Lehet-e egy kanapévacsora fine dining? (Lehet.)
Dián Dóri megtalálta a számára tökéletes fine dining élményt
Támogatott tartalom
Szeptemberben a horvátországi Opatijában jártam egy sajtóúton, ennek keretében pedig elmentünk egy fine dining étterembe. Ez volt az első alkalom, hogy ilyen exkluzív helyen jártam, korábban még csak ehhez hasonló élményben sem volt részem – és noha az élmény jó volt, az efféle luxuséttermek magas árai és a puccos körítés miatt azóta sem lett a szokásom a fájn dájning éttermezés. Viszont sokat gondolkodtam azon, mit is jelent valójában ez a kifejezés? Mitől fine a dining? Bár nem vagyok nagy gasztroszakértő, az még nekem is feltűnt a városban jártamban-keltemben, hogy már rég nemcsak a kevesek által megfizethető éttermek esnek ebbe kategóriába, hanem akár egyes bisztrókban, pubokban, és egyéb étkezdékben is a minőségre fektetik a hangsúlyt, ezek árai pedig néha nem esnek az elérhetetlen kategóriába. Sokat beszélgettünk a fine dininggal kapcsolatos tapasztalatomról a barátaimmal is, akikkel együtt szoktunk utazni, nemrég pedig úgy döntöttem, megvendégelem őket egy társasozós délután alkalmával, méghozzá egy valódi otthoni fine dining élményre. Dián Dóri írása.
–
A fine dining vajon mi?
Erre a kérdésre szerintem a leggyakoribb válasz, hogy azt nevezzük így, amikor hatalmas tányérokon apró adagokat esznek egy elegáns helyen olyanok, akik ezt meg tudják fizetni. A magyar köztudatban és nyelvben a kifejezés egybeforrt a luxussal, ami pedig a felső egy százalék kiváltsága.
Ahogy egyre többet olvastam a témában, kirajzolódott előttem, hogy valaha tényleg így volt: kizárólag az elegancia, a luxus és a gasztronómiát művészi szinten művelő séfek és alkotásaik összessége jelentették a fine diningot. Ezt a felfogást azonban már évek óta meghaladta a szakma.
Mindennek persze lehetne egy olyan olvasata is, hogy én, aki nemcsak hogy nem vagyok szakértő a témában, de még rutinos szakácsnak sem nevezhetem magam, szeretném itt és most a hol jobban, hogy rosszabbul sikerülő gombapaprikásomat az elismert séfek főztjével egy szintre emelni, de nem erről van szó. Ugyanis azt, hogy a fine dining nem feltétlenül elérhetetlen, nem én mondom.
Hanem például Széll Tamás Michelin-csillagos séf, aki több ízben remekelt a Bocuse d'Or versenyen. Ő így nyilatkozott 2017-ben arról, hogy szerinte mit jelent a fine dining:
„Nekem sok mindent, és tágan tudom értelmezni. Mindent, ami finom, és azt mondom a végén: »ez nagyon jó volt, jól érzem magam«. Legyen az a legjobb, legkifinomultabb, legcsavarosabb háromcsillagos, akire baromi féltékeny tudok lenni, hogy miért nem én vagyok ilyen, de lehet az egy bográcsos harcsapörkölt is túrós csuszával, pörccel, rozéfröccsel. Mindkettő fine dining, de nagyon! A sajtó, a gasztrobloggerek (az önjelöltek is!) ragasztották ki a homlokunkra, az enyémre is: fine dining = Michelin-csillag. Csakis az lehet, más semmi! Aminek, akinek nincs csillaga, nem is lehet fine dining! Köszönjük hát meg nekik… A határok a gasztronómiában sohasem voltak annyira elmosódottak, mint most. Az egész világon. Nehéz bármit is bekategorizálni.
A talponállóban éppúgy jelen tud lenni a szív, a tehetség, a profi konyhai múlt és persze a kiváló étel, mint a csillagosban a belefáradtság. Szóval a fine dining az minden, ami jólesik, miután jóllaktál. Ha valami rossz, akkor az nem az, akkor sem, ha háromcsillagos”.
És nem csak a Stand séfje vélekedik így, hanem nemzetközi viszonylatban is egyre elterjedtebb nézet a legjobbak között, hogy a fine dining nem kizárólag az „apró ételek nagy tányéron” műfaja.
Dominique Crenn francia séf, akinek Atelier Crenn nevű étterme három Michelin-csillagot kapott, így vélekedik a kérdésről:
„A fine dining belülről fakad. Nem az a lényeg, mennyire luxus az étterem, milyen az abrosz és az ezüst, hanem hogy mi van a tányéron és mit üzensz vele. Én azt gondolom, a fine diningnak elérhetőnek kell lennie, de élményt kell adnia.”
