett egy rettegett „jáde szoknyás” istennő is, akitől annyira féltek a vízre szállók, hogy gyermekáldozatot is követelő szertartásokat mutattak be azért, hogy ne érje őket utazásuk során balszerencse. Az áldozatukat az édesanyjuktól vásárolták, és minél hangosabbak voltak szegények, a felajánlást annál sikeresebbnek hitték.
Így fonódtak össze a gyereküket önként halálba taszító édesanyák és a kiáltások motívumai.
A spanyol hódítók érkezése után az istenségekhez képest La Llorona alakja mindinkább emberivé vált és főképp őslakosként ábrázolták, szerelmét pedig spanyolként, aki egy szintén spanyol nőért hagyja el. Így a történet egyre inkább a térség történelmét és a hódítás természetét képezte le.
A legelterjedtebb verzió szerint La Llorona egy csodaszép, ám egyszerű parasztlány volt, aki beleszeretett egy férfiba. Gyerekeket szült neki, szerette őt, hű volt hozzá. Ám a férfi elhagyta egy másik, rangban jobban hozzáillő nőért. A lány szíve darabokra tört, beleőrült a bánatba, és megölte a hűtlen férfival közös gyerekeit. A legtöbb verzió szerint vízbe fojtotta őket, de olyan is van, amiben tőrrel szúrta le őket. Mikor ráeszmélt tettére,
nem tudott tovább együtt létezni a bűntudatával, így magával is végzett. Lelke viszont soha nem nyugodhat meg, és az örökkévalóságig bolyong,
hátha egyszer rátalál a gyerekeire és a rég elvesztett boldogságra.
Érdekes módon nem kizárólag félelmetes, vagy negatív asszociációkat társítanak a sötét történethez, például egyesek kifejezetten hálásak neki, mert szerintük a nő jajgatása megóvja a gyerekeket attól, hogy beleessenek a vízbe és megfulladjanak.
Bolyongó női lelkek szerte a világban
La Llorona legtöbbször riasztó kísértetként jelenik meg, akit a bűntudat és a megbánás nem enged soha megpihenni a túlvilágon. Hosszú, sötét haj, hófehér hálóing, lebegés, ezek tipikus horrorfilmes motívumok, nem véletlenül. A fekete haj és a hófehér ruha egyébként a legtisztább lélekben is megbújó sötétséget, a dualitást jelképezi.
Japánban is van ilyen jellegű rémalak, a júrei szellem. Akkor jön elő, ha valaki erőszakosan, vagy túlságosan intenzív érzésekkel terhelten hal meg. A japán kultúra szerint, ha valaki meghal, a lélek lehasad a testről, és ha minden rendben, a család őrzőjévé válhat. Ha viszont az ember hirtelen, erőszakos úton hal meg, vagy ha a lélek olyan erőteljes érzelmek hatása alatt áll, mint a bánat, féltékenység, harag, szégyen, bosszúvágy, akkor júrei lesz belőle, egy olyan szellemalak, akinek addig, míg meg nem nyugszik, átjárása van a földre a túlvilágból. Az egyik legismertebb júrei alak Oiva, aki gyilkosát, a saját férjét kísérti, gyötri, amiért az kegyetlenül elárulta szerető feleségét.
Az angolszász kultúrában a Fehér Hölgy legendája is hasonló. Az ő fehér ruhája hol hálóing, hol menyasszonyi ruha, és jellemzően az (oltárnál) elhagyott, örökké a szerelmére váró nő metaforájaként jelenik meg. De számos olyan verzió is létezik, amiben ő is elveszett gyerekeit keresi, például eldugott, elhagyatott helyeken.
Brazíliában a fehér ruhás nőalakot olyan anyákkal azonosítják, akik belehaltak a szülésbe, vagy akiket a férjük/apjuk/bátyjuk a becsület nevében megölt.
Több olyan kisebb legenda kereng a világ különböző pontjain, amik olyan lányokról szólnak, akiket elraboltak, meggyaláztak, megöltek, és akik azért maradtak a földön, hogy óvják a lányokat a veszélytől. Mind hasonlóan néznek ki, hófehér ruhában, aláomló, hosszú, fekete hajjal bolyonganak az örökkévalóságig.
A szájról szájra terjedő legendákon túl a La Llorona számtalan módon megjelenik a popkultúrában is.
Chavela Vargas (akiről Kurucz Adri ITT írt portrét) legendás mexikói énekesnő – és nem mellesleg egy ideig Frida Kahlo szeretője volt, maga adja elő azonos című dalát a festőnőről szóló kultikus életrajzi film egyik kulcsjelenetében. Több filmes megjelenéséből egyébként a legkorábbi 1933-as. 2019-ben egy horrorfilm is készült a hátborzongató történetről, A gyászoló asszony átka címmel. A modern kori Los Angelesben játszódó filmben La Llorona a főszereplő két gyerekét szemeli ki áldozatául, hogy általuk végre megnyugvásra lelhessen a lelke.
A legtöbben viszont talán a Supernatural című sorozat pilotjából, vagy a Grimm halloweeni epizódjából ismerik.
Az őrület és a szégyen magánya
Ezek a történetek mind tragikusak és hátborzongatóak a felszínen, de érdemes mélyebben is értelmezni őket, ahogy az is látható, hogy legyünk a világ akármelyik pontján, ezek a legendák egészen hasonló jelentésekkel bírnak.
La Llorona és akármelyik fehér ruhás, síró nőalak valamilyen módon elszigetelődött a saját tragédiájával a környezetétől. Elhagyták, becsapták őket, és magukra maradtak a szégyenükkel, a haragjukkal, a fájdalmukkal. Az őrület pedig szélsőségesen magányos állapot, és a szégyent, sőt, valójában a bűntudatot sem lehet megosztani igazán senkivel.
Ezek a nők a legendák szerint mind földöntúlian szépek, akik szeretetükkel, ragaszkodásukkal, hűségükkel világokat tudnának megmozgatni. De erejükben van a gyenge pontjuk is, ami tulajdonképpen a legnagyobb paradoxon a női létezésben.
Nem véletlen, hogy a történelem során mindig azok a nők voltak megvádolva boszorkánysággal, akik megélték és vállalták az érzéseiket. Egy elhagyott szerelmes nő, vagy egy gyerekét elveszítő anya érzéseinél nincs félelmetesebb erő, bármilyen kultúra felé is tekintsünk ki.
A La Lloronához hasonló legendák igazából a női kiszolgáltatottság mementói. Emléket állítanak annak is, hogy milyen fájdalmasan természetes velejárói a nőiségnek és az anyaságnak a bűntudat és a szégyen. Ezek a történetek emellett rámutatnak az anyasággal és a női léttel kapcsolatos hagyományos elvárásokra is. Azok a nők pedig, akik tudatosan, vagy sem, de átlépik a hagyományos női szerepek kereteit, máig könnyen stigmatizálódhatnak, és komoly árat kell fizetniük a határok feszegetéséért.
La Llorona alakja híd a régi és az új között. Ő az élő emlékezet. A transzgenerációs traumák megtestesülése. Arra figyelmeztet minket, hogy senki sem térhet ki a szembenézés elől, hogy a hibákért, bűnökért felelősséget kell vállalni ahhoz, hogy továbbléphessünk. És bizony vannak bűnök, olyan fájdalmak, amik nem ismernek sem teret, sem időt, mert az örökkévalóságig kísértenek.