Mindez persze nem jelenti azt, hogy minden fine dining, ami ízlik: hiába érezzük finomnak valamelyik gyorsétteremlánc hamburgerét, ettől még az autópálya mellett a drive-ban kikért és sebtiben elfogyasztott menü nem lesz fine dining. A hangsúly a minőségen van: ha az alapanyag, amiből az étel készül, valamint a tudás, amivel a séf megalkotja (hiszen minőségi alapanyagból is lehet rosszat főzni) rendelkezésre áll, az már kiváló együttállás ahhoz, hogy a tágabb értelemben vett fine dining élményben legyen részünk.
Fine dining itthon és otthon
Széll Tamás megközelítése alapján akár az is lehetne fine dining, amit én főzök meg a konyhámban, de hiába vásároltam volna be egy teremlői piacon, mint említettem, nem vagyok annyira rutinos szakács, hogy a végeredmény ezer százalékosan biztos, hogy jó lesz, így amikor meghívtuk a barátainkat, Emmát és Marcit egy kései ebéddel egybekötött társasozásra, fel sem merült, hogy nekiálljak kísérletezni a „főzőtudományommal”.
Olyan helyekből viszont, ahol jót és jól főznek, számtalan található az ország minden részén, Budapesten pedig az elmúlt években látványosan megugrott az elérhető árú, de jó minőségű ételeket kínáló éttermek, pubok és bisztrók száma.
Ezekről a helyekről szerencsére már rendelni is lehet, így összeköthettük a kellemeset a finommal: társasjátékoztunk és ettünk.
Emmával az egyetem végén lettünk barátok (a közös szenvedés a szakdolgozat megírásával a könyvtárban, egy életre összekovácsolja az embereket), idén februártól pedig már kollégák is vagyunk, ő a WMN képszerkesztője Kerepeczki Anna art director mellett.
Vele és a barátjával, Marcival, valamint az én barátommal, Balázzsal együtt szoktunk járni nyaralni négyesben, tehát amikor hazajöttem Opatijából, az egyik első dolgom volt, hogy élménybeszámolót tartottam nekik. Nyilván mindenki fantáziáját megmozgatta az a bizonyos fine dining élményem… Innen jött az ötlet, hogy a következő társasozást a szokásos ropogtatnivaló helyett dobjuk fel inkább egy kiadós ebéddel.
Megnyitottuk hát a foodora oldalát, a választásunk pedig végül Japanikára, a Maharaja Lounge-re, valamint a Lisboa Pastry & Bakeryre esett, hogy mindenki vágya teljesüljön. Marci imádja a szusit, Emma és Balázs újabban az indiai ételekre vannak rápörögve, én pedig a két évvel ezelőtti lisszaboni utunk óta (ott csak ketten voltunk Balázzsal, de már tervezzük, hogy négyen is visszamegyünk) a pastel de nata nevű süti után áhítozom, ami egy vaníliás-tojásos krémmel töltött levelestészta-kosárka, és amilyen egyszerű, annyira elképesztően finom. Ezért is választottuk a rendelést ahelyett, hogy beültünk volna valahova enni: nemcsak társasozni tudtunk így, de mindenki megtalálta a maga fogára valót, és jelentősen lerövidült annak az ideje, míg kitaláltuk, hogy mit szeretnénk enni, mert senkinek sem kellett kompromisszumokat kötnie.
A rendeléskövetésnek hála, pont jól be tudtuk lőni, milyen játék fér bele az időbe, míg megérkeznek az ételek, aztán pedig csaptunk egy igazi lakomát. Ráadásul sokkal komfortosabb volt a kanapén falatozni, mint egy étteremben ücsörögni – én amúgy is feszengek az ilyen helyeken, ugyanis szinte törvényszerű, hogy leeszem magam.
Így viszont szuper volt minden, az ételek egytől egyik finomak voltak, és érezhetően minőségi alapanyagokból készültek. Számos ilyen kiváló, de elérhető árú hely található országszerte, úgyhogy azt tudom csak javasolni, kísérletezzetek, találjátok meg a ti fine dining élményeteket! Az enyém ilyen: a barátaimmal társasozunk otthon, beszélgetünk és jókat eszünk.
Én pedig itt a végén egy rövid mondat erejéig visszatérek a háromcsillagos francia Crenn séf véleményéhez, amely szerint:
„Ennek semmi köze a luxushoz.”
És tényleg.
Fotók: Lőrincz Emma
